Mostanában ez a második olyan előadás, amelyiknél azt érzem, hogy egészen konkrétan is rárímel az élethelyzetemre, így nyilván egészen másként hat rám, mint hatott volna akár egy hónappal korábban. A legutóbb két hete a Rózsavölgyi Szalonban láttam egy igazán nagyszerű előadást (Szerelem), amelynek egyik szereplője (Molnár Piroska által megszemélyesítve) házi betegápolásban részesült. Akkor már sejtettem, hogy ebben a témában primér élményhez is hamarosan hozzájuthatok, és most már egy hete benne is vagyok a helyzetben. 27 év után visszaköltöztem az anyámhoz, mert egyedül nem lehet hagyni. Ma este bónuszként megnézhettem a Sanyi és Arankában, hogy működik az én szerepkörömben - Igó Éva.
A helyzet drámai, de valahogy színházban mégis jobban viselem, bár az eltelt napok azt bizonyítják, hogy mindent meg lehet szokni és lám, most már ismét tudok blogot írni a Margit körúton, bár egy hét alatt ez az első, amelyik kész lett. Két és fél év kihagyás után megint a villamosok zaja színesíti az éjszakáimat. És még egy személyes megjegyzés: most érzem igazán, hogy színház és főleg zene nélkül nemigen bírnám elviselni a helyzetet, ha lehet, most még fokozottabban hálás vagyok azoknak, akik (jó) előadásokat hoznak létre, amelyeken ülve jobban érzem magam a bőrömben.
Ezek után most már legyen szó csak az előadásról:
Edward Albee darabjának mindössze egy jegyzett bemutatója van a színházi adattárban, a Budapesti Kamaraszínház mutatta be 1995 októberében, Psota Irén főszereplésével (Egri Kati és Rudolf Teréz voltak a partnerei). Halvány emlékfoszlányok maradtak belőle, de persze annyira nem erősek, hogy akármiképpen is befolyásolják a mostanit, Cserje Zsuzsa rendezését.
A nézőteret kettéosztotta a rendező, középen van a viszonylag nagyobb játéktér – egy ággyal és három székkel. Miután ez a darab szószínház a javából, a beszélgetések adják a lényeget, hozzák létre a feszültséget, nemigen van több látványra szükség. (A rendező mellett Kovács Yvette Alida a tervező.) Három jó színésznő kell, akiknek elhisszük azt, amit mondanak és ez jelenleg adott is.
A darab élesen kettéválik, míg az első rész nem áll messze a polgári színház hagyományaitól, egy reális élethelyzetet láthatunk (idős és gazdag asszony, a gondozója és ügyvéde megbízottja beszélget), amely éppen annyi idő alatt zajlik le, mint amennyi ideig tart a felvonás, a második rész elemelkedik, és ez az érdekesebb, hiszen ebben a mélyére áshatunk mindannak, amit az első részben a felületen ismerhettünk meg. Miután valószínűleg a darabot kevesen ismerik, spoilernek számítana az, ha most elkezdeném ezt a második részt fejtegetni, mindenesetre a szerző ebben a kicsit bombasztikus felvonásba rejti élettapasztalatait és az alapvető tanulságokat, amelyeket a nézőnek szán. Ebből az utóbbiból emeltem be a címbe is egyet, amellyel érdemes azonosulni, a pillanatban megtalálni mindazt a boldogságot, amit lehet, mert életünk minden eseménye többféleképpen is értékelhető, nagyon függ a nézőponttól minden. A negatív események is alkalmasak arra, hogy más történések értékét emeljék, jobb színben láttassák. Muszáj azt élvezni, amit éppen lehet - a kis dolgokat is.
Jelenleg azt éreztem, hogy nekem ülnek az elhangzott gondolatok, hajlandó voltam a főszereplő 92 éves asszonnyal végigzongorázni élete élményeit, és végigkövetni a különböző fázisokon, sőt én magam is elgondolkodtam, hogy nézné ezt a mai helyzetet a harminc évvel ezelőtti énem. (Egy ilyen játékban az is segít, hogy még a bútorok is megegyeznek körülöttem. Azon a kanapén alszom, amelyikről néztem Kulka János Hamletjének TV-közvetítését kb. harminc évvel ezelőtt. Emlékszem, mennyire nem akarták a szüleim engedni, mert későn volt vége.)
Ezt az elmúlásról és annak elfogadásáról, sőt az élet szerencsétlen fordulataihoz való alkalmazkodásról szóló darab alkalmas arra, hogy olyanok figyelmét is felkeltse, akik éppen nincsenek krízis helyzetben, sőt még csak nem is gondolnak a halálra. (A darabban többször elhangzik a gondolat, hogy már gyerekként végig kellene gondolni és tudomásul is venni, hogy meghalunk.)
A főszereplő Tímár Éva alakításából legtöbbször derű árad, különösen a második részben. Olyan asszonyt látunk, aki élvezi az általa megfizetett személyzet froclizását, de a fel-feltörő élményei életben tartják és nem adta még meg magát a sorsnak. A színésznő látványa már húsz éve is örökös nosztalgiát keltett bennem, mindig egyet jelentett a nyolcvanas évek miskolci társulatával, akiken felnőttem. Mostanában nemigen láttam, a Budapesti Kamaraszínház megszűnése számára is érzékeny veszteség volt. A tapsrendnél megállapíthattuk azt is, hogy még nagyon messze van a szerepében ábrázolt helyzettől, fürgén szaladt le a lépcsőn…Az alakításban nem keresnék feltétlenül hibát, de azért megállapítottam, hogy ez az asszony lehetne betegebb is és lerobbantabb, bár az az értelmezés is ülhet, hogy annyira nincs is rosszul, csak élvezi, ha mások ugrálnak körülötte, akiket megfizet.
Igó Éva alázatos és empatikus ápolónő, aki ugyan nyilván a fizetségért dolgozik, de menet közben mintha élvezné is a munkát, nincs más dolga és kissé mégis szórakoztatják ápoltjának kusza és töredékes történetei. Nagyon jó a kontraszt közte és az ügyvéd fiatal asszisztense között, aki úgy néz ki, most találkozik először a számláit alá nem író klienssel. Illésy Éva alakításában érződik valamiféle vadság, keménység, nagyon biztos magában és csak akkor oldódik kissé, sőt kifejezetten felélénkül, amikor az öregasszony a férfiakkal kapcsolatos régi élményeit kezdi visszaidézni. A második részben bekövetkező váltás kifejezetten kedvez nekik színészileg, módjuk van arra, hogy egy másik embert mutassanak meg. A három nő különösebben nem magas ugyan, viszont egymást jól kiegészíti és valóban élvezet nézni, ahogy együtt játszanak tőlünk karnyújtásnyira. (A teljes korrektséghez hozzátartozik, hogy kis időre egy férfi is bekerül a képbe, Molnár Kristóf – de különösebb befolyással nincs a helyzetre.)
Szerettem ezt a szerda esti bemutatót, valószínűleg mások is fogják, akik a Sanyi és Arankába elmennek.
