Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Hat oldal Kolonits Klára debreceni Violetta-alakítása kapcsán. Aki kevésbé szereti az operát, vannak fenntartásai (igazi színház-e ez?), azoknak éppen ezzel az előadással kellene próbálkoznia. Ha ez sem tetszik, akkor biztosan nem nekik való a műfaj. De hátha igen…

Bevezető Ádámtól és Évától indítva…

Február tájékán egy este csak úgy, (esetleg a szokásos Dinyés Dániel-féle operabeavató által inspirálva?) eszembe jutott, hogy mennyire jó is lenne Kolonits Klárát Violettaként (is) megnézni, mert ez az ő szerepe.

A műsor ismeretében ez akkor egészen irreális vágy volt és végül nagy szerencsének éreztem, hogy a művésznő honlap-működtetőjének jóvoltából hozzájutottam legalább egy régebbi operaházi felvételhez. Ahogy március elején az Operaház kiadta a jövő évadra szánt tervet, az is világossá vált, hogy másokkal képzelik el az új Traviáta rendezést. Ezek után jött az első igazi deus ex machina: az Armel fesztivál kapcsán már tavaly megismert Nadine Duffaut rendezésébe végül némi szerepcserék után Kolonits Klára és Boncsér Gergely került bele. A bemutató megvolt még április első napjaiban, sőt később volt egy az Erkel Színházban is, amely igazi zajos siker volt, a nézői beszámolók alapján már most legendás előadás, ahogy ezt borítékolni lehetett előre. Az, hogy a Primavera vendégelőadásai közül ez volt a legnépszerűbb és teltházas, egyértelmű jelzése annak, hogy Kolonits Klárára tömegek kíváncsiak, tehát nem lenne a legrosszabb ötlet többet játszatni, ha egyszer el lehet rá adni az előadásokat. (A Primavera fesztiválon jellemzően már egy félház is jónak számít, mivel a legtöbb néző nem bízik abban, hogy egy vidéki operaház is jó minőségű előadást tud létrehozni. Számos esetben rácáfoltak már erre, ráadásul a főszereplők jellemzően ugyanazok, akik az Operaházban is fellépnek.)

További személyes kitérő, átugorható:

Két napon belül legalább húsz ember tette fel nekem a kérdést - láttam-e ezt a Traviátát, illetve akik ott voltak az Erkelben, azok azzal szólítottak meg másnap a pécsiek vendégjátékán, hogy miért nem láttam. Ehhez hasonló élményben, hogy egy előadás ennyi embert foglalkoztasson és az eltelt két hét ellenére még mindig beszédtéma legyen, nemigen volt részem. (Az Erkelben egy 2013-as Don Giovanni esetén voltak hasonló benyomásaim, azóta eltelt 3 év…)

Miután ez egy blog és nem zenekritika, itt a válasz, ha van akit ez tényleg izgat, hogy miért nem mentem: ütközött a szombathelyi Kékszakállúval, amely csak egyszeri esemény volt, és miközben azt szerveztem, végig nagyon reméltem, hogy miután tíz Traviáta volt kitűzve Debrecenben, az egyikre csak el tudok menni. Nyilván a legegyszerűbb az lett volna, ha szépen megnézem az Erkelben, ahogy ismerőseim tömege, nem strapálom magam, hogy 35. alkalommal is akarjak még egy Kékszakállút, de én nem feltétlenül választom az egyszerűbb megoldásokat.

Ezt a pénteki Traviátát még az is kiemeli, hogy a megtekintés lehetősége egészen váratlanul ért, ajándékként hullott az ölembe, ráadásul éppen ebben az élethelyzetben, amikor még a pesti előadások beiktatása is probléma, sőt a saját családom meglátogatása is külön program. El tudtam jutni az előadásra, mivel a kisebb lányom zokszó nélkül átvette az anyám felügyeletét a távollétem idejére.

Debrecenben szépen sütött a nap, elsétáltam a Modern Művészeti Múzeumig, amelyben épp most nem volt kiállítás, de most már tudom, hogy pontosan hol az épület. Benéztem helyette a Déri múzeumba, ahol kb húsz éve, a debreceni színházi fesztivál ideje alatt jártam utoljára. Később megállapítottam, hogy valami átrendezés a Nagytemplom előtti téren is volt, egészen biztosan máshogy voltak a padok, amelyek közül az egyiken egy fél éjszakát töltöttem az említett fesztivál alatt, a hajnali vonatra várva. A színház melletti gyrososnál pedig még azt is megnézhettem, hogyan vesz az előadás egyik szereplője vacsorát magának. Így telt el a várakozás két órája.

MOST MÁR (majdnem) CÉLZOTTAN AZ ELŐADÁSRÓL

A közönségről

Az éppen 150. évadját ünneplő Csokonai Színház kívülről éppen olyan volt, mint az egyik képen (az 1880-as évekből), amelyet a múzeumban állítottak ki róla. Ami változott: nem fogatokon érkeztek a nézők, viszont a pesti színházakhoz képest jóval elegánsabban öltöztek fel. (Idén a Figaro 2.0 turnéja miatt négy vidéki színházban is megállapíthattam ugyanezt, vidéken még esemény a színház.) Debrecenben Ráckevei Anna igazgató külön nyomatékosítja is a méltó megjelenés fontosságát a bejáratnál is olvasható programjában. Telt ház volt, úgy néz ki, hogy a pesti előadás sikerességének híre elterjedt a városban is, mert most már nagyobb az érdeklődés a Traviáta iránt, mint az első előadásokon. Lehet, hogy a debreceniek észrevették, hogy mekkora szerencséjük van és kihasználják a lehetőséget akár a többszöri megtekintésre is. A közönség – a pesti operaihoz viszonyítva optimálisan viselte magát, néhányan azért köhögtek. Én már egy hete nem tudok kimászni sehogy sem egy hangszalaggyulladásból, így az előadásokat negró-túladagolással tudom megnézni. Negyedóránként egy cukorral köhögésmentesítem magam, DE (és jó lenne, ha más is megfontolná!) előre kicsomagolom az összeset, amennyi az adott felvonáshoz kell! A cukorpapír csörgetés nem lenne szükségszerű része az operaelőadásoknak. (Igen, ragad, DE egy kibontott papírba négyet is meg lehet fogni egyszerre.) (Erre a cukorcsörgetésre nemrég utalt Almási-Tóth András rendezése, akinek egyik szereplője, előadás közben ette a negrót. Ezt épp egy hete láttam és hamarosan talán annak a megírásához is eljutok.)

Most már tényleg…

Ez a hangszalaggyulladás és a folyamatos koncentráció a köhögés visszafojtására további segítség volt ahhoz, hogy a főszereplő helyzetével teljesen azonosulni tudjak, aki első belépésekor is ezzel volt elfoglalva, nagyon igyekezett nem köhögni és teljesen egészségesnek látszani. Mindenáron, a betegség által létrehozott kényszerhelyzet ellenére, csak azért is élvezni akarta az életet. Ez a féktelen életakarás, a szabadság illúziójához való ragaszkodás a főszereplő legfőbb jellemzője, annak ellenére, hogy „kitartott nő”, tehát függ az őt finanszírozó férfitól, és így még annyira sem szabad, mintha egy magánvállalkozó kisiparos lenne. Váltogathatja a partnereit, de a vágyott szabadság biztosan csak rövid időre érhető el számára. Betegsége még inkább felfokozza azt a szenvedélyt, amellyel az élet minden pillanatát élvezni akarja. Ez a vadság, az új szerelem kiélvezésének vágya dominálja az első felvonást.

Kolonits Klára Violettája már ekkor is sokszínű, távoli hódolója megjelenésekor egészen visszafiatalodik, olyan mint egy bakfis, aki zavarában gyakran a szája elé kapja a kezét. Köröket ír le Alfredo körül az estély során, megközelíti, eltávolodik, mintha mérlegelne, hogy mi jöhet ki ebből a kapcsolatból. (Ezt az éppen aktuális párja, a báró – Fülep Máté – nagyon jól érzékeli, kettőjük metakommunikációjában mindez kifejeződik, egészen olyan, mintha egy meccset játszanának le közben.) Egészen egyértelmű számunkra, hogy az ismerkedésnek ebben a korai fázisában még fogalma sincs, hogy kivel áll szemben, lesz-e valami több is ebből a flörtből. Violetta felszínes kapcsolatokhoz szokott, és nem is érzi magát többre alkalmasnak, és hiába ismeri el ezt az őt szerető naiv férfinak, mégis túl nagy a csábítás. Éppen betegsége miatt értékelődik fel még jobban a megmaradt idő, kis gondolkodás után mégis úgy dönt, hogy mégsem ragaszkodik megszokott életformájához és kockáztat. Felad mindent egy impulzus hatására, egy teljesen idegen emberért.

Az első felvonás szinte egy lendületből megy végig, Violetta hosszú betegség után visszatér megszokott közegébe, és végül hirtelen döntésből ezt fel is adja. Egy párizsi hotel előcsarnokában játszódik a negyvenes évek elején (van egy tiszt fasiszta karszalaggal), ahova a fogadáson részt vevő vendégek jó sokszor visszatérnek. A díszlet (tervező: Emanuelle Favre) egyik meghatározó eleme a forgóajtó. Nem tudom, de sejtem, hogy emiatt akarta ezt a helyszínt a rendező. Kevéssé illik ide a minden felvonásban egyformán jelen lévő zongora, ennél jóval természetesebben van jelen a tükör, amely szintén végigkíséri a darabot. Kellően homályos, viszont a harmadik felvonásban már nem lesz túl jó élmény belenézni. Gérard Audier jelmezei igazodnak a korszakhoz és a szereplők egyéniségéhez, a főszereplő helyzetének megváltozásához is.

Az előadás megtartotta az eredeti három felvonásra osztottságot, mindegyik más helyszínen játszódott, és ehhez 20-25 perces átépítési időre is szükség volt. A két szünet, mivel ezzel együtt is tízre véget ért az előadás, nagyon nézőbarát, ráadásul jól is érzékelteti, hogy a részek között hosszabb idő telik el, kevésbé lenne szerencsés összevonni őket.

A második felvonás az előírásnak megfelelően egy Párizstól nem túl messze lévő, de mégis vidéki ház, ahol néhány perc alatt is meg vagyunk győzve, hogy Violetta és Alfréd boldog, jó döntést hoztak, bár a tökéletes boldogságuk mégis veszélyeztetve van, nincs elég pénzük. Ezen a ponton megkerülhetetlen a kérdés, amelyikre tudjuk, hogy nem adható válasz az előadás alapján: Boncsér Gergely Alfrédje már nem tejfeles szájú kamasz, aki akár lehetne éppen egyetemista is, hanem egyértelműen érett férfi, bár még mindig fiatal. Ebben a korban muszáj lenne, hogy legyen önálló egzisztenciája, valamiféle foglalkozása, amiből eltarthatná élete szerelmét. Ráadásul azt sem veszi észre, hogy a nő lassan eladogatja a holmiját és ebből élnek. Ha realistán közelítenénk ezt a történetet – ahogy semmiképp nem érdemes egy operát – már ez is esélytelenné teszi a kapcsolatot, nem kellene ehhez semmilyen külső beavatkozás, se betegség – előbb-utóbb egy dologtalan aranyifjú és egy luxushoz szokott nő közötti szerelem beárnyékolódna, nem kellenének hozzá évtizedek. Az a naiv és valóban hitelesnek érződő szerelem, amelyet a tenorista kisugároz, összességében mégis kevés muníció a tartós boldogsághoz. Alfrédot az érzései, indulatai vezérlik, később a féltékenysége ragadtatja el. Szerethető a karakter és az énekes is, nagy szerencse, hogy olyan, akiről elhihető, hogy a főszereplő mindent felad érte. Nagy pech lenne egy „nyavalyás pasas” ebben a szerepben, akkor kétségbe vonnánk Violetta épelméjűségét…

Ez a második felvonás nemcsak felmutatja, de le is rombolja azonnal a szerelmesek által maguknak épített idilli világot. A külvilág nemcsak a számlák által, de Alfréd apja által is betolakodik. Én amióta ismerem ezt az operát, mindig utáltam ezt az apa figurát, aki jön, mindent jobban tud és „mit szólnak majd mások?”felkiáltással képes arra kérni egy idegent, hogy mondjon le a boldogságáról a lánya érdekében. Az opera mába átültethetőségének egyik gyenge pontja éppen ez: ahogy a tüdőbetegség is viszonylag jól kezelhető, ma már egy hasonló érvelést hallgatva mindenki kinevetné ezt a zord atyát.

Florin Estefan nem tűnt olyannak, aki különösebben átlépte volna a szerephez tapadó kliséket és mivel eddig igyekeztem az előadást esetleg spoilerező írásokat kikerülni, azt sem tudom, hogy milyen tulajdonságai tették őt a rendelkezésre álló magyar baritonoknál alkalmasabbá a szerepre. Egy korlátolt polgár, amilyennek Verdi megírta, akit ugyan meghat Violetta, de mégis visszatartja magát a közeledéstől. Megkapta tőle amit akart, mégsem öleli magához. Nagyon jó színházi pillanat, amikor látjuk, hogy képtelen magát erre az ölelésre rávenni, hiszen egy rossz hírű nőről van szó, neki pedig vannak elvei. Violetta is érzékeli ezt a húzódozást és gyorsan lemond ő is róla. Nem jön létre a kapcsolat. Valószínűleg nem kevés család lehet, amelyik hasonló módon nem tudja elfogadni a gyermek partnerválasztását, de ez lehet a ritkább, amikor a betolakodó féllel a szülő titkos megállapodást köt és távozásra bírja.

Tavaly volt egy érdekes operabeavató, amely éppen ezzel a Violetta - Georges Germont jelenettel foglalkozott, és ez a jelenet legmélyebb okait kutatta, mi vehette rá a nőt, hogy a halál közelségének tudatában az egyetlen, nehezen megszerzett boldogságról lemondjon, ráadásul nem is túl nagy győzködés után. Akkor arra a konklúzióra jutottunk, hogy Violetta elképzelte a saját testének a tönkremenését, ahogy elveszíti majd szépségét, vonzerejét és úrrá lesz rajta a betegség, és meg akarta óvni a szerelmét, hogy ezt a leépülést végignézze. Ez valóban talán a legelfogadhatóbb gondolat, mert Violetta nem tűnt komformistának, aki feltétlenül igazodni vágyott volna a polgári társadalom elvárásaihoz. Ugyanakkor ez a megoldás is eléggé inog, tekintve, hogy a nő a vidéki nyugodt életforma hatására egészen helyrejött és éppen ebben a második felvonásban nemigen mutatta a halálos betegség nyomait. Én a Traviáta esetén egészen naiv operanézővé vedlek vissza, nagyon kívánom, hogy küldje el ezt a borzalmas embert a fenébe, akinek a kenetes szövegét rossz hallgatni akkor is, ha szép behízelgő dallamot írt neki Verdi. (Nem hallgattam az ösztöneimre, pedig szívesen szétköhögtem volna az áriáját…)

A rendező az apát megtámogatja (nem bízott az énekes hatásosságában?) és az apa magával viszi ártatlan leányát is látogatóba, aki elvileg áldozatul esne Alfréd rossz párválasztásának. (Valahogy nem merült fel Alfrédban, hogy ugyan örök szerelmet esküszik neki, feleségül is vegye Violettát. Pedig egy ilyen húzással mennyivel jobban jártak volna, a házasságot már nem lehetett volna visszacsinálni. Vagy mégsem gondolták maguk sem, hogy örökké tartana majd ez az idill?) A húg, aki úgy néz ki, hogy szereti az apját is és bátyját is, a megbékítésükön dolgozik, Gemza Iringó alakításában az előadás egyik emlékezetes szereplője, főleg azoknak akik ismerik az operát és meglepődnek a megjelenésén. Ugyan néma szereplő, de mégis hiteles. Egy élete elején álló, a boldogságban reménykedő lányt látunk, akinek fogalma sincs arról, hogy valójában mi vár rá. (Különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a cselekmény a második világháború alatt játszódik, ahogy az a filmbejátszásból egyértelmű, tovább színesíthetné a képet, ha netán a harctéren elesne az a bizonyos vőlegény, akinek a kedvéért Violetta feláldozza a szerelmét…)

Ebben a jelenetben nemcsak az apát győzi meg Violetta méltóságteljes viselkedése, láthatjuk, hogy egy olyan ember hozza meg ezt a nehéz döntést, aki mindent át tud gyorsan gondolni és tisztában van a valósággal is. Nagyon nagy utat jár be Kolonits Klára ebben a felvonásban, az önfeledten boldog nőtől eljut az önfeláldozásig. Nekem persze eszembe jutott az is, hogy milyen veszélyes az, amikor valaki(k) annyira tudják, hogy másik embernek mi lenne a jó, mitől lesz hosszú távon boldog és ennek érdekében még áldozatokra is képesek. A túl nagy jóindulat is káros, Alfrédot annyira szeretik többen is, apja is, Violetta is, hogy így most már garantáltan eldőlt a sorsa. Igaz, hogy neki csak a nőre van szüksége, de most hirtelen rajta kívül minden mást elérhet majd, sőt Violetta egy boldog későbbi házasságot is elképzel neki.

A felvonás második részére szerencsésen menet közben is át tudtak díszíteni, mindössze a szereplőknek kellett a színpad első részére húzódnia. Olvastam valahol megjegyzést, hogy ez a folyamat nagyon zajos volt. Pénteken nem éreztem annak, nyilván belejött közben a csapat, akikre ez a feladat hárult.

A báli jelenetben a feszültség eljut a csúcspontig, Alfréd óriási összeget nyer a kártyában és erre alapozva egyszerűen hazavinné Violettát, de mivel a nő tartja magát az elhatározásához, végül megalázza. Kolonits Klára ebben a jelenetben egészen árnyaltan mutatja az önmagával óriási csatákat vívó nő képét, akinek a dolgok nem olyan egyszerűek, nem olyan feketék és fehérek, mint Alfréd számára. Az elutasító jelenetben minden érintésén látszik a szeretet, amelyet a férfi nem érzékel pontosan, ő csak a szavakat hallja. Ha ezt érezné, valószínűleg nem is tágítana. Van ilyen, amikor valaki nagyon tudja, hogy mi a helyes út és bár nehezére esik, kitart elhatározása mellett és még talán kicsit büszke is erejére, arra, hogy sikerült saját magát megerőszakolni.Ilyen hősiesen viselkedik Kolonits Klára is ebben a jelenetben. Az előadást nézve jól látjuk kívülről, hogy minden szereplő óriási energiákkal ássa magának a gödröt.

A szakító jelenet katasztrofális, a közösség és a késve megjelenő minden lében négy kanál apa hiába áll a megalázott Violetta mellé, most már semmi nem jóvátehető, minden tönkre ment. Erősen kérdéses marad persze, hogy ezek után Violetta miként térhet vissza korábbi életformájához, de ezt a darab nem tartja annyira érdekesnek és már csak a haldoklásakor látjuk, az utolsó felvonásban.

A harmadik felvonásba szoktak belekötni mindazok, akik az operai történetek abszurditásán és lehetetlenségén lovagolnak. Hogyan lehet, hogy egy tüdővészben szenvedő halála előtt még ennyit tud énekelni? (Ugyanez a Bohéméletnél is felmerül.) Ebben a felvonásban minden helyére kerül, az apa végre úgy ítéli meg, hogy miután Violetta tényleg meghal nemsokára, a fia nyugodtan megtudhatja már, hogy mégis viszontszerették. Eddig elvileg minden érte történt, hogy neki jó legyen, most egy valamire való Alfréd a Szajnának menne, nem bírná ki, hogy szerelmese halála előtt három percig még az övé, aztán jöhet az elvesztegetett idő siratása.

Kolonits Klára Violettája ráadásul ebben a részben már valóban elvesztette vonzerejét, a bejátszott filmrészlet utalásából sejthetjük, hogy haját levágták megszégyenítésképpen, ruhája szakadt és megrémül saját magától, amikor a tükörbe néz, emiatt a halálát megelőlegezve, le is takarja. Az előadásban Fehér Éva játssza a végig mellette álló komornát, talán Verdi optimizmusa ebben a szereplőben ölt testet: van valaki, aki jóban-rosszban egyformán kitart, empatikus és nem zavar bele egyetlen döntési helyzetébe sem.

Sajnáljuk ezt a megtévedt nőt, mert egészen végig vele tudtunk menni és megszerettük idő közben. Sajnáljuk az elvesztegetett időt is, amit nem tudott mégsem kihasználni, pedig az esélye megvolt. Mivel értékesnek látjuk, a nézőben nincs ellenérzés életmódja miatt, pusztulása értékveszteség és halála katartikusan hat a nézőkre, akik talán közben asszociálhatnak saját hasonló nemes döntéseikre, amelyeket képesek voltak meghozni mások érdekében, és amelyek miatt kutyául szenvedtek később.

Az előadás végső jelenetén többen is sírtak, mert nem tudták a hatása alól kivonni magukat. Én eddig azt hittem, hogy csak a Pillangókisasszony illetőleg a Bohémélet hat rám így, ezeket igyekszem is kerülni, amennyire tőlem telik, mert nem szeretek meghatódni. Most már tudom, ezután a mindösszesen negyedik Traviata - megtekintés után, hogy ez is veszélyes darab…Most ezzel az élménnyel elleszek egy darabig, nem fogom hagyni, hogy egy másik Traviáta erre ráüljön.

Remélem, hogy Kolonits Klára előbb-utóbb hátha lesz megint Violetta, Pesten is. De aki ennyire nem optimista, az a jövő héten még elutazhat Debrecenbe (ápr.25-27) és nézze meg ott, vagy legkésőbb május 31-én, a legutolsó előadáson. Amint hírlik, a díszletet már eladták egy romániai színháznak, jövőre ebből a rendezésből így biztosan nem látható több előadás.

ps. Most néhány órával később átolvasva a bejegyzésemet, egészen szembeszökő a tény: még a szokásosnál is kevesebbet írok az éneklésről magáról, bár egy operaelőadás esetén mégis az éneklés minősége az elsőrendű szempont, utána jön annak a megítélése, hogy színháznak milyen az előadás.

Kolonits Klára énekléséről csak hihetetlenül elcsépeltnek ható szuperlatívuszok jutnak eszembe. Annyira természetes, hogy szinte nem is érezzük alakításnak amit csinál, és nem gondolná a mezei néző, hogy különösebb énektechnika áll amögött, hogy ennyire spontán módon hangozhatnak el ezek az áriák. Nem jut eszünkbe őt nézve, még sokadszor sem, hogy egy énekesnő bravúros teljesítményének vagyunk tanúi, elfogadjuk Violettának és tudomásul vesszük, hogy most az ő életébe nyertünk bepillantást. Nagyon jó, hogy ez így van. És nemsokára (június közepétől) jön a Cosi fan tutte is, ne hagyjátok ki.

Címkék: Debrecen Opera Traviata Boncsér Gergely Kolonits Klára Fülep Máté Fehér Éva Florin Estefan Nadine Duffaut Gemza Iringó

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr428659380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.