Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az utóbbi két évadban talán összesen hatszor is megtekintettem A trubadúr korábbi rendezését, és ha valaki elolvasott csak egyet is az ezekről szóló 4 írásból, nem fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy örömmel vártam, hogy lecseréljék. Az előzetes hírek alapján tudni lehetett, hogy Galgóczy Judit a mai korba helyezte át a darabot a XV. századból, tehát egy újabb „öltönyös” előadást látunk majd és nekem ez ellen sem volt kifogásom.

Az, hogy mi ma este az Erkelben valóban azt láttuk-e megvalósulni, amit a rendező kitalált és tervbe vett, számomra kérdéses, mert az Operaház infrastruktúrája mellett (még nincs kész az új üzemház, nincs elég próbaterem) elképzelhetetlen számomra, hogy minden új bemutatóra és felújításra megfelelő mennyiségű színpadi és zenekaros próba álljon rendelkezésre, hogy nemcsak sok és sokféle előadás legyen a nézők előtt, de azok valóban a lehető legjobb minőségben is készüljenek el. Ez a helyzet minden rendezőt és közreműködőt arra kényszerít, hogy folyamatosan a maximumot hozza ki magából, hogy működjenek a dolgok. Amit a pálya széléről én látok belőle, az azt mutatja, hogy ez is történik, a körülményeken próbálnak úrrá lenni, de mégis túl sok az akadály és ezek a végeredményt mégis befolyásolják. Éppen ezért, meglehetősen igazságtalan dolog lenne az előadás egyszeri megnézése után köveket dobálni a rendezőre, aki valószínűleg szintén azok közé tartozik, akiknek kompromisszumot kellett kötniük, talán nem egy területen.

Mindezek ellenére, mégis leírom a saját nézői benyomásaimat, amelyek EGY, azaz EGY nézőéi, bár a szünetben itt-ott beszélgetve valószínűsítem, hogy többen is egyet értenek ezzel. Akivel én szót váltottam azokkal leginkább bólogattunk egymás megjegyzéseire, nem találkoztam senkivel, aki ellenvéleményt fogalmazott volna meg, de rajtunk kívül még ott volt talán 1700 további néző, nincs kizárva, hogy akár ők mind máshogy értékelték a látottakat. Az előadást mindenesetre meg kell nézni és akkor utána mindenki eldöntheti, hogy viszonyul hozzá, mit értett meg belőle, el tudja-e fogadni a koncepciót, és ami a lényeges: ezzel vagy egy esetleges másik szereposztással egy későbbi időpontban is újra akarja-e nézni majd. (Én most már okultam a múltamból, nem teszek felelőtlen kijelentéseket arra nézve, hogy megnézem-e még egyszer vagy sem.)

Röviden: érzékelhető, hogy a rendező a mai korba akarta helyezni az előadást, de ÉN ezen túl nem tudtam semmi olyan értelmezést leszűrni a látottakból, amely által többnek látnám a történetet annál, amilyennek a korábbi kosztümös, elvileg korhű rendezések beállították. És ami kár: nem lettek mélyebb gondolataim a produkcióról. (Nagyon remélem, hogy sokaknak igen és esetleg valaki kommentben nyilatkozik.) Voltak számomra rejtélyes részletek, pl. öltönyös emberek, többen fehérben, fátyollal, de ezekből nem tudtam olyan koherens koncepciót összeállítani, amely a RÉSZLETEKre is rávilágított volna.

Létay Kiss Gabriella (Leonóra) első megjelenésekor a nyilvánvalóan elmegyógyintézeti helyszínen eszembe jutott, hogy mi van, ha az egész az ő víziója és a rendező nem tud elképzelni a mai korban egy (sőt három!) ember részéről egy ennyire szenvedélyes szerelmi érzést és inkább azt választotta, hogy az egész történet végig az őrült Leonóra víziója. Ezt a gondolatot a kórházi ágyak jelenlétére és a kényszerzubbonyok használatára alapítottam. (Nekem az utóbbi időben sok az elmegyógyintézetbe áthelyezett előadás, nem érzem ezt újdonságnak.) Sajnos a mozgások, a további jelenetek egyáltalán nem támasztották ezt alá, de a víziószerűség megmaradt, tehát nyilván nincs igazam, de annyira nem volt nekem egységes a jelmezek által sugárzott hatás sem, annyira sok mozzanatot nem értettem, hogy nagyon gyorsan be kellett látnom, hogy ezen az előadáson ÉN kevés vagyok a mű befogadásához, hanem nincs más választásom, az egyetlen dolog, amit tehetek: ÉLVEZNI KELL AZ ÉNEKESEKET és a ZENÉT. (Medveczky Ádám vezényelt amúgy, remélem, hogy az avatottak majd foglalkoznak a zenei megvalósítással is.)

Tehát így hajnali fél2 táján ezt tudom leszögezni, hogy én kevés voltam ahhoz, hogy felfogjam az előadás mondanivalóját, de valóban sikerült az énekesek szólóit és duettjeit szeretni és meg voltam elégedve a szereposztással. Önmagában ez a szereposztás akkor is indokolja az egyszeri megtekintést, ha valaki tudja, hogy eleve utálni szokta a modernizálást, ha talál benne logikát, ha nem. Emiatt, minden bajom ellenére nem bántam, hogy egyszer hallottam ezt az előadást.

Mielőtt az énekesekről írnék, feltétlenül megemlítendő, hogy Juhász Katalin sötét tónusú látványterve kétségtelenül ki van találva, van hangulata, kellően nyomasztó, de nem elviselhetetlenül, mint az Otellóé volt szeptemberben. A három nagy szögletes boltív, amelyet sokszor mozgatnak az előadásban, nagyon praktikus – a tér leszűkíthető és kibővíthető, bár az egyik ajtó a boltíven nem akart működni és az sem szerencsés, hogy csak zajosan lehet becsukni. (Ezeket ki lehet még javítani, valószínűleg egyre jobban fog működni az előadás, ahogy halad a sorozat, ezért is jár jobban mindig az, aki későbbit néz.)

Az előadás kapcsán az is megemlítendő, hogy szerencsére Krasznai Gáspár tartotta a Hangolót, a szokásos szenvedélyességével magyarázta-zongorázta el a darab fő motívumait és ez mindig önmagában is hozzáad az előadáshoz. Ennél a rendezésnél én nem értem volna be a Faggatóval, már a Hangolóra is a rendezőt hívtam volna, hogy a százötven érdeklődőt világosítsa fel szándékairól, mert neki nyilván van pontos elképzelése, hogy mi miért történik – ezt nem lett volna rossz előre megtudni. A trubadúr történetét a jelenlévők nyilván mind ismerték és az előadást nézve a látottak nemigen fedték le ezt, szinte alig volt olyan pont, ahol valódi kapcsolódást tudtunk megfigyelni, így nagyon kellett volna ez a kis segítség. (Egy öltönyös előadásban kardokat tartani egy tolókocsin feltétlenül indoklásra szorul.)

Az előadás egyébként az egyetlen olyan az Erkelben, amelyik korábban kezdődik, mégpedig 18.55-kor érdemes már bent lenni a nézőtéren. Az a benyomásunk, mintha azonnal a premier-bulira ugrottunk volna át a cselekménnyel, Aczél András (valószínűleg a produkció játékmestere is egyben) beszélt a nézőkhöz, üdvözölt minket az előadáson. Ez a civil kezdés SZERINTEM nagyon kevéssé szerencsés, a ruhák megmaradnak később és elbizonytalanít minket. Picit azt éreztem, hogy mintha szándékosan egy gödörből akarná indítani az előadást a rendező.

A legfőbb baj az, amelyik a „modern” rendezéseknek árt: a szöveg marad és a helyzet, amelyről beszélnek NEM jelenik meg a színpadon, hanem valami egész mást látunk. A néző nem minden esetben képes a kapcsolatot megtalálni és az megzavarhatja, kizökkentheti. Amennyiben ez cél, hogy gondolkodjunk, legyünk nyugtalanok és foglalkoztassanak a látottak, aztán – vérmérséklet szerint - esetleg dühödjünk fel azon, hogy nem sikerült megérteni sehogy sem, zavarjon minket a kudarcélmény, hogy képtelenek vagyunk felfogni egy előadás koncepcióját– akkor ez az előadás elérte ezt a célját. Biztosan kell lennie olyan nézőnek, aki úgy is mindent megértett, hogy a rendező neki személyesen nem adott semmiféle támpontot - itt jelzem, hogy egy ilyen emberrel szívesen megismerkednék és meghallgatnám, hogy mit gondol, így utólag is érdekelne.

Én személy szerint még soha nem hallottam ilyen erős búzást előadás végén, de persze ennek az is lehet az oka, hogy a legtöbb előadást nem premieren nézek meg. A közönség nagy része nem szerette a rendezést, mert egyszerűen nem értette meg, viszont a taps annyira erős volt, amikor az énekeseket lehetett köszönteni, hogy az is evidencia számomra, hogy NAGYON szerették a szólistákat. Talán azért is tapsoltak ennyire sokat, hogy az énekesek nehogy magukra vegyék a búzást, hiszen nekik egyetlen előadásban sincs semmiféle esélyük arra, hogy a koncepciót formálják, de ők azok, akik estéről estére kimennek a színpadra és kiteszik magukat a nézők reakciójának.

Az énekesek NEM A trubadúr szokvány-karaktereit játszották, én nagyon hamar fel is adtam, hogy azt várjam tőlük (ez szerencse is, viszonylag nyitott állapotban néztem, hogy végül mit is csinálnak). Egy idő után már valóban eljutottam az igazi törzsnéző-szintre: csak a hangokra tudtam koncentrálni és elfogadtam, hogy igen, most nem jött össze a rejtvényfejtés, amelyet egyébként szeretek,és nem bánom, ha energiát kell fordítani a koncepció megértésére – ezért is várom Zsótér rendezéseit, köztük a holnapi új premiert a Nemzetiben (Galilei élete) és A bűvös vadászt , amelyik áprilisban négyszer is látható ismét. Az utóbbi se adja könnyen magát, de azt értelmezni tudtam a magam számára és éppen ezért igyekszem minden alkalommal megnézni.

Ujvári Gergely kis ideig van fókuszban (Ruiz), hírnökként fehér öltönyben. Ezt nem értettem, de elnézegettem és sajátos jelenség volt a szemüvegében. Fogalmam sincs, hogy mit is akart vele a rendező, hogy ilyenné formálta, de ez nem a fiatal énekesen múlt, ő emlékezetes volt ennyi idő alatt is és ebben a szerepben ez a legtöbb. Idén most láttam a harmadik szerepében.

Ferrandóként Palerdi Andrást sajnáltam kicsit, mert ha hagyják az eredeti történetet élni, akkor ő a szünet után már nem lépett volna színre és több mint egy órával korábban hazamehetett volna. Tisztán énekelte a kezdő áriát, jól érthető olaszsággal, temperamentumosan és a tolókocsijával is ügyesen lavírozott a későbbi jelenetekben is– nem keveset. Rajta nem látszott, hogy kevés próbája volt hozzá.

Markovics Erika Ines szerepében szintén sokat van színen, néha nem is értettem, hogy miért csinálja azt, amit éppen, és most ki is ő.

A négy főszereplő közül lelkiismeret furdalásom volt a vendég énekessel szemben, aki nem volt rossz az Andrea Chenierben sem. Kamen Chanev egy megbízható, jó tenornak látszik, de mivel A trubadúr az én fejemben Pavarottival szól, esélye nem volt, hogy azzal összemérve jól jöjjön ki az összehasonlításból és emiatt tehetetlen vagyok, a hiányérzetemet nem tudom leküzdeni mégsem. Jobb Manrico, mint akikkel a korábbi években láttam a darabot, csak éppen a rendezés miatt végig homályban volt számomra, hogy éppen hol van és most vízió-e vagy valóság. Még most sem tudom.

Kálmándy Mihály hozta a formáját Luna grófként, szépen szólt a baritonja, magabiztosan is. Érdekelne az a nő, aki abban az esetben, ha ez a két említett férfi van a környéken csak és ezerrel udvarolnak éppen neki, akkor nem Kálmándyt választja, aki sokkal sármosabb és egészen kivirágzott, amikor azt hitte, hogy szerelme beteljesül. A tenorista esetén nem jött át semmi plusz, ami ezt ellensúlyozta volna.

Létay Kiss Gabriellát már sokszor láttam Leonórának, többször leírtam már, hogy alkalmanként képes volt „nyavalyás pasasok mellett”, egyedül eljátszani a szerelmi háromszöget, egymaga hitelesíteni az egész történetet. Most nem ez a helyzet, nem rossz a „kínálat”, mindkét férfi abszolút vállalható (énekesként pláne), mindössze az nehezíti a mi helyzetünket, hogy a rendezésbe elhelyezzük. Ő az egyik olyan szereplő, aki igazán a centrumban van, én az ő látomásának képzeltem az egész operát. Ez a Leonóra egy ilyen szép bonyolult szerelmi életet képzelt magának, ennyi drámával.  Amikor kevesen vannak körülötte jobban áll neki, nagyon jól mennek a szólók-duettek, ilyenkor kevéssé zavaró a rendezés, amely ezeket elvileg értelmezné. (A kolostori jelenet is szép lett volna, de nem tudtam hova helyezni - lógott a levegőben.)  Mindig örülök, ha hallom, tehát tudtam előre, hogy nem veszíthetek az előadás megtekintésével.

Komlósi Ildikó ugyan Azucenát énekli, de NEM cigányasszony, nem hisszük el a vándorlást, a kóborlást, ugyanakkor a rendezés sem tesz semmit annak érdekében, hogy ezek a vonásai szükségesek legyenek. Nem, itt megint egy rendkívül előkelő, karizmatikus hölgyet látunk, aki nagyon szereti a fiát, nagyon sok energiát fordít rá, ez az, ami kiderül. A fiú úgyszintén foglalkozik az anyjával, aki nem is az az ember, akit figyelmen kívül lehetne hagyni, nem ám. A második részben, szétszakított ruhában, kék-lila-véres foltokkal ellátva is pontosan ugyanúgy megőrzi tartását, erejét, nőiességét. A rendezés előnye most érvényesül, miután az egész lényegét nem értettem meg, így ebben az előadásban, Azucena lehet akár ilyen is.

Komlósi Ildikót talán nem láttam ebben a szerepben korábban, de így ahogy volt, jól állt neki, nem volt benne semmi erőltetettség, amely lehetett volna akár ha „echte” cigányasszonyt akartak volna belőle csinálni. Közönségeset semmiképp nem sikerült volna, de szerencsére Azucena biztos, hogy nem átlagos asszony egyébként sem. Sikerült az, hogy amíg énekelt, nagyon jól elvoltam a hallgatásával és nem gyötörtem magam azzal, hogy miért is nem fogom fel a látottakat. Nagyon élveztem hangjának sötét tónusát és azt, hogy minden megszólalását lehetett érteni, és ki is volt dolgozva. Az aggódó anya, akit még a múlt rémképei gyötörnek, ott van az alakításában, a lényeg megszületett, bár a felszínről fogalmam sincs, hogy mit takar. A két női szólistát hallgatva egyértelműen tudtam, hogy alapvetően miattuk kellett most az Erkelben lennem, indokolttá vált az előadásra ráfordított idő.

Nagyon sajnálom, hogy ennyi az egész, igazán használható információkat nem tudok felsorakoztatni. Feltétlenül az a konklúzióm, hogy azoknak, akik szeretik A trubadúr zenéjét és legalább a felsoroltak közül egy énekeshez is kötődnek némileg, akkor mindenképp menjenek oda. Lazítsanak le, nem kizárt, hogy nekik sikerül az, ami nekem nem és megértik a látottakat, de emiatt ne görcsöljenek előre. Én mindent összeadva jól éreztem magam így is, egyáltalán nem bántam meg, hogy nem hagytam ki az előadást.

Címkék: Opera A trubadúr Erkel Színház Komlósi Ildikó Létay Kiss Gabriella Palerdi András Medveczky Ádám Kálmándy Mihály Markovics Erika Galgóczy Judit Kamen Chanev Ujvári Gergely Juhász Katalin

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr288498444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.