Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ez a bejegyzés kilencedik napja alakul, az előző napi katasztrófa és a következő napi katarzis közé beszorult, nem tudtam végigírni azonnal a szombati főpróba után és aztán a szokásos módon megtört a lendület. De azóta is gondolkodom rajta, nem engedtem el. Ez volt az általam idén látott eddigi 164 előadásból az egyik leginvenciózusabb rendezés, amely minden bizonnyal valamiféle díjat, még jobb esetben díjakat be fog gyűjteni és egy színháznak, színházi alkotóknak ez is nagyon számít.

Elmondható, hogy Zsótér Sándor, aki évtizedek óta ingázó rendező, most egy év után a Nemzetiben, nagyrészt ugyanazokkal a közreműködőkkel ismét egy maradandó előadást hozott létre, ismét sok játékos ötlettel, amelyek miatt nem tudom, hogy a „lencsés”-ként vagy a „hullahoppkarikás”-ként fogják-e majd emlegetni. (A Brand leginkább „Zsótér falmászós előadásaként” szerepel a közbeszédben, nem egyszer így hallottam róla.) Ez voltaképp lényegtelen részletkérdés, a figyelmet fel fogja kelteni, és ennél is fontosabb az, hogy a színház legkisebb terében, a Kaszás Attila teremben létrehozott két órás szellemi kalandot minél több időpontban tudják majd kitűzni és évekig megmaradhasson a műsoron.

Zsótér Sándor másodszor foglalkozik Brecht ezen darabjával, először Szegeden mutatta be, 2002 februárjában Király Levente főszereplésével, már akkor is Ungár Júlia fordításában és dramaturgi közreműködésével,  egy a hetvenes(?) éveket idéző lakásbelsőben, erősen elemelve a saját korszakától. (Számomra a mai napig rejtély, hogy tudtuk a férjemmel együtt mindketten megnézni a májusi vendégjátékot a Tháliában, kire is bíztuk rá az egyéves lányunkat.)

Akit a tudomány és a fizika egyáltalán nem érdekel és sosem gondolkodott el azon, hogy miért is volt Galilei felfedezésének jelentősége, miért volt veszélyes embernek tekinthető, sőt ezen túl jutva, milyen kihatása van a tudósoknak ma is a világ alakítására, olvasva valószínűleg száraznak is találná a darabot és az egész témát. (Aki viszont érdeklődik a fizikusok morális vívódása iránt is, azoknak a Koppenhágát is meg kellene nézniük a Rózsavölgyi Szalonban.)

A főpróbán, amikor két órán át hallgattuk a beszélgetéseket a Föld és a Nap viszonyáról, csillagászatról, mindez nemcsak tanulságosnak, hanem szórakoztatónak is bizonyult. Zsótér játszott, kísérletezett, ahogy a tudós is, talán emiatt is írta alcímnek: „kísérlet”, nem pedig színmű, amely az eredeti műfaji meghatározás.

Az előadás túlmozgásos, de ez a téma miatt van így, a Föld mozgása foglalkoztatta a tudóst és Zsótér talán erre is utal azzal, hogy tornanadrágban és atlétatrikóban vannak a szereplők akármilyen is a társadalmi státuszuk. Már az előadás elején egy asztrolábot 3 színész kézenállva játszik el, később a távcső szintén ilyen emberszobor-kompozícióként jelenik meg, majd hullahopp karikáznak (néhányan nagyon imponálóan) és van egy focis jelenet is a tenyérnyi színpadon, amely így kétségtelenül mozgalmasabbá vált, mintha csak vitatkoznának. (A labda egyszer a nézők közé is eljut, első sorban ülőknek nyílhat esély így az előadásba is bekapcsolódni.)

Ambrus Mária díszlete számomra mindig garantáltan váratlan élmény, most is különleges és egyben kifejező, az előadást nézve evidenciának tűnik, hogy nem is lehetne másmilyen. Egy három szintes építményt látunk, fekete falakra festett apró ablakokkal és ajtókkal, amelyek működnek is persze, a mellékszereplők ezeken át kúsznak-másznak be a színpadra és talán nem egészen véletlen az sem, hogy a címszereplő (aki alig távozik egyébként is), ezeket nemigen veszi igénybe. Ez a tér, amely erősen zsugorított, hiszen normális méretű ajtókat használva maximum két szint ha elférhetne ezen a belmagasságon, jelképezi azt is, hogy kompromisszumokra vagyunk folyton kényszerítve, ha életben akarunk maradni és boldogulni is szeretnénk. Végül persze a főhős sem kerülheti el, hogy a gerincét meghajlítsa. Ez a fekete-fehér háttér, amelyhez igazodnak Benedek Mari már említett tornagatyái, trikói, illetve a fekete kabátok is és így kellően elüt a Trokán Nórára adott piros dressz, majd ezüst színű szkafander, amely teljes testét befedi (Barberini bíborost játssza ebben a jelenetben, a hatalom képviselője kap ilyen kiemelt jelmezt).

A világ ezek szerint fekete és fehér, csupa végletből áll, igenekből és nemekből.(Vagy éppen színtelennek is felfogható, ahogy tetszik. A Zsótér előadások lényege, hogy a nézőnek hagy teret arra, hogy a saját olvasatát összerakja. Némi energiabefektetéssel található magyarázat mindenre, még akkor is, ha ez nem feltétlenül esik egybe az alkotó eredeti szándékával.) A mű végkicsengése mégsem egészen ezt mutatja, lehet, hogy a csillagászat kérdéseiben lehet egyértelmű kérdésekre egyértelmű válaszokat adni, de az emberi viselkedés megítélése ennél jóval bonyolultabb, nem dönthető el feketén-fehéren, hogy Galilei jó ember volt-e vagy sem.

A tavalyi Brandhoz hasonlóan most is egy színészre épül az egész előadás, miközben egészen végig érzékeljük, hogy olyan ez, mint egy cirkuszi emberpiramis, az egész csapat odaadó és intenzív munkája kell ahhoz, hogy ez az egy színész, ismét Trill Zsolt a teljes pompájában ragyogjon. Pontosan ezért Trill Zsolt alakításának nagyszerűségében benne van a többiek munkája is, akik saját reflektoraikat is a főszereplőre irányítják. Essen először szó tehát a többiekről.

A legtöbb szereplőnek több feladat jut, fregoliznak, ráadásul a jelmezek sem segítenek benne, hogy külön karaktereket megformáljanak. Vannak egyetemisták (Mészáros Martin, Nagy Márk, Nagy Balázs és Szép Domán), akik közül az utóbbi kettő Mátyássy Bencével együtt a produkció zenéjének összeállításában is részt vett. (Egy jelenetben dominál a zene, éppen ezért elég hangsúlyossá válik ebben a szerepe.) Mátyássy Bence öt szerepe közül talán az első a legemlékezetesebb, amikor kurátorként vitatja meg a tudóssal, hogy a várostól milyen támogatásra számíthat. Megértjük az általa képviselt véleményt is, amely azóta is mintha a legtöbb kormányzat közös álláspontja lenne a világnak ezen a térfelén, azaz arra adnak pénzt, amiből egészen biztos, hogy pénz folyik be, nem várhatunk távlatos gondolkodást a velencei városatyáktól sem. A továbbiakban is közös a színész által játszott többi szereplőben is ez a praktikus gondolkodásra, megalkuvásra való készség. Hiába, muszáj igazodni és ezt idővel Galilei is megtanulja. Kristán Attila három különböző karakterű szerepben beszélget a főszereplővel, többek között a barátjaként óvja attól, hogy a szabadabb szellemű Velencéből áttegye a székhelyét Firenzébe, de nem jár sikerrel – mindenkinek vannak gyengéi, és Galilei szereti a kényelmet és a jó ételeket, így az anyagi szempont el is dönti a kérdést.

Kiss Andrea talán az előbb említetteknél sokkal szerencsésebb Virginia, Galilei lányának szerepével. Ugyan a szövege neki sem sok, de kevés megnyilatkozásából is érzékletesen átjön a nem túl okos, az apja által másodlagos fontosságúnak kezelt, szeretetéhes lány, aki még leginkább a házvezetőnő gondoskodására számíthat, és apja miatt elveszíti jegyesét is. Kiss Andrea arcának rezdülésében minden benne van, a megbántottság, reménytelenség is, amelyet időről-időre átszínez a vágyakozás egy „normális” életre távcsövek és politika nélkül.

Trokán Nóra ugyan szintén több szerepet játszik, az említett bíborost (ez leginkább viccnek tűnik, ahogy a piros ruha és a szkafander is), de elsősorban a házvezetőnő, illetve később Galilei lánya idősebb korában. Az utóbbi kettőzés azért szerencsés, mert érzékelteti, hogy a meglehetősen egocentrikus tudós a környezetét kihasználja, szerepeket oszt, szüksége van „az odaadó tanítványon” kívül a „gondoskodó háziasszonyra”, és az már szinte mindegy is, hogy ezeket a funkciókat ki tölti be körülötte, Sarti vagy később a lánya, aki éppen az ő nézetei miatta nem tudott férjhez menni. Trokán Nóra alakításában talán a legfontosabb a bölcsesség, amellyel pontosan felméri, hogy mire van szüksége az általa megszeretett embernek és képes úgy biztosítani a nyugodt hátteret az alkotáshoz, hogy a saját személyiségét egészen a háttérben tartja, „szolgál és szolgáltat”, magának semmit nem vár el, sőt még az életét is kockáztatja a járvány idején Galileiért. Talán ez lehetne a minta, az ilyen kivételes embereknek ehhez hasonló önfeláldozó nők kellenének. De ugyan vannak-e ilyenek a valóságban is, tudja-e, akarja-e magát valaki ennyire másodlagosnak tekinteni és képes-e tartósan csak a másik érdekét nézni? És ha igen, jó-e valakinek ez a szinte totális önfeladás? – Ez legalább olyan nagy kérdés, mint a mű csillagászati dimenziói. Trokán Nóra természetes alakítását nézve ez nem is tűnik kérdésesnek, sőt éppen ez a magatartás tűnik magától értetődőnek. Ezzel a hozzáállással kellene élni zsenikkel és átlagemberekkel egyaránt.

„A kis” Vidnyánszky Attila szintén három szerepet kap, de kétségtelenül Andera Sarti, a házvezetőnő fia és egyben Galilei kedvenc tanítványa szerepében emlékszünk vissza rá. Galileinek talán éppen ő a legfontosabb személy az életében, bár ő is csak a tudomány után következik. Ő az, akiben van elég nyitottság arra, hogy a tudományos felfedezéseket befogadja, vannak kérdései és inspirálja a tudóst a gondolkodásra. Vidnyánszky Attila jó választás a szerepre, benne megvan a szükséges szenvedélyesség és játéka kellően intenzív és fiatal kora ellenére képes arra, hogy magára húzza a néző tekintetét. (Már harmadévesen is meg tudta ezt tenni, emlékszem az első Hamletjére, amikor még a nevét nem tudtam, de azonnal feltűnt a többi szintén ismeretlen színészhallgató között is.)

Az idős Galilei szerepét Törőcsik Mari játssza, az előadás utolsó 15 perce róla szól, így hangsúlyosabbnak érződik. Egyszer szorul a súgóra a főpróbán, de ez így talán mégsem igaz, kinézem belőle, hogy ez a pillanatnyi szöveg-zavar is az előadás része, egy Brechthez illő elidegenítő effekt (őt mégsem vonhatják be az össznépi hullahopp karikázásba, nem állíthatják be egy távcső részének sem). Az egész jelenetből nekem, beavatatlan nézőnek az jött le, hogy a színésznő idős korától függetlenül remekül tudja a darabot és otthonosan mozog Galilei szerepében. Ebben az egy jelenetben a korábbi főszereplő, Trill Zsolt lesz a tanítvány, aki számon kéri mesterének a megalkuvását, amellyel visszavetette a tudomány haladását. Törőcsik Galileiként kellően élveteg, azt sugározza környezetének, hogy a sült liba már jobban érdekli, mint a bolygók állása, és így különösen hatásos lesz az előadás végi fordulat, főleg azoknak a nézőknek akiknek Brecht darabja újdonság és nem számítottak rá.

Miután Zsótér előadásaiban annyira nem ritka, sőt az egyetemi produkciókban egészen megszokott a nem-csere, azt hiszem, hogy egészen természetesen vesszük tudomásul, hogy Galileit is két színész játssza el. A közönség, amennyiben szoktatva van, kellően rugalmas is tud lenni és a fantáziánkkal sokat tudunk egy előadáshoz hozzáadni.

A fent említett szereplők mind rengeteget tesznek az előadás sikere érdekében, de a legfőbb mozgató mégis Trill Zsolt, akire valóban ráillik saját szövege, amelyiket a címben is kiemeltem, „valami testesebb Adonisz” valóban. A hangsúly feltétlenül az ő lavírozgatásán, érdekérvényesítési próbálkozásain van. Azt látjuk, hogyan „boltol” a hatalom képviselőivel a kivételes tudós, miként megy bele egyre nagyobb megalkuvásba leginkább saját kényelmének megteremtése miatt, és miként siklik ki mégis őrzői kezei közül és nevel ki eközben maga helyett új tudós-generációt is. Trill Zsolt, akit én nagyjából húsz éve figyelek mindössze, ugyan elveszítette már egészen valószínűtlenül törékeny alkatát, de nem csorbult színészi jelenlétének intenzitása, végig leköti a figyelmünket még akkor is, ha alapvetően nem is érdekel minket a csillagászat, kisugárzása töretlenül működik. Elhisszük neki azt is, hogy nem tehetett másként élete fordulópontjain, belülről születik meg a döntés akkor is, amikor a távcső hamisításról, akkor is, amikor a halálos veszély vállalásáról van szó a járvány alatt és végül a nagy megalkuvás idején is. Egyszerre hős és nagyon földhöz ragadt ember. Nagyon élt ez a se nem fekete, se nem fehér karakter már a főpróbán is. Azóta az előadás még kétszer lement, valószínűleg még gördülékenyebben működik és akiknek a hullahopp karikázás még nem ment egészen folyamatosan, azok is begyakorolták.

Még nagyon az elején Galilei domború és homorú lencséért küldi az üvegműveshez tanítványát. Andrea visszajön egy csomag lencsével, amelyet szétszórnak és az egész előadás alatt útban van, hiába sepregetik, kerülgetik a szereplők, egy része el is tűnik, de bőven marad is belőle. Pontosan az történik, mint a darabban Galilei felfedezésével, utána már nem lehet úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, nem állítható vissza az eredeti állapot. Azt hiszem, hogy ugyanez igaz magára az előadásra is, egyes töredékei, apró benyomások meg fognak maradni és előjönnek. Lehet, hogy akkor, amikor valaki ránéz a jövőben éppen egy csomag lencsére, hullahopp karikára vagy szóba kerülnek éppen a horoszkópok…

Címkék: Nemzeti Törőcsik Mari Trill Zsolt Zsótér Sándor Trokán Nóra Ungár Júlia Vidnyánszky Attila színész Ambrus Mária Mátyássy Bence Kristán Attila Benedek Mari Nagy Balázs Nagy Márk Kiss Andrea Szép Domán Galilei élete Mészáros Martin

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr188531836

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

aagica 2016.03.28. 21:48:20

Rosszak a linkek, az "előző napi katasztrófa" és a "következő napi katarzis" is a főoldalra visz (pedig tuti nem így akartad). Vagy csak ellenőrzöd az éberségünk? :)

MakkZs 2016.03.28. 23:11:34

@aagica: KÖSZI! Igyekezni fogok a javítással, most azonnal. Erősen siettem, mert az esti előadásig már csak negyven percem maradt. Nagyon elhúztam az időt, de nem értem, hogy miért nem működött a link. Lehet, hogy máskor se szokott, de sose jelez senki vissza.