Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A Színházi adattár tanúsága szerint ez mindössze a negyedik magyarországi Párnaember előadás, amelyek közül nekem a 2007-es egrihez volt szerencsém (Dömötör András még egyetemi hallgatóként jegyezte a jelentős visszhangot keltő elsőt, amelyben Mészáros Máté igazi szakmai sikert aratott Tupolski szerepében), majd hét évvel később ismét láttam a darabot, ezúttal a 011-es alkotócsoport előadását, Radnai Márk rendezésében, utóbbit e blogon meg is örökítettem. (A tavalyi nyíregyházi előadás sajnos kimaradt.) Mindkettőt szerettem. Előre jelzem a tovább nem kattintóknak: a Radnóti előadását szintén, kifejezetten ajánlani tudom a megtekintését.

Martin McDonaghnak ez a darabja egészen más karakterű, mint a Radnótiban hosszú szériában játszott elődje, A kripli és attól tartok, hogy akik netán egy "Kripli2-re" számítanak, azok súlyosan csalódni fognak. Ez a darab már nem kötődik kifejezetten Írországhoz, bár ugyanúgy az 1990-es évek végén keletkezett, mint a másik (éppen 1997-ben volt az első felolvasása, amikor a Krpilit bemutatták), viszont egy képzeletbeli totalitáriánus diktatúra rendőrségi vallató szobájába a színhelye.

Véletlen egybeesés lehet az, hogy a színház korábbi bemutatója, a Turandot is hasonló közegben játszódott és az előadást nézve szinte azonnal eszembe is jutott a párhuzam, a Turandot pince díszlete teljesen alkalmas lehetett volna ehhez az előadáshoz is. Varga Járó Ilona egy templomból a kínzás céljára átalakított helyiséget mutat nekünk, koszos - egykor fehér - csempékkel, radiátorokkal, viszont a színes ólomüveg ablakokon látszik, hogy egykor egészen más volt itt az élet, de erős kétségeink vannak, hogy visszaalakítható-e a tér egyáltalán. Egy írót ellen gyermek gyilkosság-sorozat miatt folyik a nyomozás és a szálak néhány novellához vezetnek....

Az előadás ráérősen foglalkozik ezekkel a rövid történetekkel, van amelyiket felolvasnak, másokat eljátszanak bábokkal (Hoffer Károly tervezte ezeket) és három színész (Pallai Mara, Ács Norbert, Bach Zsófia) segítségével. 

A korábbi két rendezésből is vannak erős emlékképeim, összességében elmondható, hogy mindkettő "pörgősebb" volt, koncentráltabb és szünet nélküli. Szikszai Rémusz nem siet sehova, nem akarja, hogy pik-pak lemenjen az este, mintha szándékosan menne a létező színházi trenddel szembe, nem rövidít, azt akarja, hogy hosszan átéljük a történéseket és a szünetben még kicsit emésszük a fordulatokat, mielőtt lezárulnának.

Ezt az előadást éppen egy hete láttam, azóta nem tudtam leülni a bejegyzés megírásához, bár én ismét szívesen merültem el a mű világában és örömmel néztem most is a Radnóti két színészén kívül a vendégeket is. Az előadás nem a legkönnyebben emészthető, de nagyon jó színészi alakítások láthatóak benne, és talán a mű kérdésein, fordulatain is érdemes eltöprengenünk. (Egy erőszakos rendszer a szemünk láttára ítél el valakit - bírósági tárgyalás nélkül - egy erőszakos cselekedetért....Valaki megkínoz egy embert, mert elítéli az erőszakot, főleg akkor, ha az gyerekeket érint...)

A halogatásban az is közrejátszott, hogy a napokban fejeztem be a februárban meghalt Kőrösi Zoltán két regényét is (Szerelmes évek, Szívlekvár), egyik sem volt rövid. A szerző életében semmit nem olvastam tőle, egy harmadik könyve (A hűséges férfi) került véletlenül a kezembe néhány hete és így kezdtem foglalkozni vele. Éppen a Párnaember megnézése előtt nem sokkal jutott eszembe, hogy milyen jó is ez, hogy valakit az írásaiból, a halála után is meg lehet ismerni - lehet, hogy ennél közelebb egyébként se lehet senkihez eljutni. Ez a gondolat éppen rárímelt az előadás fő témájára, hiszen az ebben szereplő írónak az életénél is fontosabb volt, hogy a novelláit biztonságban tudhassa. A műalkotás továbbélése a szerző túlélését is jelenti, korlátozott mértékben, de mégis egyfajta halhatatlanság ez. Mindennél fontosabb-e ez valóban? (Az volt a színház nevét adó költőnek is, tudjuk.)

Pál Andrásnak, aki az írót játssza, elhittem, hogy számára valóban a novellái a legfontosabbak, és a mű minden egyes - most nem felfedendő - fordulatánál azt, hogy belülről jönnek a döntései. Elsősorban hozzá kapcsolódik a kérdés, ennyire fontos lenne a művészet, illetve jelen esetben konkrétan az irodalom minősége? Az író fekete humora több művében is kiütközik, és most is számolgathatjuk, hogy a minél jobb művek írásának érdekében hány ember esett áldozatul éppen ennek. (Áttételesen biztosan sok szenvedő alany él művészek környezetében, akiket - ha konkrétan nem is kínoznak meg -  minimum elhanyagolnak. Ha nagyon akarja valaki, kibővíthető ez a kérdés és lehet általános érvényű. Persze azonnal megjegyzendő, hogy nem-művészek valószínűleg pont ugyanannyi szenvedést tudnak okozni embertársaiknak más jelszavak-célok jegyében.)

Szikszai Rémusz rendezésében remek az összjáték, mind az író és öccse, Rusznák András, mind a két nyomozó között érezhető a kapcsolat is. Rusznák András a kínzások által lelkileg megnyomorított figurájában észreveszünk a Kripli hőséhez hasonló vonásokat, nagyon hálás ez a szerep is, és nagy szerencse, hogy a színész mértéktartó marad és nem játssza túl.

Látunk egy jó zsarut, Köles Ferencet és egy rossz zsarut, Schneider Zoltánt. Utóbbi végzi el a piszkos munkát, az előbbi mindössze asszisztál hozzá. Ha nem is sok, de néhány dolog az ő hátterükről is kiderül. Schneider Zoltánt talán minden szerepében láttam, amit a Radnótiban játszott, így gesztusai, hangja mind ismerős és egyre jobban szeretem a színészetét, mert darabról darabra tud mutatni újabb árnyalatokat is. A pécsi színház művésze, a feltehetően a csupán erre az előadásra szerződött Köles Ferenc egészen ismeretlen volt számomra (a 39 lépcsőfokból rémlett azért) és talán éppen ezért is, alakítása igazi reveláció. Nagyon jó érzés valakit "felfedezni", bár az ember azonnal tudja, hogy ez csak azért történhetett meg ilyen késéssel, mert alig tudok vidéki előadásokat nézni, és amit igen, azt is főleg csak pesti vendégjátékok alkalmával.

Tupolski, a nyomozó nagyszerű lehetőség, mert a figura körvonalai csak lassan bontakoznak ki, először - még ha rövid időre is - úgy tűnik, hogy igazi úriemberrel van dolgunk. Egy formálisnak tűnő nyomozást látunk, az ítélet nem is kérdéses, ugyanakkor jó nézni, ahogy ez a rendőrtiszt valódi érdeklődéssel fordul a vallatott fogoly felé és valóban meg akarja tudni, hogy mit miért tett. Talán éppen rajta keresztül leszünk mi is kíváncsiak, ki ez a Katurian Katurian.

Miután az előadás nehezen elemezhető anélkül, hogy a csavarokat ne lepleznénk le,( bár megjegyzem, hogy számomra is jó élmény volt, akinek nem volt már újdonság sem a mű végkimenetele, sem az egyes fordulatai) maradjunk annyiban, hogy aki vonzódik a krimiszerű, némileg horrorisztikus, helyenként igazán morbid történetekhez, nem bánja, ha a szereplők (a figurájukból következően) viszonylag sokat káromkodnak, menjenek el feltétlenül az előadásra, mert csodás színészi alakításokat élvezhetnek és közben - helyenként borzasztó dolgokon - még nevetni is fognak. Számomra ez A párnaember igazi felüdülés volt, nem rossz nyomvonal a továbbiakban Kováts Adél új színháza felé...

Címkék: Szikszai Rémusz Radnóti Színház Ács Norbert Pallai Mara Schneider Zoltán Pál András Rusznák András Köles Ferenc A párnaember Varga Járó Ilona Bach Zsófia

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr148712802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.