Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Idén a műsor úgy hozta, hogy a Müpában megint elővették Fischer Iván tavalyi Varázsfuvoláját , amelyről az előző bejegyzés szólt, illetve az Erkel tavaszi operakalandjában is ez a mű szerepel, hármas szereposztásban, Szinetár Miklós rendezésében. Ennek az előadásnak a 2014-es főpróbáját láttam, és kevéssé szerettem, lehet, hogy azért is, mert néhány hónappal előtte az említett Almási-Tóth rendezésben végre találtam egy olyat, amelyiket el tudtam fogadni.

Jogos kérdés ezek után, hogy ha különösen nem szeretem a darabot, időm sincs, minek erőltettem az ismételt megtekintést. Egy héten belül négyszer is elmentem az Erkelbe, bár csak egyszer tudtam egy teljes előadást végignézni (május 10-én délelőtt), de minden szereposztásba belepillantottam, bár így is vannak szólisták, akikből semmit, vagy méltatlanul keveset láttam.

Az ok roppant egyszerű: a fellépők miatt, azon kívül, hogy tényleg nyugtalanít, hogy miért is nem tudom ezt a Mozart művet szeretni. Abban tudom az énekeseimet megnézni, amiben kitűzik őket. Ha ebben, akkor ebben. És annyira sok énekes van kisebb szerepekben is, akik érdemesek a figyelemre.

Mind a három énekesi gárdának, akket idén nézhettünk kijárna, hogy legalább egy szakíró (!) szisztematikusan nézze végig őket, és mindenkiről ÉRDEMBEN írjon. Ez most különösen valószínűtlen, jelenleg a kritikai lapok forrásait éppen csökkentik, lapok vannak megszűnőben, pláne nem fognak senkit küldeni az operakalandokra, hiszen a két évvel ezelőtti bemutatóról már írtak. ((Az egyetlen szerencse az lehetne, ha valaki, aki nagyon beleszeretett a műbe, magától végigülné, ahogy én tenném a Figaro 2.0  -val (elvileg később operakalanddá váló előadás lesz az is!), bár a párhuzam nem tökéletes, amit írok, az továbbra sem szakkritika, sőt nem is hiszem annak, csak egy nézőnek a vállaltan szubjektív benyomásai, pusztán ajánló-nyomhagyó célzattal.))

Most már az Operakalandról...

A Müpa előadása után igazán kíváncsian vártam, hogy miként fog rám hatni másodszorra Szinetár Miklós rendezése, két év után ismét az Erkelben.

Hábetler András nagyon hatásos bevezetőt tartott ismét, ezúttal annak a bizonyítására is energiát fordított, hogy miért kellene csendben lenni egy előadás alatt. Miután a nézőtér több pontján is ültem, és hátulról és az erkélyről némi tompa moraj sokszor hallatszott, nem mindenki tartotta észben az előadás teljes három órája alatt a szavait. A szünetekben és az előadás után több gyereket is megkérdeztem, sokaknak nagyon tetszett és le is kötötte őket, míg voltak olyanok, akik ennél már láttak számukra érdekesebb operát is. (A bevezető volt akinek nagyon tetszett, mások, akik már többször voltak a kalandon, újítást várnának és már tényleg kívülről tudják a poénokat.)

Az előadást jobbnak, egységesebbnek láttam, mint a főpróbán és az azóta megnézett számos opera  rendezésnek (lsd. Otelló, Trubadúr) köszönhetően, utólag átértékelődött, jóval kevesebb problémám volt vele, mint annak idején. Szinte tetszett - mondanám. Sok énekes színészete tényleg tetszett benne, azaz részértékeket, amelyek miatt megérte a ráfordított időt, találtam az előadásban. Ez a rendezés adott némi esélyt arra, hogy énekesek egyéniségként éljék meg a darabot. (Lehet, hogy kellett hozzá a müpás produkció is, hogy az előnyei kidomborodjanak, nem kétséges.)

A két évvel korábbi bejegyzésemet elolvasva, számos ponton így is fenntartom a véleményemet, ugyanakkor éppen a már említett okok miatt megengedőbbé váltam és magam is meglepődtem, hogy ezen a kedd délelőttön többször élveztem az előadást, mint ahányszor unatkoztam közben. (Ha ez nem így lett volna, valószínűleg nem lett volna bennem erő, hogy még háromszor visszatérjek az Erkelbe néhány további részletet is megnézni.)

Az Operakalandot ezúttal hármas szereposztásban játszották és eszerint is próbálták. Szervezési-egyeztetési okokból és megbetegedések miatt azért előfordultak cserék, és így ezen a kedden Haja Zsolt helyett (akivel a főpróbát is láttam két éve) Sándor Csaba volt Papageno. 

Sándor Csaba ideális Papageno, alkatilag és életkorilag és színészi játéka alapján is. (Bár volt egy korábbi kedvencem, Gaál Csaba személyében, de most azt érzem, kaptam egy teljes értékű újat, szintén nagyon szerethetőt.) Nem pusztán jól megcsinálta a darab egyetlen valóban színészileg is hálás főszerepét, de általa a mű egyik fő témája, a beavatási szertartás is súlyt kapott. Azt vettem észre a jeleneteit figyelve, hogy hirtelen fontossá kezd válni, hogy mi lesz vele, párhoz jut-e vagy sem, végre abbahagyhatja -e az akadályversenyt vagy sem. Azt hiszem, hogy ez a mérce, érdekli-e a nézőt, hogy mi lesz a szereplővel, vagy nem. Ha egy darabban senki sincs, akinek a sorsa komolyan foglalkoztat bennünket, akkor attól tartok, hogy a legtöbb mezei néző azonnal elkezd unatkozni.

A legtöbb Papagénótól eltérően most nem egy mesekönyv-figurát látunk, bár szabályos madarásznak öltözteti Velich Rita tervező, hanem valóban egy élete elején tartó fiatalembert, aki spontán él, de ezt tudja is. Jól akarja érezni magát - ennyi az egész, amire vágyik és ehhez nem is gyárt semmiféle filozófiát, nem álmodozik elérhetetlen dolgokról. (Kolbászt és kenyeret eszik Pamina egyik áriája alatt, közben kicsit mintha elnézést kérne mindenkitől. A partnert nézi, igyekszik figyelni, mi viszont őt nézzük, mert ahogy eszik, az mégis érdekesebb.) Ennek ellenére mindezt komolyan veszi. Ez a komolyság, amit még decemberben a Masettójában is érzékeltem, most is jellemző rá, de ezúttal nagyfokú játékossággal is párosul. Ebben az előadásban humorérzékét és improvizációs készségét is használhatja, különösen azért, mert néhány esetlegesség már abból is következett, hogy először játszott színpadon a legtöbb partnerével, illetve a technika ördöge is megbonyolította az egyik jelenetét (csak nem akart a kötél leereszkedni, pedig az öngyilkossági kísérlete enélkül nehezebben megvalósítható). A körülöttem ülőkön nagyon jól lemérhető volt a hatás - Papageno megjelenéseikor a csornai gimnazista lányok, akiknek a társaságába keveredtem, szinte egy emberként dőltek előre az első sorban és a "jaj, de cuki, jaj, de édes" szavakat mondogatták felváltva. Hát igen, ez a Papageno valószínűleg túl sok Papagenára akadna, ahogy láttam, lettek volna önkéntesek bőven, akik készek lettek volna megmenteni a szomorú haláltól.

Ez a jelenet egyébként is remekül sikerült, mert az énekes mind a bal, mind a jobb oldalon ülő nézőket végigpásztázta, szemkontaktust létesített többekkel és ez a személyesség mindig hat a közönség többi részére is. Gál Gabi Papagenája nagyon jól illett hozzá, és a közönség a babakocsi és a kisbabák látványát is nagyon értékelte, ez a rendezői poén szintén működött.

Klein Ottokár Taminóként sokkal jobban illett volna eredeti partneréhez, Haja Zsolthoz vagy akár Rezsnyák Róberthez. Sándor Csaba mellett kiemelődött a generációs különbség. Egyértelmű, hogy a legtöbb operaszerepet még véletlenül sem énekli olyan ember, akihez korban illik is, néha ez eleve megvalósíthatatlan, de mégis célszerűbb volt az eredeti párosítás, ami által nem vált túlságosan szembeszökővé az a palástolhatatlan tény, hogy Klein Ottokár nem lánglelkű ifjonc, hanem érett férfi, aki egy kicsit megfáradtnak, beletörődőnek és még szkeptikusnak is játssza a herceget. (Valamilyen ez a Tamino és ez nekem már piros pont. Nem biztos, hogy Mozarték is ezt a hatást akarták elérni, de mindenesetre egy emberi lénynek tűnt, akit nem irigyeltünk azért a helyzetért, amibe keveredett.) 

Ahogy néztem, az jutott eszembe, hogy Tamino egy sodródó "hős", aki nem maga választja az életútját, különösebb kísérleteket nem tesz a döntésre, hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek vele, nem ellenkezik, nem kapálózik a sorsa ellen. Jön a szörnyeteg - szerencsére ebben a helyzetben nincs tennivalója, a három hölgy megmenti, majd az Éj királynője jelöli ki feladatait - elfogadja a képet, beleszeret Paminába, ahogy azt eltervezték neki, majd elmegy Sarastróhoz és ott az ő befolyása alá kerülve átáll hozzá, végignyomja a beavatási szertartást, ha nem is túl lelkesen, majd vélhetőleg elveszi Paminát. Egy saját ötlete nem volt közben, de nem is volt ilyesmire szüksége, mindent megmondanak neki. Amikor a mellette renitenskedő Papagenót leinti, szinte érezzük a tekintetén: "nyugi, én is tudom, hogy baromság az egész, de bírjuk ki, nincs más választás". Ez a sodródás el is gondolkodtatott, valószínűleg az emberek többsége hasonlóan megy az előre kitaposott úton, amelyet lehet, hogy mások választottak számára és lehet, hogy közben még csak kétségei sem támadnak.

Klein Ottokár alakítása ugyan - amint a neki szánt terjedelemből is látható - nyomot hagyott bennem, de a felnőtté válás helyzetének mégsem tudtam értelmezni. Tamino fiatal, tudatlan és reménykedik, hogy minden jól fog menni. Ilyen Tamino, aki ráadásul nagyon illett volna Sándor Csaba Papagenójához (akivel eredetileg játszott is), Tarjányi Tamás. Őt sajnos csak a szerda délelőtti előadás egyik részletében láttam, de abból az azért kiderült, hogy valóban olyan könnyen lelkesedő, romantikus hősnek játssza a herceget, amilyennek gondoltam korábbi alakításai alapján. Azt hiszem, hogy az eddigi szerepei közül amelyekben láttam, éppen ez az, amelyik legjobban ráillik pillanatnyi pályaszakaszában. Ő éppen most Tamino, és nagyon hiteles, szívesen megnéztem volna vele a teljes előadást.

Ma, pénteken ismét néztem a Fuvolát, az első rész közepén tudtam bekapcsolódni. Ennyiből is jól meg lehetett ítélni, hogy a Boncsér Gergely és Rezsnyák Róbert páros (Tamino - Papageno) szintén egészen működőképes, kiegészítik egymást. Boncsér Gergely mindig  nagyon otthonosan mozog a hős-főszereplő helyzetben, ő idézőjelek nélkül, komolyan eljátssza az ifjú hőst, aki az ő interpretációjában is érett férfi, de a tisztaságot és a jó szándékot ugyanúgy elhisszük neki is. Végigcsinálja fintorgás és összekacsintás nélkül az egész szertartást, sőt alkalmanként rosszallóan méregeti Papagénóját, aki viszont mindenből viccet csinál, amiből lehet. Rezsnyák Róbert valóban arra törekszik, hogy a lehető leghumorosabbra formálja a madarászt. Tetszést is arat számtalan ötletével, szinte megszólítja a csengettyűit, nekik énekel, és ő is elég feltűnővé teszi az étkezési jelenetét, a kolbásszal kínálgatja a papokat is és elviszi magával a maradékot. Neki nincs gondja a kötéllel, azonnal leereszkedik, de ő is kinézeget a közönség néhány tagjára, személyességet visz a játékába. A nézők szeretik, nagy a sikere, neki is, Boncsér Gergelynek is, akit ráadásul négyen ütnek egyszerre lovaggá, de életkoruk miatt azért mégsem éreztem, hogy a beavatási-felnőtté válási szertartás teljes egészében működhetne, azt igazán jól valószínűleg tényleg csak a legfiatalabb énekesekkel tudná ez a rendezés bemutatni. (Rezsnyák Róbert Papagenája, Zavaros Eszter ki ne maradjon. Őt ebben a szerepben többször láttam már, így alapvetően ő is szokott eszembe jutni, mint a madarász ideális menyasszonya. Molnár Ágnes is érdekelt volna, de őt pont nem láttam, de biztos jól énekelte ezt is, ahogy Lenszirom szerepét nem is túl régen. )

A keddi előadás Paminájával, Sáfár Orsolyával várakozáson felül meg voltam elégedve. Ez így kevés, tekintve, hogy mindig egy kicsit jellegtelen Paminát szoktam várni, a müpás előadásban nem is éreztem különösen izgalmasnak a fellépőt, viszont a februári Paminámmal, Fodor Gabriellával szintén nagyon meg voltam elégedve és ugyanígy Hajnóczy Júliával is, akit most szintén csak egy részletben láttam, de korábban többször is, így róla eleve tudtam, hogy nem lesz "semmilyen naiva", hanem karakteres fiatal lány, aki pontosan tudja, hogy mit akar. Ennek ellenére nem a sokkal izgalmasabb Papagenót szokták választani ezek a talpraesett nőszemélyek sem, hanem a herceget, mégpedig látatlanban - ez a mű igazi rejtélye, pedig állítólag a nőknél mindig a humoros pasasok vannak nyerő helyzetben. Minden Varázsfuvola nézéskor eszembe jut, hogy mennyivel jobban járna mindenki, ha Pamina szépen megszökne Papagenóval és boldogok lennének. Sándor Csaba játékában ez a lehetőség is megvolt, neki igazán tetszett a lány, ahogy ránézett, ezt rögtön átéreztük. Szép párt alkottak volna, a nevük alapján (Pa-Pa) akár ők is passzolhatnának.

Sáfár Orsolya Paminája nagyon öntudatos és határozott. Ha elgondoljuk, hogy a darab kezdete előtt már egyszer megszökött, és most a madarásszal ez már a második kísérlet, ami meghiúsul. Valami miatt nagyon nem érzi jól magát a bölcs Sarastro országában, és talán ennek oka nem csak Monostatos. Lehet, hogy mesterségesen senkit nem lehet kiragadni a saját életéből és nem lehet boldoggá tenni az akarata ellenére? Karakán nőszemély, annyira mintha nem is ingatná meg az anyja felszólítása a gyilkosságra. Az előadás végén, miután a beavatási szertartást túlélték, leveszi az ünnepi köntöst és ő is, Tamino is hétköznapi ruhában ülnek le Papagenóékkal sörözni, megkönnyebbülten és boldogan, mintha az Operaház rendes évi túlélési vetélkedőjén estek volna túl. (A két Varázsfuvola között miközben ezen a bizonyos éjszakai vetélkedőn nyomultunk, gondoltam magam is a párhuzamos helyzetre.)

A főpróbán két éve valószínűleg néhány probléma annyira lekötött, hogy ezt a jó záró mozzanatot nem is érzékeltem, és ez is azt bizonyítja, hogy célszerű valamit többször is megnézni. Egy nézés biztos, hogy csak felületes benyomást ad.

A mai előadás Paminája Váradi Zita volt, aki kifejezően játszik és az ő interpretációjában sem vált jellegtelenné a Sarastrótól minduntalan elszökdöső lány. A mai Sarastro, Gábor Géza ráadásul színt visz a lánnyal folytatott párbeszédbe és az a benyomásunk szinte, mintha egy apa-figurát látnánk, aki a végsőkig bízik, hogy képes kézben tartani a lánya sorsát, és ezer százalékig meg van győződve arról, hogy mindent jobban tud. Az előadásnak ez a mozzanata ma volt a legélőbb, mivel egészen meglepő módon ez a kevéssé megírt bölcs férfiú is megelevenedett. Váradi Zita esetén is látjuk, hogy életkorilag nem az ő szerepe, de ettől még el tudjuk fogadni az alakítást, bár óhatatlanul is más megvilágításba kerül a karaktere. (Jól átélhető a fájdalma, amikor Tamino nem szól hozzá. Ez a jelenet mindig fel szokott bosszantani, elképesztő, hogy a herceg ennyi élettapasztalat birtokába nem jutott, hogy pusztán metakommunikációval ki tudja fejezni szerelmét és ragaszkodását, vagy legalább arra képessé váljon, hogy ne sugározzon elutasítást.) Gábor Géza az erőltetett szavazás jelenetébe is színt tud vinni (látjuk, hogy Sarastro hogyan éri el a Tamino-beavatás támogatását), de ezeken túl ő is éppen abban a helyzetben van, mint kollégái: a szerep nagyobb részt az énekesei teljesítményen múlik, ez esetben talán azon, hogy a mély hangok kellő határozottsággal és hosszúságban szólalnak-e meg. Én azt éreztem az énekes mai, utolsó fellépésén, hogy nagyon jól működött a rendezés és a darab által megteremtett korlátok között énekesként és színészként is. Őt is láttam Sarastrónak Almási-Tóth rendezésében, abban több lehetősége volt, de ezt dobta az élet - most beérheti azzal, hogy őt öltöztetik át legtöbbször, ez is egyfajta hangsúlyt ad a szerepnek, illetve ő az, aki legutoljára jöhet ki a tapsrendben. (Gábor Géza nagyon jól tud prózai szöveget is mondani, ez nem jön rosszul ebben a kiemelten hangsúlyos szerepben.)

Sarastro ebben az előadásban - a müpáshoz képest - egy fokkal egyénítettebb, Habsburg főhercegre hasonlít, aki egyszerre katona és király, illetve a szabadkőművesek vezetője. Ez azért nem ad sok játszani valót, sőt különösen ellenszenves is lehet a figura mindent jobban tudása, a kinyilatkoztatások. ("És nem ember, ha itt nem árad át rajta a hit" - vagy valami hasonló mondat hangzik el.)  Ez ebben a rendezésben is az a szerep, amelyen sok fogást nem lehet találni, viszont ezek a basszus áriák a mű legvonzóbb, legnépszerűbb részei, amelyeket vélhetően mindenki örömmel fogad. Az énekes a saját egyéniségével tudja feltölteni, és ha gikszer nélkül elénekli, akkor hatalmas sikert arathat. Kovács Istvánhoz volt ezen a kedden szerencsém, akinek - a papírforma szerint - a legjobban az áriák passzoltak. Ő és a csak részben megtekintett Palerdi András is sokkal jobban érvényesülhetett volna egy olyan rendezésben, amely több játéklehetőséget biztosít számukra, sokkal több színük van, mint amit itt megmutathattak magukból.

Két éve nem tetszett a három dáma kettőzése sem, de a müpás produkció megoldásához képest ez jóval kisebb beavatkozás, érezhetően praktikus indokokkal, és mivel számítottam is rá, így most csak tudomásul vettem, hogy itt is több generáció hölgyei próbálnak az egy szem elérhető herceggel flörtölni. A három szereposztásban felsorolt kilenc hölgy közül Bakonyi Anikót, Balga Gabriellát, Busa Gabriellát, részben pedig Farkasréti Máriát és  Megyesi Schwartz Lúciát nézhettem, akik nagyon élvezték is a játékot, kellően féltékenykedtek és versenyeztek egymással. Szívesen láttam volna a többiek (Bátori Éva, Meláth Andrea, Bakos Kornélia ) nyitó jelenetét is.

Monostatos szerepében nagyon élt Szerekován János, akivel ezt a keddi előadást láttam, elég fenyegető és taszító volt ahhoz, hogy könnyen elhiggyük Paminának, hogy bárki mást szívesebben látna maga mellett nála. Megyesi Zoltánt láttam a főpróbán is, és most is egy részletben. Ő kifinomultabban gonoszkodik, ő a talpnyaló udvaronc figuráját is kellően felerősíti. Furcsa, a szerep volumene alapján nem mondanánk, de mégis mindketten meg tudták a jelentőségüket növelni, őket nézve jól szórakozunk. (Megyesi Zoltánt tíz nappal korábban láttam szenzációsnak Haydn Teremtésében, miután az koncert volt és a rövid gratuláló cikk nem az én műfajom - zenekritikus pedig továbbra sem vagyok - most itt ragadom meg az alkalmat, hogy legalább megemlítsem.) Ma Kóbor Tamás volt Pamina őrzője, ő is inkább udvaronc, ha versenyt rendeztek volna abból, hogy ki a legtaszítóbb figura, feltétlenül Szerekován János nyerte volna meg, ő volt az, aki játékában is talán a leginkább hajlott az erősebb gesztusokra.

Náluk sokkal kevésbé hálás a helyzete Sarastro udvartartásának. Öreg papként kedden Kováts Kolos énekelt, aki a pályán töltött évtizedekkel jelentős súlyt tud adni bármely karakternek, amelyet megjelenít. A mű talán legszebb frázisa az övé, amelyet Taminóval folytatott beszélgetésében énekel - ezt szerencsére Kiss Andrással is hallottam,  aki most is igazán szépen szólt, megint sajnáltam, hogy néhány hete lemaradtam az Úrhatnám szolgálóról, amelyben Sáfár Orsolyával nézhettem volna meg. Ma Szüle Tamásé volt ez a nagyon hozzáillő szerep.

Fiatal papként Szappanos Tibor talán még több lehetőséghez jutott, játékával véleményezte is Papageno lázadozását. Mintha némi rokonszenv is megcsillant volna a szemében - talán unta a sok egyforma szertartást, a lelkesen bólogató egyformán jellegtelen ifjakat, végre láthatott valakit, akinek van egyénisége. (De keveset hallottam idén őt is énekelni, talán csak a Hunyadiban...) Ujvári Gergely ugyanebben a szerepben szintén nagyon élt, Papageno áriájának elején végig reagál és nagyon elítélően ingatja a fejét, amikor " a bánná azt a kánya, ha asszony volna is" sort hallja.

A színlapról a két őrt álló egészen lemaradt, a szerepük sem hosszú, de lángoló sisakjuknak (is) köszönhetően nagy sikert aratott méltán mind a Csiki Gábor-Bakonyi Marcell, mind pedig a Kiss Péter- Cserhalmi Ferenc duó. Mozart írt igényes rövid szerepeket is, és most meg is vannak hozzá az énekesek, akik kellő alázattal el is éneklik ezeket.

Kedden délelőtt Kolonits Klára volt látható az Éj királynője szerepében. Miután alig tudtam időt szerezni a teljes megtekintéshez, éppen az ő beosztása volt a támpont. A februári előadásban egészen fenyegető és démonikus anya-tigris volt, nemcsak Pamina, hanem én és a néző gyerekek ültek dermedten a nézőtéren, egészen megbabonázva. Miután néhány hete megnézhettem az osztályon felüli debreceni Traviátáját, úgy éreztem, hogy ezek után nem várhatok a júniusi Cosí fan tutte sorozatig, megnézem, hogy ebben a rendezésben milyenné válik ez a karakter, aki mindössze három jelenet erejéig lép színre, de mégis főszereplőnek érezzük és igazi nyomot hagy a nézőben.

Kolonits Klára nagyszabású jelenség ebben az említett három jelenetben, őrületesek ezek a koloratúrák, hihetetlen, hogy valaki ezeket a hangokat ki tudja adni, én mégis sokkal jobban szeretem nézni, amikor igazi, részletesen jellemzett embereket játszik, amilyen ez az igazán hús-vér Violetta volt, illetőleg amilyennek a Fiordiligije éppen készülőben van. Nekem az opera feltétlenül többről szól, mint arról, hogy valaki extrém mély, vagy nagyon magas hangokat hibátlanul megszólaltat, sokkal jobban érdekel továbbra is az ember. Ahogy az első jelenetében biztatóan nézett a hercegre és felfedezni vélte benne lánya jövendőbelijét, az maradandó volt.

Ezen a délelőttön, mintha egy lágyabb királynőt láthattunk volna, aki a hangsúlyt az első jelenetben olyannyira az aggódó anyára tette, hogy még véletlenül sem láthattuk ellenszenvesnek, minket is megvett, nemcsak Taminót. Paminával közös jelenetében éppen Pamina határozottsága mintha tompított volna a feszültségen, de az utolsóban, amikor három öngyilkos merénylő lett a három kisegítő hölgyből, már sejthettük, hogy mégis komolyan meg akarja ingatni Sarastro hatalmát.

Varga Viktória is játssza a szerepet, akivel korábban többször is láttam, és Rőser Orsolya Hajnalka ugyancsak, akit ma a második részben hallhattam is és tanúja voltam óriási sikerének. Hiába, a közönségre nagyon hatnak ezek a valószínűtlenül magas hangok. Úgy tűnt, mintha szeretné ezt a mesebeli gonosz királynő figurát játszani, amilyennek érződött az alakítása. Van benne lendület, amely lehengerelte Paminát (Váradi Zitát).

A kommandósok is vannak az előadásban, jelenlétük a kezdő híradó-képek folytatásának tekinthető, ahogy a terrorista nők is. Sarastro emberei között van három igazán vicces terrorelhárító (Vass Tamás Zoltán, Rónai Csaba, Hoffmann Richárd/Szabó Norbert) - ők nem énekelnek, de így is nagyon szerette a közönség (velem együtt) a jelenetüket, amikor Monostatos pusztulásában reménykednek, majd később a bűvös csengő hatására táncra perdülnek, Nádasdy András jópofa koreográfiájára balettoznak. Őket láttam háromszor is.

A közönség imádta az állatjelmezekbe bújtatott apró gyerekeket is, a moraj ezt jól jelezte, felélénkültek egészen az érkezésükkor. A diákokra valószínűleg a kezdő látványos képsorok is hatással lehettek, megszokták a filmnézést, nem volt ez rossz átvezetés. Én - ahogy a főpróbán is - nagyon szerettem a díszlet-háttérkép drapériát is, amelynél szebbet nehéz is elképzelni, jól illett hangulatában is az előadáshoz.

A zenekar fergeteges teljesítményt nyújtott, naponta kétszer, jellemzően váltás nélkül lejátszották a darabot, Kocsár Balázs és Bartal László vezényletével. Számomra ez valami egészen fantasztikus teljesítmény. Évi 36 bemutatót és számtalan felújítást játszik ez a zenekar, emberfeletti megfeszített munkával, igényesen. Már csak emiatt is nem lehet elmenni említés nélkül az Operakaland mellett, évente kétszer évek óta túlélik ezt a két hetet és még az Operaházban is mennek előadások eközben.

Én mindent összevetve örültem, hogy ismét szembesültem a darabbal, ha a falam nem is tört át, de mintha egy kicsit mégis közelebb kerültem volna hozzá. Pamina mindkét előadásban elmondta, hogy a zene (a bűvös flóta) védi meg tűzben és vízben egyaránt, egyedül ebben bízik. Zenével sok mindent túl lehet élni, reménytelen helyzeteket is - mondhatnám ironikusan: rosszul megrendezett előadásokat is. A saját bőrömön érzem nap mint nap, hogy ezek a mondatok mennyire igazak és fontosak.

A zene megtartó erejében bízhatunk mi is, az Operában jön még egy utolsó nagy akció, mégpedig a 31 előadásból álló Shakespeare-fesztivál (én nyolc megtekintést tervezek, az év végi Tündérkirálynőkön kívül), amely után vége is lesz ennek az igazán sokszínű, hullámhegyekkel és völgyekkel tarkított operai évadnak.

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Opera Boncsér Gergely Fischer Iván Balga Gabriella Kovács István Müpa Gábor Géza Palerdi András Megyesi Zoltán Szappanos Tibor Varázsfuvola Klein Ottokár Kolonits Klára Hajnóczy Júlia Rezsnyák Róbert Zavaros Eszter Haja Zsolt Sáfár Orsolya Kiss András Operakaland Tarjányi Tamás Kocsár Balázs Gál Gabi Szüle Tamás Szerekován János Kováts Kolos Bakonyi Anikó Ujvári Gergely Sándor Csaba Bartal László Busa Gabriella

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr958693784

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.