Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Talán ismerős A szöktetés a szerájból című Mozart opera végén elhangzó átokformula, amellyel a szerzők a kritikusokat és a szájhúzogatásra hajlamos nézőket akarták elriasztani: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés!” – Ügyes húzás, kétségtelen.

A fenti fenyegetés árnyékában is már többször leírtam, hogy nagyon kevéssé szeretem Mozartnak a „német” operáit, amelyekben sajnálatos módon sok a próza. Kellett volna kicsit bajlódnia azzal, hogy recitativókká alakítsa a szöveget, de úgy látszik, nem akart erre időt pazarolni, vagy talán a korabeli közönség vélt vagy valós elvárásához igazodott. Nemrég egy Varázsfuvola előadás kapcsán szembesültem ezekkel az ellenérzéseimmel, de ennek ellenére és annak ellenére is, hogy az Operaházban még soha nem láttam olyan Szöktetést, amelyiket minden részletében szerettem volna, különleges várakozással tekintettem a Kolibri Színház és a Moltopera közös, éppen az Operaház által, a Királyi lépcsőházban megvalósuló, gyerekek számára készített opera-keresztmetszete elé.

Elsősorban azért, mert nagyszerűnek tartottam tavaly a Lakatlan szigetet, hiszen a Moltopera fiatal énekesei ambiciózusan, kevés kellékkel, pusztán színészi játékkal érdekessé tudtak tenni egy kevéssé játszott operát, ahogy észleltem, még magyarul nem beszélő nézőket is teljesen lekötött az előadás.

Másodsorban azért érdekelt, mert a Kolibri Színházban 2006. április 29-én láttuk azt a rövidített Szöktetést, amelyet mindössze két bábművész, Szívós Károly és Török Ágnes játszott és énekelt végig, egy kis marionett színházat használva. Ez volt eddig az egyetlen alkalom, amikor szerettem a művet és a velem együtt néző akkor 3 és 5 éves lányaim is egyidejűleg mindketten lelkesedtek. (A kisebbet az utóbbi tíz évben hasonlóan elégedettnek nem láttam színházi előadáson, egyedül a Xerxesz után mondta még azt, hogy rendben volt.)

Harmadsorban azért vártam ezt a mai délelőttöt, mert a fellépők között ott van Kelemen Dániel Ozminként, akit eddig nagyon kevésszer láthattam, még pályája kezdetén álló basszistaként nem halmozzák el feladatokkal, viszont amikor igen (különösen Masettóként a miskolci Don Giovanniban), mind énekesként, mind színészként igazán meggyőzött. Mint tudjuk, egy basszista negyven felett kezd beérni, addig több mint tíz éve van hátra Kelemen Dánielnek, az idő neki dolgozik – az Ozminhoz szükséges mélységei megvannak és az sem hátrány, hogy kifejezetten szép árnyalata van a hangjának. Ha már itt tartunk, akkor most azonnal is leírhatom, hogy igen, Kelemen Dániel nagyszerű Ozmin volt valóban, a hozzá fűzött várakozásaimnak megfelelt, vele lehetett a legjobban azonosulni az előadásban. Sajnáltam a neki jutott „kosztümért”, azért, hogy a rendezői koncepciónak megfelelően nem egyedül, hanem egy bábbal megosztva kellett eljátszania a szerepet, de még így is eléggé érvényesülni tudott, hogy jellemzően csak arcmimikával és a hangjával tudott játszani. Jól áll neki a buffó basszus szerepkör, egyszerre tudjuk sajnálni és nevetünk rajta. Miután a Blondét éneklő Zemlényi Eszter is hozta a szerepre jellemző pajkosságot, kacérságot és emellett kellően bájos is volt és a hangja is alkalmas, ez a kettős nagyon jól megelevenedett.

Amint látszik, az „összetevők miatt” egészen biztosra vettem, hogy szenzációs lesz az előadás, emiatt is foglaltam jegyet rá még augusztusban.

Az előadást most is, mint a tavalyi Lakatlan szigetet, a Királyi lépcsőházban játszották, ahol megközelítőleg száz néző fér el nagyon összezsúfolva, párnákra ültetve. A megjelentek egészen kitöltötték a teret. A nézőtéri ültető lehetetlen helyzetben volt, amikor próbálkozott azzal, hogy meggyőzze a nézőket, hogy ne üljenek a bal oldalra („hiszen ott nincs is párna”), ne lépjenek a párnákra sem, ne hagyjanak ki helyet, viszont húzódjanak még inkább össze. Miután kiderült, hogy NEM mászkáltak színészek a lépcsőn a nézők között, az egész erőfeszítése értelmetlennek tűnt, akár ülhettek volna lazábban is az emberek, senki nem akart elmenekülni előadás közben úgy sem.

Hetven perc ebben az összezsúfolt állapotban most valóban többnek tűnt, mint tavaly a Lakatlan szigeten, de egy-két szószátyár nagymamán és valóban kevés beszélgetős gyereken kívül az erős többség nagyon fegyelmezetten és érdeklődéssel figyelt végig – valószínűleg lekötötte őket a történet, amelyet duplán is eljátszottak. Miután a gyerekeknek készült az előadás, nem pedig olyanoknak, akik már ismerik (és kevéssé szeretik a darabot), ez a lényeges szempont, elmondhatom én is, hogy a célközönségre hatottak a látottak.

Novák János, akinek a rendezéseit 25+ éve nézem és alig volt rá eset, hogy elégedetlenkedtem volna a munkái kapcsán ez alatt nem rövid idő alatt, most idegen pályán mozgott és talán nem a saját koncepcióját valósította meg, nem ő választotta a partnereit, gondolom én. A történetet – ahogy a korábbi rendezésében is – Szívós Károly és Török Ágnes játssza, a prózai betéteket nagyrészt ők mondják, de néha nem! – és abból a pár mondatból az is kiderül, hogy ezek a fiatal énekesek történetesen nem alkalmatlanok a prózai szövegek hiteles tolmácsolására. A háttérben szintén a bábok akcióit vetítik ki, tehát a messzebb ülők főleg azt figyelhetik. Az énekesek a prózai részek alatt jellemzően nagy guruló bábok mögé vannak kényszerítve, csak az arcuk látszik ki és a kezük marad szabadon, és lényegében statisztálásra kényszerülnek.

Az én korábbi tapasztalataim szerint a darab eljátszására KÜLÖN alkalmas volt a két bábművész is, sőt mint mondtam, éppen hozzájuk fűződik az egyetlen teljes egészében pozitív Szöktetés-élményem, és alkalmas lett volna a Moltopera társulata is, bábok nélkül, vagy esetleg úgy, hogy a bábok kerülnek a másodvonalba. Utóbbi megoldásra éreztem példának, amikor nem volt nekem túl sok a báb, a Kolibriban most is műsoron lévő „Játsszunk Háry Jánost!” című előadást, abban azt hiszem, hogy éppen optimális viszony alakulhatott ki az énekesek illetve a bábosok között. (A legfőbb különbség talán az, hogy jelenleg valóban az a probléma, hogy az énekesek kevesebb feladatot kapnak, mint amennyit játszva elbírtak volna.)

Én egyértelműen jobban örültem volna, ha a próza a lehető legkevesebb és amit lehet, abból is az „élő” szereplők kapnak. Az előadást nézve eszembe jutott az éved elején hasonló koncepcióval megvalósuló West Side Story, amelyben táncosok és énekesek jelenítették meg ugyanazokat a szereplőket. Akkor a táncosokat néztem, és ugyanígy statisztának érződtek az énekesek.

Miután nem én vagyok a célközönség, hanem a darabot nem ismerő gyerekek, fogalmam sincs, hogy ők mire figyeltek inkább, a kivetített marionett figurákra, amelyek egyébként helyesek (látványtervező: Orosz Klaudia), vagy a nagy gördülő bábokra, amelyek mögé állnak az énekesek az idő legnagyobb részében, esetleg néhányan jó helyről figyelgethették akár a Tőri Csaba által vezényelt héttagú zenekart is. Nekem feltétlenül zavaró volt a kettősség, nagyon elütött egymástól a bábosok beszédstílusa, illetve az énekesek által megszólaló zene, és valóban azt éreztem, hogy két különböző előadást nézek egyszerre, egymásra vetítve. Mindkettőt élveztem volna külön – ebben látom a helyzet tragikumát (már ha így lehet felfogni egyáltalán egy színházi előadás megvalósulását).

Az összes szereplőn látszott , hogy odateszi magát, bár talán némelyeket zavart, hogy egy-egy ilyen figura mögé van kényszerítve. A már kiemelt két énekesen túl a többiek is megbirkóztak a szólamukkal, de a zavaró hatást ők nem tudták közömbösíteni, kevésbé hálás helyzetük miatt sem. A Szöktetésben mindig Ozmin a legjobb, ez nekem alapigazságnak tűnik – Gábor Géza az, akivel többször láttam a darabot, most is eszembe jutott. De jó volt Széll Cecília Konstanze szerepében, Turpinszky Gippert Béla Belmonteként és Decsi András Pedrilloként. A Moltopera vezetője, Ágoston László prózai szerepet kapott, Szelim basáét. Ahogy az lenni szokott, ő is elérte, hogy mi nézők arra gondoljunk, hogy Konstanze részéről buta döntés a nemes basát otthagyni. Nagyon szépen mondta a szövegét, éppen ezért ez végképp rejtély volt előttem, hogy ha már nem énekelhet, miért nem kaphatta meg az összes szöveget legalább ő. Néhány jelenetben az énekesek statisztálása különösen rosszul jött ki, feltétlenül érződött, hogy aránytalanul kevés a részvételük.

Az előadáshoz egy rendkívül igényes és információgazdag szórólap készült, jó fotókkal, amelyeken az énekesek előnyösen néznek ki, és ezen is utalás történik a darabot záró gondolatra: „Reméljük, senkinek sem lesz „ennyi jó kevés”!” – Nem, amit kapunk az nem kevés, hanem túl sok. Nagyon bízom abban, hogy ezzel kizárólag én vagyok így, a többi mezei nézőnek pontosan így a jó.

Címkék: Opera Novák János Kolibri Színház Kelemen Dániel Ágoston László Szöktetés a szerájból Decsi András Szívós Károly Török Ágnes Moltopera Orosz Klaudia Zemlényi Eszter Turpinszky Gippert Béla Tőri Csaba Széll Cecília

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr968449170

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.