Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A péntek délutáni Liliomfi óta nem telt el túl hosszú idő, mindössze 48 óra alatt négy régen betervezett előadást töröltem jellemzően bénaságból illetve előre nem látott körülmények miatt. Így különösen örültem, amikor ez az ötödik mégis megvalósult – közben családtagjaim is visszaszivárogtak -, így elmondhatom, hogy most vasárnap estére úgy néz ki, mintha az élet visszatért volna a rendes kerékvágásába tíz nap után. Az idő relatív, tíz nap nagyon hosszú tud lenni.

Ugyan a darabban káoszt jövendölnek, de az Erkelben ezt a vendégprodukciót különösebb zökkenők nélkül bonyolították le, ugyan nem volt szórólap, sem felirat a magyarul énekelt előadáshoz (az első felvonásban azért helyenként jól jött volna az utóbbi, a poénokat nem árt érteni - mintha a mikroportok nem lettek volna jól beállítva), de a közönség, amely ezúttal mintha csak utcai ruhát húzott volna és nem törekedett eleganciára, az Erkel törzsnézőinél messze civilizáltabban viselkedett. Elmaradt az előadás közbeni beszélgetés, a cukorka bontogatás és a végén szép hosszan tapsoltak és talán azért is, mert még 9 előtt vége lett, de nem rohantak ki őrült módjára a ruhatárba sem.

A jegyárak talán a megszokott négyszeresét is majdnem elérték, így nagyjából a földszint harmada telt meg, az emeleten pedig csak elvétve volt néző. Nem tudom, hogyha felébe kerül, tele lett volna-e a nézőtér, de azt hiszem, hogy azért sem voltak többen, mert aki ezt nagyon akarta látni, már megnézte az Arénában tavaly májusban, bár az is meglehet, hogy sokan voltak az újranéző Monty Python rajongók.

Én most is, mint ahogy a legtöbbször nem a darab miatt mentem, hanem azért, mert kíváncsi voltam, hogy két operaénekes (Heiter Melinda, Pintér Dömötör), akiket szemmel tartok „mit művel” egy ilyen más műfajú előadásban. Megállapíthatom röviden, miután ez úgysem lesz sem zene, sem színházkritika (annál is inkább, mert koncertszerű előadásról van szó), hogy mindketten hangjuknál voltak, nagyon szépen szóltak most is és a lehetőséghez képest színészként is igyekeztek megnyilvánulni a kottaállványok mellett. Ez különösen Heiter Melindára igaz, aki Judithként, Brian szerelmeként valamivel több esélyt is kapott erre. A legutolsó Figarója óta eltelt egy hónap és azóta a keze is megszabadult a kötéstől.

Az előadásban részt vettek az Operettszínház sztárjai is, Janza Kata és Homonnay Zsolt, akik ugyan városszerte híresek, én is tudtam a nevüket, de mivel az Operettben nagyon keveset fordulok elő, nekem ők lényegében újdonságként hatottak. Ezen a 2888.+ előadásomon történt ráadásul az, hogy a főszerepet játszó Brian a színpadról lelépve éppen engem szemelt ki (egyedül ültem egy sor szélén, ez lehet az ok, nem más) és készített egy közös szelfit velem, egy mezei nézővel (nyilván a rendezői utasítás szerint). Amint hallottam egy jegyszedő már indult is felé, hogy tilos fényképezni, de aztán meggondolta magát…

A szólisták között volt még Bakos-Kiss Gábor, akit valószínűleg sosem láttam színpadon (eddig jellemzően a debreceni színházban, jelenleg pedig a Nemzeti Színházban lép fel), de feltűnt ebben az előadásban is, hogy szmokingban is képes karaktereket eljátszani, ezek után érdekelne más előadásban is, a nevét megjegyeztem.

Több szerepben, transzvesztita konferansziéként és Cézárként is vendégeskedett Galla Miklós, akiről a kilencvenes évek eleje jutott eszembe, amikor a Laár pour Laár társulat előadásait látogattam egyetemista barátaimmal, sőt ők látogattak minket a Budaörsi úti ELTE Kollégiumban, ahol többször felléptek.

Ez a két óra ezen túl is rengeteg mindent eszembe juttatott, például azt, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekart és a Budapesti Akadémiai Kórustársaságot pontosan két hete ugyancsak Hollerung Gábor vezényelte, de akkor a Müpában a János passiót adták elő, most pedig egy Messiás-paródiát, egy kifordított Jézus történetet. Igen, ez a Brian tényleg nem a Messiás volt, hanem egy sármos operett-bonviván, aki a szerelmével lett volna a legszívesebben elfoglalva, de éppen a nép erőlteti rá a messiás szerepet. A film ismerőinek felesleges bármit mondani – aki meg nem ismeri, úgysem olvasta el idáig ezt -, de nekem aki korábban csak részleteket láttam belőle, ebben a feldolgozásban is feltétlenül érdekesnek tűnt ez a paródia, látványelemek nélkül is és az a tény különösen, hogy a keresztre feszítés így sem volt megúszható, hogy a főszereplőnknek egyáltalán nem volt küldetéstudata.

Ez a darab, Eric Idle és John Du Prez műve önmagában is rengeteg különböző zenei stílust hord össze egy oratóriumba, és talán jól eshet ezt játszani és énekelni. Az előadókon mindenesetre ezt éreztem, jól érzik magukat éneklés közben. Az előadás végén a szinte slágernek számító „A felhők fölött mindig kék az éget” a karmester szerette volna a nézőkkel is énekeltetni, de ez a nagyon jól nevelt közönség, amely jóval többet is nevethetett volna előadás közben is, ennyire mégsem vonódott be és passzív maradt. Közben eszembe jutott, hogy március 1-én a Kamrában éppen ezt a dalt vonta párhuzamba Dinyés Dániel az Operabeavatón a Cosí fan tutte-val. Borzasztó hamar eltelt a tavasz első hónapja és most már itt a második is, ráadásul az Erkelben is beköszönt a Primavera fesztivállal. Visszajövök a következő héten…

Címkék: Opera Hollerung Gábor Janza Kata Erkel Színház Homonnay Zsolt Pintér Dömötör Bakos-Kiss Gábor Heiter Melinda Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar Akadémiai Kórustársaság Nem a Messiás

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr998557966

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.