Érdekes kihívás és talán némileg feleslegesnek tűnik most – tíz, sőt már tizenegy nap csúszással – egy valószínűleg meg nem ismétlődő előadásról írni. Ajánló célzata kevésbé lehet, bár igyekszem felhívni a figyelmet néhány briliáns tehetségű énekesre, akiket láthattam, másfelől általában is a Solti teremben évente többször is előforduló Almási-Tóth András által fémjelzett izgalmas (és az Operaházban megszokottól jelentősen eltérő szemléletű) rendezésekre, amelyeket én kifejezetten kedvelek. A cél mégis a nyomhagyás, volt egy Orontea, amelyet megnéztem, és még néztem volna többször is, ha tehettem volna. Túlzás nélkül mondhatom, hogy az elmúlt tíz évem egyik legstresszesebb napján lendített át.
Személyes bevezető (átugorható)
Iszonyatosan lényeges szempont egy előadás megélésekor, hogy egy néző milyen állapotban ül be. Ezt mostanában A bűvös vadász kapcsán hosszan fejtegettem, most még egyszer ilyen mélységében ezt nem teszem meg. Olvastam nemrég a kritikusok etikai kódexét, ebben éppen ezért szerepel hangsúlyozottan az, hogy a kritikus törekszik a lehető legalkalmasabb állapotban végig figyelemmel követni az előadást. Ez egyáltalán nem olyan könnyű, egy bloggernek/mezei nézőnek ugyanúgy nem egyszerű ezt megvalósítani, így az előadást feltétlenül kedvezően minősíti, hogyha képes a zavaró körülmények ellenére is lekötni a nézőt.
Ezen a napon én 27 év kihagyás után visszaköltöztem az anyámhoz bizonytalan időre, hogy ápoljam. Ezáltal még inkább felértékelődött számomra ez az esemény, amelyet persze már több hónapja fixre beírtam a naptáramba és még ebben az extrém helyzetben sem akartam róla lemondani (elsősorban a rendező és a címszereplő énekes, Baráth Emőke miatt, akit novemberi egészen zseniális Poppeája óta legalább kétszer már sikerült elmulasztanom).
Konkrétan az előadásról
A Budapesti Tavaszi Fesztivál rendezésében színre kerülő Orontea – ahogy azt a színlapról megtudjuk -, a XVII. század egyik legnépszerűbb (barokk) operája volt. A körülményekhez képest alapos tájékoztatást kapunk a szerzőről, mindössze a cselekmény bemutatása hiányzik. Ez azonnal szöget is ütött a fejemben, hiszen a rendező legutóbbi izgalmas (több operából eggyé kovácsolt) opusza (Jolánta cipője) esetén kaptunk egy cselekményvázlatot is. Ezt a kiadványt látva sejtettem, hogy a mezei nézőkről Almási-Tóth András ezúttal feltételezi, hogy képesek lesznek saját erőből (a feliratokat olvasva) ezt az ismeretlen operát biztosan megérteni.
Jelentem, megbirkóztam a feladattal, végig tudtam követni a történetet, amelynek a címszereplőn kívül több hőse és hősnője is volt. Hasonlóképpen a Csehov darabokhoz, mindenkit fontosnak éreztem, a rendező is erősítette azt a gondolatot, hogy rangtól és életkortól függetlenül az összes szereplő egyformán kiszolgáltatott – mégpedig Ámornak. Cesti darabjában az a tétel, hogy Ámornak mindenki behódol előbb vagy utóbb, teljes körű bizonyítást nyer. A cselekmény minden szövevénye és kacskaringója erről szól.
Rózsa István díszlete, Tóth Bori jelmezeivel kiegészítve nagyon markáns látványvilágot teremt, próbaba-torzókat látunk (csak felsőtesteket), „mezteleneket” is és olyanokat is, amelyeken mindössze egy-egy színes melltartó van. Emellett – egyértelműen utalva a darab témájára – embernagyságú három dimenziós kivilágítható betűk vannak elhelyezve, amelyek néha ülőalkalmatosságként is szolgálnak, ide-oda lehet őket forgatni. A LOVE szót formázzák, és valóban, a darabnak ez a legfontosabb amiről szó esik, minden más ugyancsak a szerelem gondolatköréhez kapcsolódik (lsd. féltékenység, versengés egy férfiért-nőért). Annak ellenére, hogy mondhatja valaki, hogy túl szájbarágós ez a díszlet, illetve az előadásban rendszeresen ismétlődő gesztus is: minden nő előhúzza ruhája alól a színes melltartóját és odadobja Ámornak. Ayane Imai csak az elején énekel, vitázik a Filozófiával , akit Theodora Raftis énekel valóban lenyűgöző szenvedélyességgel, akinek az ismételt feltűnésére a Cosi fan tutte óta már vártam is és sajnáltam, hogy nincs hosszabb szerepe. Ayane Imai viszont Ámorként aktívan végigjátssza az előadást, drukkol a szereplőknek. A cselekmény kitüntetett pontjain az újabb melltartók megszerzését szökdécselve nyugtázza és felteszi ezeket a még üres próbababára.
Ez a sajátosan szellemes megoldás jóval szerencsésebb, mint egy kísérlet arra, hogy a Solti György terem körülményei között korhűen visszaadják a XVII. századi operában ábrázolt viszonyokat, a királyi udvar légkörét. Almási-Tóth András erről lemondott, mai ruhákban járatja szereplőit, hiszen a rendezőt most is, eddig is mindig az érdekelte, hogy a mai viszonyokról beszéljen, ehhez képest teljesen érdektelen, hogy mi volt háromszáz évvel ezelőtt. Ezáltal is megerősödik a mű örök érvényűsége, hiszen ugyan sarkított a történet, de azok az emberek, akik nem küzdenek alapvető egzisztenciális gondokkal, nyilván a magánéleti szálaik szövögetésével vannak elfoglalva. Az ember életének legfontosabb élménye a szerelem, és az elutasítás vagy a csalódás rendkívül lelombozó tud lenni, ugyanakkor luxusnak is tűnhet, a szerelmi szenvedés pedig nyavalygásnak, amennyiben valaki számára az is probléma, hogy fel tud-e kelni az ágyból, hogy kimenjen a mosdóba, vagy netán nincs mit ennie. Természetesen a Zeneakadémia előadása eleve csak olyan nézőnek készült, aki nincs életveszélyben, nagyjából egészséges és nem küzd az életben maradásáért, sem a legfőbb szükségleteinek megteremtéséért, tehát akár kitöltheti szabad perceit a szerelem utáni vágyakozás is, vagy az erről szóló művek szemlélése.
Almási-Tóth András beállításában ezek a küzdelmek, szerelmesen vagy a szerelmet elutasítva, ironikusak és humorosak is, a szereplők mindig nagyon komolyan nyilatkoznak meg, de mi jellemzően így is nevetünk rajtuk. A szerelmi szerencse forgandó, akit egyik percben ketten is imádnak (Alidoro – Rab Gyula), az hoppon marad, majd aztán megint előlép kóbor festőből Orontea királynő vőlegényévé és ezáltal a trón várományosává.
Érdekes a történetben, hogy jellemzően a nők kezdeményeznek. Nem egyszer olvastam már olyan cikkeket, amelyek kifejezetten azt állították, hogy a mai világban ez a tipikus, de vagy a rendező variálta át a darabot, vagy így volt ez a barokk korszakban is, vagy amióta világ a világ.
Éppen ezért a férfiak – viszonylag – passzívnak tűnnek, a nőkhöz képest mindenesetre.
A már említett Alidoro mégis közülük a legfontosabb, aki Rab Gyula alakításában kétségkívül vonzó férfi, akiről elhihető, hogy ki tudja a címszereplő királynőt billenteni szokott rutinjából, Ámor-ellenességéből. Eleinte elég neutrálisan viselkedik – elvileg életveszélyből menekül, így talán érthető, hogy saját maga átmentésével van elfoglalva, de aztán felenged, amikor érzi a királynő jóindulatát, illetve egyik udvarhölgye elég direkt módon felajánlkozik neki. Mivel ez a hölgy, Silandra Hajnóczy Júlia alakításában szintén vonzó, annak lenne hírértéke, ha valaki elutasítaná, tehát Alidoro már a cselekménynek ebben a fázisában nyugodt, elégedett és boldog lehetne. De ha valakit a szerencse pártolni kezd, akkor egy ideig nem is hagyja el – a királynő férjévé és egyben királlyá is akarja tenni udvari embereinek ellenkezése dacára is. Almási-Tóth András vagy valamely munkatársának zseniális ötlete a felfújható korona. Ez a kellék szószátyárkodás nélkül is kifejezi a helyzet sérülékenységét. Igazunk lesz. Alidoro racionálisan gondolkodik, a királynőt választja, előző szerelmét lepattintja, majd aztán ő marad hoppon, ha nem is egészen a darab végéig. Ami vele történik, önmagában is bizonyítja a szerelmesek állhatatlanságát, az érzés múlandóságát. Rab Gyula mimikájával könnyedén kifejezi reakcióit – leginkább értetlenségét -, egy idő után valóban szánni kezdjük, túl sok mindenki akar tőle valamit és aztán ejti el. (Persze sorsának rosszra fordulásáért saját magát is hibáztathatja.)
Hajnóczy Júlia Silandrája is variálgat, először Corindo kell neki, aki férfias és vonzó is valóban. Philipp György kellően nárcisztikusra és önhittre formálja ezt az alakot, aki nemigen hiszi el, hogy helyette Alidorót választja a nő mégis. A pofára esés az ő esetében is időleges, az opera dramaturgiájának nem az említett csehovi cselekményszövés felel meg (pl. a Sirályban mindenki másba szerelmes, mint aki őt szereti, így szükségszerűen minden szereplő boldogtalanná válik), hanem ehelyett Cesti a szokásos módon párok kialakítására törekszik, tehát Silandra és Corindo fátylat borítanak a múltra és úgy tesznek, mintha a kis kitérő meg sem történt volna. Lehet, hogy nekik van igazuk.
Két máshogyan gondolkodó, a szerelemtől távolabb élő férfi jelenik még meg a műben ellenpontként. Creonte, a királynő tanácsadójaként teljes intenzitásával ellenzi a rangon aluli házasságot és véleményét csak Alidoro igazi származásának kiderülése fogja megváltoztatni. Erdős Attila alakítását nézve nem zártam ki, hogy esetleg ő maga is szerelmes Oronteába, vagy ha nem az, akkor szeretné fontos pozícióját megőrizni és ezért lenne jó számára, ha a királynő nem kerülne más férfi befolyása alá.
A férfiszerepek közül mégis talán a leghálásabb Ambrus Ákosé, aki csak alkalmanként, a cselekmény menetét megszakítva érkezik, hogy kicsit más látószögbe helyezzen mindent. Számára csak a bor a fontos, vigadjunk, örüljünk az életnek, ne sipákoljunk valamiféle szerelmi csalódás miatt. Jó ez a néhány energikus betét, az pedig különösen jól sül el, amikor egy minőségi borral és néhány műanyagpohárral a kezében körüljár a nézőtéren és megkínálja a legszerencsésebbeket.
Férfi ruhában vándorol szerelme után Kiss Diána is, aki számára kellemetlen szövődmény az, hogy Aristea pedig benne látja meg élete szerelmét. Kiss Judit Anna a maga 19 évével, első éves zeneakadémistaként ennek a korosabb nőnek a szerepét játssza, aki olthatatlan szerelemre lobban mégis, ő sem kivétel, Ámor áldozatává válik. A Jolántában énekelt kisebb szerepe alapján sejtettem, hogy nagy hang birtokosa, és sokat fogjuk később hallani. Még számos blog-bejegyzést fogok róla írni, mert nagyon fogom keresni a lehetőséget, hogy a jó színpadi adottságokkal, humorral is megáldott énekest hallhassam. Kiss Judit Anna hangja egészen rendkívülinek bizonyult már most is, jelentősen hosszabb énekelnivalói akadtak ebben a középszerepben. Revelatív csodának mondanám és ez még pályájának egészen a kezdeti szakasza.
Amíg Kiss Judit Anna jelenleg a nagy ígéretek közé tartozik, akiből ha minden a papírforma szerint alakul, nemzetközileg is jegyzett énekes kell, hogy legyen, addig Baráth Emőke már túl van ezen a szakaszon, ő már jellemzően külföldön lép fel és egy-egy munkára, valóban ritkán tűnik fel. Nagyon sok arca van a címszereplőjének, eleinte lebecsüli a szerelmet, majd látjuk a folyamatot, ahogy megfogja Alidoro egyénisége, bevallja magának érzéseit, hajlandó lesz küzdeni és riválisát semlegesíteni, majd visszautasítja, később ismét megszereti és magához emeli. Ez a hullámzás élénkíti a darabot, de a végkimenetele persze így is az elejétől fogva kiszámítható. Ha a korábbi Poppeát is látta valaki, vagy esetleg megnézte Baráth Emőkét Despinaként is az operaházi Cosí fan tuttéban, akkor láthatja, hogy nagyon sokféle árnyalata van, azon kívül - amit nem szoktam ragozni, mert nem vagyok zenekritikus és ráadásul evidensnek is veszem: lenyűgözően énekli el szólamát.
Ez itt a reklám helye: április 30-án és május 1-én a Zeneakadémián Haydn Teremtésének a szoprán szólamát énekli, még nincs késő feleszmélni és megnézni benne.
Nekem részleteiben nagyon jól kidolgozott és egységes előadás képét mutatta az Orontea, amelyet jó volt nézni, lehetett izgulni a szereplőkért, sokat nevetni. Ilyesmire gondolok, amikor az jut eszembe, hogy milyen lehetne egy ideális előadás. Július 2-án, ha minden igaz, jön a Tháliában Almási-Tóth András növendékeinek a vizsgája, már előre számítok rá.
