Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

A walkürrel kapcsolatban is az az érzésem, hogy „ezerszer” láttam, de nem – amióta megvan a táblázatom, pontosan tudható, hogy ez mindössze a 12. alkalom 21 év alatt, szó nincs túlzásról – ez valószínűleg messze alatta van a Wagner Társaság átlagos tagjai által megtekintett előadásszámnak.

Jelenleg a tavaly elkezdett Ring ciklus folytatódik, M. Tóth Géza rendezésében. A Rajna kincse azóta novemberben ismét műsorra került és a két sorozatból összesen hetet meg tudtam nézni. Látható a belinkelt írásokból (5 a témában eddig!), hogy a rendezéssel voltak problémáim, leginkább a jelmezzel, és néhány díszletelemmel, ugyanakkor a vetített képeket szerettem. A Rajna nézése közben is felmerült bennem a félelem: képes lesz-e a rendező, akinek ez a legelső színpadi munkája volt, amely ráadásul az Operaház folyamatosan kétszáz százalékon működő, évi 36 premiert előállító gépezetében kellett, hogy igazán szűk időkeretben megszülessen, következetesen végighaladni az általa kiválasztott nyomvonalon, hiszen a NÉGY előadást feltétlenül egységes rendszerben kellene kezelni.

A rövid válaszom az előadás egyszeri megtekintése után is gyorsan kialakult: igen, ez A walkür a Rajna logikus folytatásának tűnik, vizuálisan is (vetített háttérben, illetve a jelmezek szintjén is), ugyanakkor éppúgy vannak olyan botlató kövei az eredeti mitológiai történetnek, amelyek sehogy sem adják magukat, nem illeszthetőek be a koncepcióba.

A Rajna végéhez – a bevásárlóközponthoz – kapcsolódott A walkür elejének a vetített képsora, amely ismét jelezte, hogy a fogyasztói társadalom világában vagyunk, Sieglinde is papírtáskák tömegével érkezik, nyilván egy plázából, és ez még rendben is van. Kicsit kevésbé esélyes a modern lakások riasztó rendszerét ismerve, hogy valaki bejut és rádől a valószínűleg az IKEÁ-ból származó duplaágyra, de ennél ezerszer problémásabb a kard és a párbaj beillesztése. (Díszlettervező: Zöldy Z. Gergely) Ezek sehogy nem kapcsolhatóak ehhez a világhoz és még csak erőltetett magyarázat sincs rá. (A múltbeli jeleneteket táncbetétekkel valósítják meg, amelyek a háttérben zajlanak, Venekei Marianna koreográfiája szerint és illusztratívak. De különösebben nem zavaróak – a jelmezek jellege ezekben a betétekben más is.)

Attól tartok, hogy a modernizáláshoz muszáj lenne a szövegbe és a történet menetébe is jobban belenyúlni, nincs más logikus út. Ahhoz viszont több idő és energia kell. Ez így félmegoldásnak tűnik, ugyanakkor a Rajna hétszeri megtekintése elég volt ahhoz, hogy most már otthonosan érezzem magam ebben a közegben ezt tudva is, bár most is taszított Bárdosi Ibolya (valószínűleg a rendező koncepciója szerint elkészített) néhány jelmeze. Különösen Wotan és Hunding parókája hatott rám rosszul, mert ezáltal erősen megváltozott a két szereplő jelleme, és ez kevéssé látszik összhangban lenni a történettel. Pontosítok: a történet felszíni rétegével, azzal, amihez szokva vagyunk Ring esetén.

Már tavaly is az volt az egyik kérdésem, hogyha az istenek ennyire súlytalanok és nevetségesek (a ruházatuk erre utal, ez kétségtelen), akkor van-e tét egyáltalán, kit izgat, hogy elpusztul-e a világuk, vagy a helyükbe lép Alberich, akinek vizuálisan még taszítóbb volt a környezete. Az egészen világos, hogy a rendező realistán nézi a helyzetet és ezért lesz így pojáca Wotánból, nem pedig magasztos isten, akinek a sorsán érdemes keseregnünk. Annyira nem válik fontossá nekünk, hogy szabad-e az isten vagy nem, pedig ez a mű egyik legdrámaibb kérdése.

Ugyan vizuálisan nem kevés szereplő karikatúrának néz ki, de ne felejtsük el, hogy a látványhoz hanghatás is társul, az pedig ellenpontozza az egészet. Wagner zenéjének patetikusságát nem tudja semlegesíteni mégsem a rendezés, csak kontrasztot teremt, így kettős hatás jön létre. Minél jobb egy énekes, annál inkább sikerül neki a rá erőltetett álarc ellenére is súlyt adni a figurának, és jelentősnek megmutatni, ahogy Wagner eredetileg gondolta. (Gyengébb teljesítmény esetén viszont győz a ruha…)

Miután egy számomra hiteles ember még a zártkörű házi főpróba után jónak minősítette a rendezést, előzetes terveimet feladva, nem vártam egy hetet, ahogy akartam, hanem most is odanyomultam a nyílt főpróbára. Emiatt viszont maradok a színházi megvalósulásnál, bár eleve sem szoktam az énekesi teljesítményeket annyira firtatni, de mivel ezen az estén az énekeseknek a markírozás joga is megvolt, főleg hagynám ezt a vonalat. A legtöbben nagyszerűen énekeltek, nem éreztem, hogy ne tették volna magukat oda úgy, ahogy egy előadáson szokták. Ott a közönség és nem sok énekes szeret nézők előtt kevésnek látszani.

A mű központjában elvileg is és ebben a rendezésben ténylegesen is Wotan karaktere áll, aki úgy néz ki, hogy figyelmen kívül hagyta a gyűrű átkát, nem hallgatott Erda tanácsaira – vagy már késő volt, mert elég hosszan volt az ujjára húzva a gyűrű, tehát az átok működése azonnal beindult – és emiatt egy igazán körmönfont tervet bírt kieszelni a visszaszerzésre. Nem irigyelhető ezért, nem egyszerű elérni, hogy valaki a mi tervünket a közreműködésünk nélkül, magától megvalósítsa, és elég nagy naivitásra vall, hogy komolyan gondolta, hogy sikerül Siegmundot előbb-utóbb a gyűrű visszaszerzésére rávezetni anélkül, hogy porszem kerülne a gépezetbe.

Ebben a rendezésben olyan ellenfelet állítanak ki Hunding személyében, aki egy nyámnyila piperkőc és feleségverő egy személyben, aki nem a szokásos „barbár állat”, aki elvileg ad egy szabad éjszakát az ellenségének a párbaj előtt, hanem lekötözteti két emberével a férfit. Ha ezt nézzük, akkor egészen felesleges Wotannak még csak gondolnia is a párbajra, nemhogy beavatkozni. Siegmund simán megölné azt a Hundingot, akit ez a rendezés nekünk bemutat. (Ez azért egy aprócska probléma azért mégis.)

Az isten ennek ellenére, hogy nem kellene, túlreagálja a helyzetet, pechére bevonja kedvenc lányát Brünnhildát, aki végül az apja első – szívből adott – parancsát teljesíti, nem a másodikat, amelyiket a feleség nyomására mond ki. És itt van az izgalom, a mű leglényegesebb kapcsolata ez az apa-lány viszony, amely igazán bensőséges, amely két merőben eltérő életstratégiát mutat meg, de mindkettő ugyanoda vezet: teljes kudarchoz.

Wotannak vannak tiszta pillanatai és előre átlátja a teljes rá váró utat a pusztulásig, amely már ekkor elkerülhetetlennek tűnik. (Épp a megtekintés napján vált számomra tragikusan bizonyossá, hogy az érettségi beosztás miatt hiába jön Anja Kampe majd a Müpába Sieglindét énekelni, semmiképp nem fogok odaérni az első felvonásra. Három hónap hátra van a tragédia megvalósulásáig, de ez már most letört, és az előadás közben, amikor Wotan fejtegette a végzetet, átéreztem, hogy igen, van amikor ennyire előre biztosan látszanak a dolgok, és nincs rá megoldás.)

Brünnhilde az ösztöneire hallgat, a "másik megoldást" emlegeti, próbálja apját is meggyőzni, de Wotan úgy látszik, hogy megérdemli azt, hogy paprikajancsinak maszkírozzák, mert érvelése legtöbbször nem komolyan vehető. Iszonyú súlyosan bünteti azt, akit legjobban szeret, ahogy Siegmundot is feláldozza, bár a halála után meg is siratja. A walkür kapcsán nyugodtan elmondható, hogy az isten azt bünteti, kit szeret.

Brünnhilde számomra mindig is a legfontosabb szereplője volt a Ringnek, valószínűleg a szerző szándékának megfelelően, hiszen vele lehet a leginkább együtt érezni, sokkal jobban, mint a tudatlan, arrogáns Siegfrieddel. Az a jelenet, amelyben meggyőződve Siegmund szerelméről, megváltoztatni vágyik a végzetet, az opera egyik kulcsjelenete és jó esetben nagyon megindító. Brünnhilde érzi, hogy neki van igaza és nem tehetett mást és fafejű apjával is próbálja ezt elfogadtatni. A feliratból idéztem a címben életfilozófiájának lényegét: „szeresd, amit szeretsz”. Ez a "vállald önmagadat, amilyen vagy" szinonimája, és a walkürt ez az egyenessége teszi igazán megnyerővé. (Nehéz elhinni, hogy a folyton mellékutakon járó Wotannak lehet ilyen lánya egyáltalán.)

Úgy néz ki, hogy Wotannak, aki az életben sok kalandja ellenére soha nem vette észre, hogy mi a lényeges és egy ostoba ábrándot kergetett végig, amelynek minden áldozatául esett, egyedül azokkal nem sikerült foglalkoznia, akiket valóban szeretett és akiknek végül a pusztulását okozza, de az életüket előtte még megnehezítette. Alkalmatlan, tehetetlen, érzelmi analfabéta és szerencsétlen nagyravágyó nőcsábász pojáca – ez mind ráillik a történet alapján, ÉS  így igazolódik is a jelmez, mert az valóban ezt fejezi ki, nem pedig magasztosságot, amilyennek képzeli, beállítja magát, vagy amilyen „társadalmi státusza” alapján lehetne.

Ebben a beállításban nézve, ha a mélyére ásunk a sztorinak, akkor valóban nem egy nagystílű istent, hanem egy ostoba fajankót találunk, akinek nagy mázlija volt, hogy ilyen nagyívű történetben bírt megjelenni a bénázása. (Ez volt az egyetlen szerencséje azért.) Zárójelben: bőven elég Wotan szaladgálhat közöttünk és akár magunkba is nézhetünk, hogy nem vagyunk-e mi is hasonlóak, nem áldozunk be kicsit sokat valamiféle légvárépítési projektben… Így már voltaképp az is rendben van, ami kicsit kevésbé tűnt elfogadhatónak a nézés pillanatában: az elhunyt hősök lelkei leginkább térkitöltésre használatos bártáncosoknak tűnnek a bőrszerkójukban. Muszáj a környezetről is lehántani a magasztosságot, legjobb esetben marad a dizájn és néhány trendi ruha, ebben a Wotan által dominált közegben ez az érték esetleg. A walkürök ezt kapják meg az áldozatos munkájuk jutalmául. Ráadásul az ő ruhájuk olyan, mint egy tükör (kicsit kegyetlen), akiknek tökéletes alakjuk van (nem kevés ilyen szólistát sikerült a nyolcba összeszedni), azok ebben meseszépek, de azok persze egy lyukas farmerben is hasonlóképpen jól néznének ki. Mégsem uniformizálja az énekeseket egészen ez a ruha. (Aminek örültem – visszagondolva az óriások jelmezére – egyetlen balesetveszélyes cipőt sem láttam és így legalább nem aggódtam civilben az előadás alatt egyetlen énekesért sem, biztosra veszem, hogy mindenki túl fogja élni a sorozatot. )

Miután itt és most nem kevesebbet ismertem el, bár túl hosszadalmasan, mint azt, hogy nagy vonalakban azonosulni tudtam a rendező koncepciójával, legyen szó az énekesekről is.

Ezen az első nyilvános előadáson is érezhető volt némi kapcsolat Wotan gyermekei között, gondolok itt a Kovácsházi István által játszott Siegmundra és Sieglindére, azaz Sümegi Eszterre. A jelmez mindkettőjüket erősen meghatározza, egyforma parókát kapnak, amely különlegességüket és összetartozásukat is azonnal megmutatja. Mintha tényleg hasonlítanának is. Siegmund figurája hobósra van véve, a vándor alakjára egy gitárt is odaképzel a rendező, és ezt el is fogadhatjuk. Sieglinde divatos otthon ülő és semmit tevő feleségnek látszik, aki lehet, hogy férjének ki van szolgáltatva, de létéről is gondoskodnak, ráadásul az átlagosnál talán magasabb komfortfokozaton. (Felső középosztálybeli személy lehet.)

Wotan gyermekei a walkürők is, akik közül Brünnhilde – a Müpa Wagner napjairól már ismerős Linda Watson – ruházata ki is lóg, de valamennyire mégis hasonlít árnyalatában a testvéreiéhez, akik ha nem is egészen azonos, de majdnem azonos öltözetet viselnek, amely sok mindenre látszik alkalmasnak, de csatában elhunyt hősök lelkének begyűjtésére nem. A rendező ezt a fő feladatukat komolyan vette, így meg is mutatja egy tánckarral ezeket a hősöket, akik hol végignyúlnak a színen, hol felélednek. Miután szerepük elsősorban a térkitöltés, ha nem látnánk őket, akkor fantáziánkra támaszkodva sokkal különlegesebb hősöket is ki tudnánk találni, de leköt minket a fő cselekmény, így én nem akadtam meg most kivételesen ezen a ponton, bár nem szoktam arra vágyni, hogy egy illusztrációs céllal beiktatott tánckart nézzek, de biztosan vannak olyan nézők, akik pont ezt szeretik.

Brünnhilde testvérei nagyon jó hangú szólisták, akiket jellemzően külön is jó hallgatni, de így együtt is kellemes hatást keltenek és az előadás legélénkebb pillanatai közé tartozik az, amikor a színen vannak így együtt: Wittinger Gertrúd, Bátori Éva, Fodor Beatrix, Vörös Szilvia, Várhelyi Éva, Kálnay Zsófia, Gál Erika és Fodor Bernadett teljesen megérdemli, hogy begépeljem a nevüket a színlap sorrendjében. Lehet, hogy az éppen most befejeződő premiert néző kritikusok között lesz, aki énekesi teljesítményüket külön is méltatja, kívánom nekik, hogy vetődjön arra egy hozzáértő, aki ezzel érdemben is tud foglalkozni, én csak azt állapíthatom meg, hogy egységes és meggyőző hatást keltenek, áténeklik a zenekart és jó nézni őket.

Németh Juditot már nagyon sokszor láttam Fricka szerepében, a Müpa Wagner napjain hozzá szoktam, nagyon készen van ez az alak, minden rezdülése belülről jön és így nagyon átélhetőek az ő szempontjai is a vitában, amelyet férjével folytat. Tökéletesnek tűnik számomra most is, mint korábban is, időtlen jelenség valóban.

A főszereplőt, Tomasz Koniecznyt Wotanként szintén a Müpában láttam először, később örültem volna, ha a következő évben is visszatér, de nem jött. (Közben azért legalább Mandrykát énekelt az Arabellában.) Meggyőző Wotan, pontosabban a jelmeze ellenére is igyekszik a zene által sugárzott méltóságot visszaadni és hiába tudjuk, hogy egy iszonyatosan szűklátókörű és ostoba isten, aki mindent tönkretett maga körül, az énekes hangja mégis megemeli a szerepet és nem tudjuk nyavalyásnak és jelentéktelennek látni, ahogy a koncepció megkívánná. Már ezen a főpróbán is eléggé működtek a párbeszédei Linda Watsonnal, bár itt kénytelen vagyok elismerni az elfogultságomat, mert én sokkal jobban szeretem Irene Theorint, ő az én Brünnhildém, nagyon sajnálom, van ilyen, amikor az ember annyira megszeret egy énekest egy bizonyos szerepben, hogy nagyon átütőnek és egészen másmilyennek kellene lennie az alternatívának ahhoz, hogy egyenrangú megoldásként el tudja a néző fogadni. (((De azért elő-előfordul ez is, például az idei Figaro sorozatban ugyan csak egyszer láttam Pasztircsák Polinát, de semmi hiányérzetem nem volt közben, hiába vagyok alapvetően Fodor Beatrixra és Miksch Adriennre beállva, ha már Grófnéról van szó. Közelebbi példa lenne Gál Erika és Fodor Bernadett Erdája a Rajnából, amelyeket nézve mindkétszer azt éreztem, hogy száz százalékos az alakítás és egészen rendben van, függetlenül attól, hogy kiket láttam ugyanebben a szerepben már korábban. Lényegében ez lenne az ideális eset, ha mindig így lehetne.))) Így is, azt gondolom, hogy jó ez a páros, mindkét szereplő – bohókás parókájával együtt is – súlyt tud adni a saját karakterének és így ez a kétféle magatartás, a körülményekhez igazodó és azok ellen csak mindenféle mellékösvényeken lázadó, illetve az önmagát vállaló ösztönös, kellő súlyt kap. Wotan, ha gondolkodna kicsit, lehet, hogy örülne, hogy Brünnhilde léte maga a bizonyíték, hogy mégis sikerült szabad embert teremtenie.

Ha valaki nagyon figyelt, akkor még hiányol egyetlen szereplőt. Érintőlegesen már szó volt Hunding karakteréről, akit jelmeze által sugárzott karaktere alapján valószínűleg Wagner maga sem tudna egyetlen operájába elhelyezni, nemhogy a brutális férj szerepébe. Andreas Hörl életrajza alapján kiderül, hogy nem először játssza Hundingot, valószínűleg leginkább a bevett módon értelmezve szokta, de ez a nyálas fazon talán még kevésbé nyeri el szimpátiánkat, mint ahogy ez rendszerint megtörténik. Az egyenességet ugyanis nem tagadta meg tőle a szerző, bár nem kétséges, hogy ő is Siegmund pártján áll. Az énekes lehet, hogy a főpróbán spórolt vagy markírozott, de az alapján, amit hallottam, az jutott eszembe, ami a másik két vendég esetén nem: miért kellett erre a középszerepre külföldit hívni, ha az nem különleges, például nem a szerepben valószínűleg utolérhetetlen Walter Fink, aki ezt minden alkalommal a Müpában bizonyítani is szokta. (Na igen, ezt a rendezést ő alkatánál fogva képtelen lenne eljátszani, de valószínűleg kedve sem lenne ilyen nyálas szerencsétlenre venni a figurát.) Vannak viszont Hundigra alkalmas énekesek itthon és a jövő évi műsortervből látszik, hogy ezt az Operaházban is felmérték, amikor Gábor Gézát kérték fel ugyanerre a szerepre.

Én a magam részéről most bizakodóbb hangulatba kerültem ettől A walkürtől, mint tavaly a Rajnától, most már érzem, hogy meg lesz az a másik két este is, ha a dolgok mennek a rendes kerékvágásban. Az előadást mindenkinek javaslom, aki elég nyitottságot érez magában és nem taszítja önmagában már Wagner művészete, vagy a szerző modernizálása. Délután öttől este tízig tartó programra kell készülni…

Az Operaház zenekarát most is Halász Péter vezényelte, nem kis teljesítmény - nehogy egészen elfelejtődjön.

Címkék: Opera Halász Péter Fodor Beatrix Sümegi Eszter Bátori Éva Tomasz Konieczny Várhelyi Éva Ring Gál Erika Vörös Szilvia Kálnay Zsófia Németh Judit Kovácsházi István M.Tóth Géza Fodor Bernadett A walkür Wittinger Gertrúd Venekei Marianna Bárdosi Ibolya Zöldy Z Gergely Andreas Hörl Linda Watson

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr418450314

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.