Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nagyszerű érzés, amikor reménykedem egy előadásban és a felfokozott várakozásaim beigazolódnak és az ideális szereposztásból valóban sikerül jó előadást létrehoznia a rendezőnek, aki ezúttal Gábor Sylvie, az Operaház játékmestere, .

Szinte állandóan főpróba hét van az Operában, de mégis ritka, hogy egy rendező úgy tud egy darabot interpretálni, hogy az valóban a mának is szól, de nem sérül az eredeti mű mondanivalója sem és – ami nem mellékes – a néző is képes a rendezői gesztusokat értelmezni és élvezhető is az, ami megszületett. Valahogy így kellene ezt csinálni, ahogy most itt történik. (Most ugyan nem a Házban történt az előadás, viszont négy olyan szólista is énekelt, aki operaházi művész, sőt a koreográfus, Nádasdy András szintén az.)

Az előadás Bach János passióját félig szcenírozva, képekben mutatja be. Jól követhető a történet, de csak a szöveg egyes kiemelt mozzanatai jelennek meg. Én a magam részéről hihetetlenül boldogítónak találtam ezt a megoldást, mert volt is látvány (tervezők: Szendrényi Éva, Árva Nóra), de nem volt szájbarágósan illusztratív. Nem volt felesleges vérfürdő, korbácsolás – a vér a kivetített szövegen jelent meg mindössze - , és voltak olyan változtatások, amelyek elsőre ugyan a szöveggel ellentétben állnak, de nem a lényegével: például a  töviskoronát  bohóc-sipka helyettesítette, hiszen a mai néző így érti meg jobban, hogy Jézus nevetségessé tétele volt az eredeti szándék a használatával.

A keresztre feszítés nekem így is elég drámai volt, ahogy megtörtént –  Jézus, a zsidók királya egy magasba emelt "trónszéken ült" kifeszített karokkal, hátteréül a Szív-Királlyal, azaz egy kártyalappal – örülök, hogy a rendezőnek nem jutott eszébe naturalisztikussá formálni a jelenetet. (Mindig csodálkozom, amikor ezzel próbálkoznak, mű veréssel, mű vérrel, miközben a filmes hatásokkal reménytelen úgyis felvenni a versenyt és színpadon mindez nagyon mesterkéltnek és helyenként komikusan is hat.)

Nagyon jó kezdés, amikor az első képben a négy nagy vallás egy-egy képviselője imádkozik, mintha mindegyik magáénak érezné Jézust (vagy a tanításait), és később ők négyen fogják egyik ruhadarabját széttépni, a felsőruháját pedig kártyán elnyeri Péter, a tanítvány, akiből az első pápa lesz.

Az előadásról viszonylag hamar lehetett tudni, hogy szerepekre bontotta a szólisták áriáit, ezáltal értelmeződnek és felértékelődnek ezek a zárt számok, most kötve voltak Máriához, Mária Magdolnához, Jézushoz, Péterhez és Pilátushoz. Az utóbbiaknak eredetileg is vannak párbeszédei, de egyik szerep sem volt összemérhető az Evangelistáéval (terjedelmében és súlyában), de most az áriák által mindegyik jelentősége megnőtt.

Mivel a Passió Jézus szenvedéseit meséli el, a legtöbbet éneklő narrátoron kívül, aki át is élte az eseményeket, mégis Jézus lesz az, aki abszolút főszereplővé nő fel a saját meghurcoltatása során. Ez nem hátrány. Tavaly három János passiót láttam, azok közül egyedül Eperjes Károly rendezésében volt észrevehető, hogy Jézus a szokásosnál jelentősebb karakter lesz, de azt is leginkább rendezői eszközökkel érte el, az áriákat nem kapta meg az énekes, az megmaradt egy másik basszistánál.

A műsorfüzetből kiderül, hogy a Budafoki Dohnányi Zenekar vezetője és a produkció kitervelője, Hollerung Gábor mindkét basszus szereppel Cser Krisztiánra gondolt. Pilátusként én is hallottam, mivel talán 1998 óta énekli a darabot, nyilván többször volt Jézus is és az áriákat mind énekelte már. Az alkotók mégis úgy ítélték meg, hogy legyen inkább Jézus, mert az nagyobb kihívás számára, illetőleg alkatilag is erre alkalmasabb. Cser Krisztián Pilátus szerepét is nagyon jól megoldhatta volna ebben a rendezésben, de az előadást látva egyértelmű, hogy ő is, mi is azzal jártunk jobban, hogy inkább Jézussá vált. Sajnáltam, hogy nem ő kapta az összes basszus áriát, mert orgánuma sokkal erőteljesebb a Pilátust egyébként remekül játszó és kevesebb hangjával is hatásosan fellépő Panajotis Pratsosénál. Utóbbi egészen rendben volt végig, de a zárt számai azért érezhetően nehezebben mentek, talán még akkor is, ha nem viszonyítok senkihez, de ha igen, akkor pláne. Panajotis Pratsos ennek ellenére nagyon hatásos ellenpontja volt Jézusnak, jó választás a szerepre. (Egy passiónál elég rosszul jönne ki, ha mindenkinek a Pilátust éneklő tűnne a legjobb énekesnek, a rendező is jobban jár, hogyha akármilyen eszközökkel, de Jézus javára tudja billenteni a mérleget és a közönség "neki drukkol".) 

Panajotis Prastsos Pilátusa egy elegáns, vékony és magas férfi, akinek szemmel láthatóan semmi kedve az alacsony tömeghez leereszkedni, semmi köze a zsidók ügyeihez, púp a hátán az egész procedúra. Legszívesebben azt venné, ha a zsidók saját maguk ölnék meg ezt az eléhurcolt embert és neki magának nem kellene beleártania magát a történetbe. Szépen kidolgozott folyamat, ahogy mégis megtörténik a bevonódása, nem tudja mégsem szó nélkül hagyni azt, hogy igazságtalanság történik. A helytartó kérkedik a hatalmával, de mégis gyenge: kénytelen beleegyezni egy olyan ember kivégzésébe, akit maga is bűn nélkülinek talál.

Amikor a rendező aktualizálásról beszél, arról, hogy a passiónak a szakrális vonatkozásokon túl is vannak a mának üzenő mozzanatai, akkor biztosan gondolt Pilátus problémájára, mert az előadásnak talán a legerősebb része az, amelyben a két férfi együtt van a színpadon.

Cser Krisztián Jézusként valóban ember, nagyon természetesen van jelen, nyoma nincs annak, hogy megpróbálna jelentőségteljesen viselkedni. Ez nagyon jól megy neki, a múlt szerdán megközelítőleg 130 tanítványom és kollégám elé ült beszélgetni úgy, hogy akik (sokan!) nyilatkoztak a beszélgetésről kivétel nélkül azt emelték ki, hogy mennyire nem akarta magát fényezni, többnek mutatni, mint egy hétköznapi lény, végig az embert látták benne, nem a híres operaénekest, akinek elég sokszor van kint a városban az arcképe. (Azért hozzátették, hogy az orgánuma így sem mindennapi, az így is feltűnik, még énekelni sem kell hozzá.)

Ebben az előadásban úgy sikerült Jézust, a karizmatikus embert felmutatni, hogy erőlködés nélkül jött át a különlegessége. Ez a Jézus a sztoikusok nyugalmával csinálta végig a kivégzéséhez vezető utat, anélkül, hogy érezhető lett volna a félelme, vagy az ellenkezése. Biztosan meg lehetne másként is fogalmazni a karakterét, de ez a Jézus Gábor Sylvie rendezéséhez nagyon jól illeszkedett. A spontaneitása ellenére az alakítás mögött érződik, hogy ki van találva, mert ennyire természetesen egy énekes akkor tud csak a színpadon létezni, ha pontosan tudja, hogy mit akar és miért. (Hát igen, bevillant kontrasztként a pénteki Trubadúr azért….)

Ez a Jézus végig lekötött minket, amikor színpadon volt (élve és holtan, ha beszélt, ha nem – rá irányította a rendező a fókuszt), aggódni lehetett érte és végül valóban megrendülni a sorsán. Ennél többet egy passió nem is akarhat.

Tavaly, amikor három János passiót néztem, mind Megyesi Schwartz Lúcia, mind Szemere Zita azok közé tartozott, akiket (más-más előadásban) a legjobban kiemeltem énekesi teljesítményük miatt. Mindketten hozni tudták ma este is ezt a magas minőséget, ráadásul Mária illetve Mária Magdolna szerepében kaptak hozzá egy karaktert is. Miután egyikük sincs túl sokat a színen, annyira sok lehetőségük még sincs, de feltétlenül több azért, mint egy koncertszerű előadáson, mindenesetre mélyebb nyomot hagynak majd.

Kálmán László viszont most sokkal erősebb volt Evangélistaként, mint tavaly Pécsett, jobb formában énekelt. Óriási sikere volt, eismerte a közönség, hogy a megszokottól eltérően hosszú szerepét kotta nélkül tudta. Horváth István nagyon hiteles volt Péterként, átéreztük gyávaságát, vívódását, hogy mit kezdjen ebben a helyzetben, mesterére vagy saját bőrének a mentésére gondoljon. Megjelent általa az összes kisember, aki iszonyatos kínokat, lelkiismeret furdalást érez, amikor a nagypolitika hatására kényszerhelyzetbe, nagy döntések elé kerül. Ráadásul a tenor áriák is erősítették a szerepét.

A Nyíregyházi Cantemus Vegyeskar szintén kívülről tanulta meg a darabot, és eljátszották a Jézus halálát kívánó tömeget, azonos értékű főszereplővé lépve ezzel elő. A Budapesti Akadémiai Kórustársaság tagjai viszont a nézőtérre kiültetve a korálokat énekelték, amelyeket Bach idején a hívők adtak hozzá az előadáshoz.

Ha elképzeljük, hogy 120 énekes közreműködővel készült a produkció, akkor még fokozottabban örülhetünk az egyértelmű sikernek és hatásnak. Számomra már csak az a kérdés maradt, hogy ez után a katartikus élmény után, amelyet ennek a passiónak a végigkövetése adott, akarok-e még idén egy koncertszerűt is látni (sok volt idén, talán az átlagosnál is több János passió), ez az élmény egyáltalán felülírható-e.

Címkék: Opera Hollerung Gábor Cser Krisztián Müpa Horváth István Megyesi Schwartz Lúcia Nádasdy András Kálmán László Szemere Zita János-passió Szendrényi Éva Gábor Sylvie Panajotis Pratsos Árva Nóra Cantemus kórus Akadémiai Kórustársaság

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr788508496

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.