Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Évtizedek óta bejáratott hagyomány szerint húsvéti Parsifal volt az Operában. Én a hétfőit, a főpróbát is számítva harmadik előadást néztem.

Miután nyár óta van nyilvántartásom az 1985 óta megtekintett előadásokról, így pontosan tudom, hogy éppen ma harminc éve láttam először ugyanebben a Mikó András-féle rendezésben a darabot, mégpedig Molnár András, Sólyom-Nagy Sándor, Kasza Katalin és Polgár László főszereplésével. A jobb oldalra, a második emelet egyik páholyának második sorába szólt a jegyem, ahonnan ülve nem lehet látni, így ennek következtében a teljes előadást végigálltam. Ez volt az első Wagner-élményem, amelyiket ráadásul felkészítés nélkül néztem meg, így voltaképp csoda már az is, hogy utána még akármilyen más operára is bementem, sőt ugyanerre a Parsifalra többször is. Az énekeseken múlhatott minden, akik közül Sólyom-Nagy Sándor és Polgár László otthon (Miskolcon) gyakori beszédtéma volt, hallgattuk őket rendszeresen bakeliten és még annál is többet volt szó arról, hogy bezzeg Pesten lenne az igazi élni, akkor járhatnánk Operába állandóan. Ha most erre az időszakra visszagondolok, elmondhatom, hogy mindazt hiánytalanul elértem, amire 16 évesen vágytam, sőt jóval többet is, tehát akár elégedett is lehetek a megtett utamnak ezen a pontján.

(Parsifal személyiségéről, sorsáról, még nem az énekesekről:)

Parsifaltól az előadás végén úgy köszönünk el, mint aki szintén egy hosszú folyamat végére tesz pontot. Úgy néz ki, hogy ennyi idő (pontosan nem derül ki, de felnő közben) elég volt ahhoz, hogy a neki kijelölt küldetést végrehajtsa, kicsit belefáradt, megtört, rengeteg szenvedésen ment keresztül, de a Grál felmutatásakor, amikor átveszi Amfortas szerepét úgy látszik, hogy már boldog. Korábban tudatlansága bajt is okozott, viszont más csapdáktól viszont megmentette, és idő kellett ahhoz, hogy nagyjából megtalálja a helyét a világban, felvállalja a neki kiszabott megváltó szerepet.

Éveken át mindig, amikor a darabbal szembesültem bosszantott, hogy miként lehet valaki ennyire bamba, miért nem mutat részvétet és miért nem bír rákérdezni, hogy mi a király baja (az első felvonásban). Mindenki ezt várná tőle, ő pedig csak áll és bambul, nem jut eszébe semmi.

Nem kizárt, hogy éppen egy múlt heti keserves tapasztalatom hatására, de most markánsan másként láttam ezen az estén Parsifal helyzetét. Itt van ez a teljesen tapasztalatlan, ámde jó kedélyű, és semmiképp nem rosszindulatú ifjú. Odavezetik egy idegen helyre, ahol látnivalóan számtalan tetterős férfi van jelen, akik mind elszenvedői egy tragédiának, amelyet nem tudnak kezelni. Ugyan ki lenne az, aki az ő helyzetében azt képzelné, hogy neki, a külső szemlélőnek, egy sihedernek a feladata, hogy helyretolja a kizökkent világot? – Esetleg olyasvalaki, aki a pszichológia által gyakran emlegetett „megváltó”-komplexusban szenved, aki mindenáron helyre akarja tenni legalább egyvalakinek az életét, segíteni, ha kell ha nem, bármi is az ára és az eredménye. Ahogy Kovácsházi István alakításából látható, ez a Parsifal egészséges lelkületű, nem akarja az orrát mindenáron beleütni abba, ami nem az ő dolga. Beavatkozása rosszul is elsülhetett volna, minden jóakarat ellenére is, ezt se felejtsük el. Láttunk már erre példát. Attól tartok, hogy az első felvonásban Parsifal mindenhogyan rosszul jött volna ki a helyzetből (miután már lelőtte a szent hattyút, el lett szúrva minden), és arra a nyúlra emlékeztetett, amelyik mindenhogyan hibás, akár van rajta sapka, akár nincs.

Az egész történet nagyon emberi, hiszen látunk valakit, akit tudatlanságban tartottak mesterségesen (Wagner imádja ezeket az ostoba, ámde erős hősöket) és ennek ellenére mégis ő a hibás mindenért, sőt maga is elhiszi ezt, ez a benyomásunk. Az ember, még ha nincs ilyen végletes helyzetben, akkor is folyamatosan beleütközik mások életébe, sokszor számára észrevétlenül okoz sebeket, néha tragédiákat, ugyanakkor kapcsolódások és súrlódások nélkül az egész élet nem működik, nem lehet előre lépni. Parsifal esetén az a szörnyű, hogy Amfortas szenvedéséért magát hibáztatja kizárólag, hiszen nem váltotta meg időben. Ez az a pont, ahol éreznünk kellene a túlzást és láthatjuk, hogy miként helyezkedett bele önkéntelenül is ez az ifjú egy kész szerepbe, amelyiket megmutattak számára. (De mi van, ha mégsem rá vonatkozott a jóslat?) Persze, nyilván egyszerűbb egy előre kész szövegkönyv alapján élni, az elvárt programot megvalósítani, és még sikerélményt is ad, ha működik a dolog, viszont ezen a tegnapi estén már kifejezetten úgy éreztem, hogy a hattyú lelövéséért a saját magára kiszabott vezeklés mégis túlzott volt….Nem vezet semmi jóra, ha az ember magában vitatkozni kezd egy opera cselekményével, hősének motivációival, hagyjuk is a témát a következő évadig.

Még hosszasan lehetne Parsifal személyiségét, sorsát, sorsa vállalásának szükségszerűségét elemezni, viszont ugyanígy az is megkérdezhető:

Milyen aktualitása van ennek a Wagner-operának a XXI. században, miért kell ezt játszani – a hagyomány tiszteletén is túl?

A kérdés apropója nagyon kézenfekvő: a három idei Parsifal mindegyikén jóval kevesebb néző volt, mint amennyi lehetett volna, erősen úgy néz ki, hogy a külföldiek félhetnek a darabtól, mert jellemzően ők veszik meg a 11-18 ezres jegyeket a földszintre, most pedig alig jöttek, és az oldalsó helyekre a harmadik emeletieket kellett lehozni, ahogy ez néha máskor is megtörténik. (A harmadik emelet egészen el volt adva, tehát vannak Pesten olyanok, akik ragaszkodnak a Wagner-előadásokhoz, csak nincs elég jövedelmük a földszinti árkategóriához.)

A mai ember nagyon hozzá van szokva a pörgéshez, ahhoz, hogy gyorsan és rengeteg információhoz jut, sok vizuális hatást is vár. Ehhez képest ez a harminc évnél is idősebb rendezés kevés mozgást mutat, sok az állókép, hiszen a szerző fél órát is meghaladó időtartamú beszélgetéseket is előír. Ezen nehéz lenne mit pörgetni. Könnyen el tudom képzelni, hogy elkezdenének vetítgetni a szereplők mögé, vagy áthelyeznék ezt a cselekményt is egy elmegyógyintézetbe, de ez nem segítene a néző helyzetén, sőt elvonná a figyelmét az énekesekről.

Másfelől az a gyanúm, hogy más bajok is vannak, éppen a mű témájával, tartalmával. Mostanában erősen korszerűtlen ez a már említett önfeláldozó-megváltó embertípus. Akinek a viselkedésén ilyen nyomokat észlelnek, azt semmiképp nem tekintik normálisnak, hiszen az a természetes, ha mindenki elsősorban a saját érdekét nézi és még véletlenül sem egy másik emberét helyezi előtérbe. Parsifal akkor tenné jól, ha rántana egyet a vállán és a hattyú-ügyet elintézné egy vállrándítással. Ehelyett egy lúzerrel állunk szemben? A „balga szent” fordítás nincs ettől az értelmezéstől annyira távol...

A zene az mégis nagy érv, az igazán szép, de arra meg azt mondanák sokan, hogy túl hosszú. Egyik ismerősöm dicsérte a karmestert, Juraj Valcuhát, mivel a tavalyinál gyorsabb tempót diktált és húsz perccel lett rövidebb az egész. Itt mellékágon had említsem meg, hogy a zenekar váltók nélkül lejátszotta ezt az öt órás előadást, és nekem ez igazi hőstettnek tűnik. Az Operaház kemény székein is kihívás volt végigülni, de hozzá még pl. hegedülni is, ez jelentős teljesítmény és minden dicséretet megérdemelnek a zenekari művészek is, akiket zenekritikusoknak kellene persze méltatni és én nem sűrűn emlegetem őket.

Miután korábban már ezt-azt leírtam a rendezésről, most már áttérnék az énekesekre.

Az Operaház szeret egyes főszereplőket évről évre váltogatni, de a kisebb szerepekben ésszerű módon megtartja azokat, akik már beváltak. Fontos, hogy minden szólista a topon legyen, ne kelljen még a rengeteg apró szereplő betanításával is foglalkozni. (Lehet, hogy a műsorkészítők is sejtik, de egy igazi Wagner rajongó minden körülmények között ott van nagypénteken a Parsifalon, sem egy vadmodern rendezés, sem egy rossz szereposztás nem lenne igazi akadály számára, miattuk, vagy a Ház megcsodálására befizető turisták miatt igazából nem kellene sztárokat hozni, évente egyszer akár azonos szereposztással is örömmel nézik a darabot - amennyiben annyira jók az énekesek, mint például most is.)

Megnézve a jövő évi műsortervet, Klingsor és Amfortas szerepét leszámítva szinte mindenki más marad, az idén itthon Gurnemanz szerepét először éneklő Bretz Gábor is, és Kovácsházi István is, akit már tavaly is láthattam a címszerepben. (Németh Judit visszakapja régi szerepét, Kundryt, ennyi a változás még.)

Jó hosszú az előadás és valóban állóképszerű legtöbbször, de az utolsó bemutató, A trubadúr megtekintése után már annak is örülni kell, hogy a rendezés mindössze kitöltetlen űröket hagy, de legalább nem egy értelmezhetetlen káoszt tesz a színpadra, amellyel a néző nem tud mit kezdeni. Itt a szereplőknek saját egyéniségük súlyával kell a szerepeiket kitölteni, és ezt többnyire megteszik, lehetőségeik szerint. Én szerettem nézni a kisebb szerepeket éneklőket is, amint megpróbálnak önerőből életet lehelni ezekbe a felvonultatott lovagokba, apródokba, viráglányokba.

A viráglányoknak a koreográfia miatt még egész jó a helyzete, és megállapítható, hogy jól táncolnak, jól énekelnek és csinosak is. „Túl jó a felhozatal” – Kovácsházi István nem kis kísértésnek van kitéve és elég nagy naivitás kell a nézők részéről ahhoz, hogy elhiggyük neki, hogy Váradi Zita, Szakács Ildikó, Simon Krisztina, Gál Gabi, Wierdl Eszter, Várhelyi Éva együtt vagy külön nem tudta elcsavarni a fejét. Az apródoknak – Szerekován Jánosnak, Horváth Istvánnak, Simon Krisztinának és Markovits Erikának még ennyi fogódzójuk sem volt, ahogy a kórustól megkülönböztetett két grál-lovagnak, a nagyon karakteres Kiss Péternek és a különösen délceg Geiger Lajosnak sem. (Utóbbi most alkatának megfelelő szerepet kap, jobban el tudjuk lovagnak képzelni, mint öreg udvarlónak a Bohéméletben. Titurel rövid szerepében hálátlan módon a színpad legtávolabbi pontjáról kell szólnia Kovács Istvánnak. Szavai eljutnak hozzánk, hatásosak és ez a legtöbb, amit nyújthat egy trónszéken ülve, a karmestertől is legalább harminc méterre. Klingsor most is Egri Sándor, ahogy korábban is.

De nem ezek az álom-szerepek a darabban, az énekelnivaló nagy része négy énekesre oszlik szét.

Tavaly engem nagyon megfogott Molnár Levente Amfortasként, aki most a Parsifal sorozat idején éppen Berlinben énekelt a Tannhauserben. Még most is emlékszem, hogy mennyire szenvedélyes és „túlmozgásos” volt, de ezek után Gerd Grochowski nyugodtabbnak látszó, de kétségektől gyötört királya mégsem volt csalódás, éppen azért, mert annyira másként fogta fel ugyanezt a figurát. Kundry szerepében is külföldi vendéget láthattunk, Evelyn Herlitziust, aki nagyon meggyőző is volt szintén, és kellő árnyalattal bemutatta a figura végleteit is.

Kovácsházi István Parsifalja több stádiumon megy át, és képes volt érzékeltetni a kiindulópontot, a balga hős hetykeségét, tudatlanságát, másfelől a megtörtségét és végül a megnyugvás boldogságát is. Azt kevésbé hittem el, hogy az összes kísértésnek is ellenállt, de mindent azért ne akarjunk. Nagyon szépen végigénekelte a szerepet eközben. (Ha így fogja április közepén a négy Bűvös vadászt énekelni, minden nagyszerű lesz - de ezen különösebb izgulni való nincs, jók a kilátások.)

Bretz Gábornak még talán a címszereplőnél is több szöveg jut, az előadás első ötven percében mintha másoknak csak egy-egy mondata lenne. Nem most énekli először Gurnemanzot, Bolognában mutatkozott be vele. Nagyon jó, hogy a legkisebb bizonytalanság nélkül és érthető kiejtéssel szólal meg, ráadásul az első és harmadik felvonás között eltelt időt, a megöregedést is érzékelteti. Ezzel a szereppel kapcsolatban egyébként sem igen merülnek fel értelmezési problémák, egy bölcs kívülállóról van szó, aki úgy néz ki, hogy az élet forgatagából egészen kimaradt, talán a kísértések sem érintették meg és ezért tudott tiszta maradni. Jó Bretz Gábor hosszú elbeszélését hallgatni, már csak azért is, mert a műsor jóvoltából az utolsó Don Giovanni óta is eltelt vagy három és fél hónap, így a kihagyás biztosítja nekünk azt, hogy szinte az újdonság varázsával hasson ránk, amikor egyáltalán itthon hallhatjuk. 

Szép este volt, nekem különösen jól esett, hiszen történetesen egyedül töltöttem az előző napokat, most meg már érezhetően állunk vissza a mókuskerékbe, így ez a Parsifal egyértelműen kiemelkedett a márciusi napok közül. Azt ugyan nem hiszem, hogy létezik olyan valaki, aki még sose látta és mégis elolvasta a cikkemet, de azért csak ideírom a biztatást, nézzétek meg jövőre, ha még nem láttátok...

Címkék: Opera Kiss Péter Bretz Gábor Kovács István Geiger Lajos Horváth István Várhelyi Éva Parsifal Juraj Valcuha Váradi Zita Simon Krisztina Wierdl Eszter Evelyn Herlitzius Markovics Erika Kovácsházi István Egri Sándor Gál Gabi Szakács Ildikó Szerekován János Gerd Grochowski

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr38534692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.