A tavaly megtekintett 238 előadásnál is nagyobb élmény volt számomra az Operaház Aczél András által szervezett éjszakai vetélkedője, 2015. május 9-én. Már azonnal a program befejezésének pillanatában tudtuk Vilmával, hogy jövőre is itt a helyünk. Az utóbbi idők minden zűrzavaros szövődménye ellenére is megvalósult ez a tervünk és tényleg menni tudtunk. A szervezők egyik szeme sírhatott, a másik nevetett, mert az idei részt vevők között igazán nagy tömegben voltak jelen a tavalyiak, így a meglepetés tényező csak kisebb mértékben játszott szerepet az este folyamán. (Ez egy "jövőre veled ugyanitt" típusú programnak néz ki.)
Bár a vetélkedő azonos felépítésű volt, de a Shakespeare évad miatt a 400 éve már halott szerző három művére koncentrált ezúttal - a Szentivánéji álomra, az Othellóra és a Rómeo és Júliára. Most, egy órával a program vége után igyekszem azonnal összefoglalni a történteket, később talán képeket is tudok csatolni, mert egy tanítványom is elkísért, aki fotózott is. (Az Operaháznak biztosan lesz elég fotója, tavaly is így volt. Kettőig több fotós is kísért minden csoportot...)
A programra nagyon az utolsó percben lehetett regisztrálni - aki jövőre jönne, az jobb, ha figyeli a Ház FB-felületét és számítson arra, hogy a rendezvény a Győzelem napjához, azaz május 9-hez legközelebb eső szombaton lesz. 2016-17-re magyar évadot tervez az Operaház, és így sejthető, hogy mely alapművek kerülhetnek nagy valószínűséggel terítékre...Nem is tudom, hogy miben szeretnék inkább benne lenni, a Hunyadiban vagy a Bánk bánban, esetleg a János vitézben vagy a Háryban - gondolom, akkora mázlim nem lehetne, hogy esetleg a kedvenc magyar operám, a Kékszakállú, vagy a Pomádé király jutna Aczél András eszébe, pedig jövő novembertől az is ismét műsoron lesz. (A Kékszakállú csoportos előadása nem lehetetlen ugyan, sőt ahogy így elképzelem, feltétlenül vonzó feladat lenne.)
A regisztráció egyébként harminc mezei néző számára tette lehetővé a jelentkezést és erre számítva, a legelsőként vettem át három jegyet - számítva arra, hogy kollégám is eljön megint, aki az első programot szintén nagyon élvezte. Ő nem jött, de egy tanítványom viszont igen, és most az esemény után erősen úgy tűnik, hogy jövőre ő is a visszatérők között lesz.
Este tízre kellett érkezni, de maga a program, a csoportok, majd az operának megfelelő jelmezek kiválasztása csak 11 után kezdődött. Most nyílt volt a választás, így akik együtt akartak lenni, húzhattak azonos színű cetlit, nem volt minden esetleges, ahogy tavaly.
Az első részben a tavalyihoz hasonló módon negyven perces feladatok, majd utána közösen megnézett produkciók váltogatták egymást. Először két zenekari művész, majd két balett-táncost láthattunk karnyújtásnyi távolságból. (A hattyúk tavából táncoltak egy pas de deux-t, amely elvileg szintén az angol drámaíróra kellett volna, hogy emlékeztessen minket, az "avoni hattyúra".) Az utolsó produkció pedig öt művészt is mozgósított jóval éjfél után: Donizetti Bolondokháza c. operáját Köteles Géza játszotta, Várhelyi Éva, Rőser Orsolya Hajnalka, Busa Tamás és Fülep Máté énekelte. Még így nem előszörre is érdekes élmény volt ilyen közelről látni hús-vér operaházi előadókat, és némi részvétet is éreztem a késői időpont miatt, bár nem észleltem, hogy bárki is morcos lett volna azért, hogy éjfél után kell toppon lennie.
Az említett programok a vetélkedő pihenő idejét jelentették - a kávé és kakaóscsiga-szünet mellett -, felváltva voltunk díszletet festeni, 
( itt látható a csapatunk negyven perc alatt festett, kb 4X2,5 méteres háttérképe, amelyet 14-en készítettünk), majd youtube-ról egy nyolc perces zenei anyagot összeállítani, hogy arra aztán koreográfia készülhessen Nádasdy András balettmester-koreográfus segítségével, majd kicsit skáláztunk Rőser Orsolya Hajnalkával is.
Ha valaki a tavalyi bejegyzésemet elolvasta, tudhatja, hogy az egész vetélkedő konklúziója számomra az volt dióhéjban, hogy mennyire is jó ezekkel a tevékenységekkel foglalkozni (azaz énekelni, táncolni - utóbbit leginkább), amelyekhez nemigen van érzékem, ráadásul az egész magyar oktatási rendszer (a rajzzal együtt) ezeket a készségeket nemigen tartja fontosnak, kiemelten fejlesztendőnek, szinte csak a tárgyi tudás fejlesztését nyomja. Tavaly felismertük, hogy alig volt súlya a jól kitöltött tesztünknek, - akkor még ráadásul mobilt is lehetett használni. Idén ezt már nem engedték -, de van egy érzésem, hogy az összpontszámban elenyésző szerepe lehetett éppen a Shakespeare művekről összeszedett tudásunknak.
Idén sokat változott a kép, most nem is volt már lámpalázam a szerepléstől - hiába, négyszer színpadra lépni egy évadon belül a Figaro 2.0-ban "igazi színpadi rutinhoz" juttatott, de örültem, hogy most nem voltam ideges, mertem festeni is, Rőser Orsolya Hajnalka nem akart minket egyénileg nyúvasztani, nem kellett mindenkinek szólóban énekelnie, sőt összességében sem nyújtotta el az énekórát - hajnali háromkor. (Lehet, hogy őt doppingolta az éjszakai fellépés, de mindenki más fáradtabbnak tűnt, neki volt kedve még ezt-azt is javítgatni a gesztusainkon. "Ne veszítsd el a mosolyt!" - ez a mondat megmaradt bennem, valami hasonlót hallhattunk Nádasdy András balett-bemutató óráján is.Hát igen, nem elég teljesíteni, még jó képet is kell hozzá vágni.
A régi motorosok tudták, hogy ezek a gyakorlat-körök csak bevezetőek, a fekete leves csak később jön - másfél óra alatt egy opera-keresztmetszetet összedobni, úgy, hogy az legyen 15-20 perc, nem triviális feladat. Tavalyról megmaradt az élmény, hogy mennyit vitatkoztunk, mire lett koncepció. Most nem heten, hanem tizennégyen voltunk a csoportban, így a helyzet keményebbé vált - több ember, több látószög és ráadásul a Szentivánéji a háromból a legbonyolultabb cselekményű darab, 15 percben kihívás összefoglalni egy jelenetsor által.
Végül a mesterember jelenetet alapul véve színpadi próbának adtuk el a már kidolgozott és félig (sem) kidolgozott részleteket, mivel volt a csapatban egy olyan rátermett ember, Manninger Boldizsár, aki a rendezői szerepben végig tudta vinni az előadást, még kiszólásokkal is tarkította, végig kellő lélekjelenléttel és hangerővel bírta a nagy feladatot. A rögzített improvizációkat és egészen új, spontán megoldásokat is tartalmazó előadás úgy néz ki, hogy tetszett a zsűrinek - Aczél Andrásnak, Nádasdy Andrásnak, Rőser Oroslya Hajnalkának, Várkonyi Juditnak illetve a reggel 7-kor megérkező Anger Ferenc művészeti igazgatónak és Sólymosi Tamás balett-igazgatónak is. Nem tudom, hogy a döntésbe is bevették-e, de Pasztircsák Polina is eljött megnézni a műsort - attól tartok, mégis szerencsésebb leosztás az, ha én nézem az ő produkcióját és nem fordítva...
Az opera előadásának azért volt egy aprócska plusz kritériuma is: a csoportvezetők által megtestesített szereplők (Puck, Jago és Lőrinc barát) NEM lehettek benne szereplőként a darabjainkban, viszont egy kijelölt másikat muszáj volt kulcsszereplőként beépíteni - nekünk Jágó jutott. Az ő nézőpontjából szemlélve, tragédiának kellett ábrázolni a történetünket. Vilma szerint az, hogy a produkció hiányosságai miatt a rendezőnk a kardjába dőlt, nem merítette ki a tragédia fogalmát, de mivel a zsűri nekünk adta az első díjat, így valószínűleg a bemutatott próba minőségét ők mégis kellően tragikusnak találták.
Az előadás utáni díjkiosztón mindenki megkaphatta Zsótér Sándor Leánder és Lenszirom című operájának DVD-felvételét is, amelynek én külön örültem. (Az első díjhoz még két jegy is járt, A viharra.) Hozzátették, hogy a mi kulcsszínészünket külön díjjal jutalmazzák, amely lehet, hogy éppen Zsótér Sándor melletti egy hetes asszisztensi pozíció lehet. Csodás gondolat, és bár tudtam, hogy ez nyilván csak poén, azért elképzeltem, hogy milyen jó is lehetne ez. De aztán nem volt már mód az álmodozásra, fél9-kor mehettünk hazafelé, de már latolgatva a jövő év kilátásait.
