Gluck és Bertoni Orfeuszát is láthatta egy estén az, aki február 5-én vagy 6-án a Zeneakadémia Solti termében járt este kilenckor. Az előadás idén lesz még kétszer, 19-én, illetve 20-án, akit érdekel, elmehet még rá. (Ezt a beszámolót a premier éjszakáján kezdtem el, de csak három nap kihagyással fejeztem be.)
Az Operaház kihelyezett előadását 18-as karikával látták el és talán emiatt is gondoltak a késői kezdésre. Én az előadás előtt valószínűtlennek tartottam, hogy ez a jelzés indokolt lesz, ha a prózai színházakban látható előadások jutnak eszembe (és a bennük előforduló vetkőzős jelenetek, káromkodások), akkor azokkal összemérve most utólag pláne feleslegesnek tűnik ez a megkülönböztetés, bár nem zárom ki, hogy figyelemfelkeltő hatása mégis lehet. Talán valamivel több jegy adható el a programra, bár azt hiszem, hogy mégis több nézőt veszítenek a késői kezdés miatt. Én mindenesetre az utolsó buszomat még elértem éppen, bár szoros volt a helyzet (az előadás 23.42-kor ért véget és ekkor kezdődött a taps).
A téma azonos, Ranieri de Calzabigi librettója is, a zene persze nem, bár mindkétszer Bartal László vezényelte az Operaház zenekarát. és a rendezés jellege és minősége sem. A legutóbbi szempont miatt muszáj a két részt külön kezelni. Ami elsősorban eszembe jutott: nem Ámorról, hanem Fortunáról kellene szólani, éspedig az énekesekkel kapcsolatban. Nagyon nem azonos sorsra jutott az, aki az elsőbe került, Szenteczki Zita kezei alá, mint akit Lázár Helga rendezett. Mindketten negyedéves bábrendező szakos hallgatók, akik még útjuk legelején állnak. A szerencse forgandó, remélem, hogy aki most jól jött ki ebből a produkcióból, az értékeli jó sorsát, elraktározza az élményt és amikor majd egy kevésbé jó csillagzat alatt készülő produkciónak lesz a részese, vissza fog gondolni erre és lesz miből erőt merítenie.
Nézzük sorba a két részt, még véletlenül se mosódjanak össze.
- Gluck – Orfeusz és Eurüdiké
Szenteczki Zita rendezése letisztult és nagyon kevés kellékkel is visszaadja a görög mitológiai történet hangulatát, a szerelme után Hádészba is lemenő dalnok tragédiáját. Mi az, ami most négy nappal később is megmaradt az előadásból?
Gelsi Zoltán díszlettervezőként támogatja a rendezői koncepciót, ő lehet az, aki azt a vashálót tervezte, amely önmagában is kifejezi Orfeusz vágyódásának jellegét és ennek a meghalni nem tudó szerelemnek az életképtelenségét-tragikumát. Az előadás elején a nyitány alatt látunk két egymás mellett álló alakot, akikről sejtjük, hogy a házaspár. Már ebben a képben, Euridiké (Molnár Ágnes) a férjétől (Daragó Zoltán) eltérő irányba néző tekintetéből is kiolvasható, hogy nem biztos, hogy a történet szokványos megközelítésével fogunk szembesülni. Lehet, hogy mégsem olyan elválaszthatatlan a két szerető, illetve lehet, hogy a nő nem hasonló hevülettel lángol a férje iránt. Jó ez a bevezető képsor, ahogy Eurüdiké maga elé húzza a vashálót, majd elengedi és csak a lenyomat marad helyette, az viszont tartós és valószínűleg a férfi élete végéig szorongathatja, ha akarja, de persze sokra nem jut vele, még annyira sem, mintha a nő fátylát vagy netán egy plüss macit hagytak volna neki hátra. Jó választás ez a kellék, amely a tartósság mellett ennek az érzelemnek az értelmetlenségét és terméketlenségét is kifejezi.
Rácz Rita Ámorként a siránkozó Orfeusz támasza, aki reményt ad a nő visszaszerzésre. Orfeusz ekkor még nem lát át azon, hogy a szabott feltétel teljesíthetetlen lesz, hiszen ha nem néz rá feleségére, az gyanút fog és asszonyi makacssága meg fogja abban akadályozni, hogy vita nélkül kövesse a férfit. Úgy tetszik, hogy nem ismeri a nőt, akibe halálosan szerelmes.
Rácz Rita ebben az egy énekelt jelenetében nagyon jó és a későbbiekben, amikor néma résztvevőként kíséri védence útját, szintén érezzük, hogy minden elhangzott mondatra reflektál, ténylegesen a szívén viseli Orfeusz sorsát és ő az, aki egyedül megérti. Ez akár megnyugtathatna minket, ha nem látnánk, hogy minden erőfeszítés felesleges és terméketlen.
Orfeusz alvilági útja során találkozik fúriákkal, hősökkel is – mindenkit a kórus személyesít meg és meglehetősen statikusan játszik el, de ezt megértjük, látjuk, hogy a színpad alig nyújt esélyt a szereplők mozgatására. Szép képeket komponál azért a rendező, a kórus tagjai kezében a gyertyák egészen hatásosan mutatnak, kissé fenyegetően - karmokként rajzolódnak ki az ujjak.
Az előadás első negyven percében – közel kétharmadában – kizárólag Orfeusz bánata és reménytelen epekedése áll a középpontban meghalt hitvese iránt. Ezt az időt túlnyomó részben Daragó Zoltán kontratenor énekli végig, aki számomra ideálisan testesíti meg a szomorú dalnokot. Átszellemült, minden mozdulatát és dallamát átitatja a terméketlen vágyakozás és a szerelmi érzés. Éppen ennek az intenzitása miatt szinte biztosak is vagyunk abban, hogy számára a konkrét személynél jóval fontosabb maga az érzelem, amely dalokra ihleti, hiszen a viszonzatlan szerelem betölti az ember szívét akkor is, ha semmi válaszra nem talál.(Mondanám, hogy Orfeusz is biztosan ismerte Petrarcát, de ha ő nem is, a librettistára akár hathatott is.) Az éneklés, a megnyilatkozás mégis fontosabbá válik, mint a konkrét nő, akit nem biztos, hogy valóban megismert, hiszen nem számol várható reakcióival és találkozásuk hangneme nem mutatja, hogy két intim kapcsolatban álló ember beszélgetését figyelhetjük. Ez kicsit riasztó is számunkra, mert nemcsak a fogadalom érződik a távolságon, hanem annak a tapasztalata is, hogy két ember igazán közel nem is kerülhet egymáshoz, ha tudomásul veszik ezt a törvényszerűséget, ha nem. Az én-határok nem mosódhatnak össze. (Ha nem lennénk biztosak abban, hogy Orfeusznak a saját művészete a legfontosabb, akár meg is győzhetne minket, hogy a szeretett lény halála után valóban nem érdemes továbbélni. Ilyen az, amikor valaki egy pillérre építi az életét - de nem, szerencsére Orfeusznak valóban ott a költészet és ezért törvényszerűen túlél.)
Az utolsó húsz percben együtt látjuk Orfeuszt és Euridikét, és az utóbbi, aki megszokta a nyugalmat és a lelki békét a túlvilágon, már nem akar újabb feszültséggel teli helyzetekkel szembenézni, elengedte már a kapcsolatot, nem vágyik élni, így valóban úgy tűnik a rendezésből, hogy kiprovokálja a szakítást. Ebből a távoli nézőpontból valóban nincs értelme mindannak az epekedésnek és áhítozásnak, amely Orfeusz életét áthatja, láthatjuk, hogy a szeretett nő életét az iránta táplált szerelem nem gazdagítja annyira, hogy ezért újra érdemes lenne felvállalni a földi szenvedést.
Daragó Zoltán Orfeuszát így is, nárcisztikus vonásaival együtt is nagyon lehet szeretni. Most láttam harmadik szerepében (Leánder, Élet a Holdon) és egészen meggyőzött arról, hogy érdemes külön is számon tartani. (Mindig mondom, hogy nincs már kapacitásom újabb énekesekre, de aztán mindig jön valaki, aki helyet csinál magának – kontratenorjaim egyébként is kevesen vannak, még mindig elképedek, ha ezt a hangot meghallom, annyira valószínűtlen, hogy egy férfi torkából ilyen magasságok előjöhetnek.) Nagyon jó kettőse is Molnár Ágnessel, aki pont olyan nagyszerű Eurüdiké szerepében, mint amilyen igazi volt Lensziromként nem is túl régen és lesz is várhatóan a következő hétvége mindkét délelőttjén (febr. 13-14, 11h Erkel Színház).
Ezzel az egyfelvonásos operával egészen boldog voltam, különösen akkor, ha figyelembe vesszük a terem adottságait is, egy egészen jó kis előadást láthattunk. Aki az idő vagy a menetrend szorítása miatt bevállalja, hogy csak erre az egy órára megy oda, annak szép estéje lesz, kerek így is, hogy csak az egyik Orfeuszt nézte meg.
- Bertoni – Orfeusz
Lázár Helga nagyobb ambíciókkal kezdett a munkához, talán többet szeretett volna, jobban a mához közelíteni a történetet. A színlapról is megtudható, hogy nála „Orfeusz egy öregek otthona lakója, akit egy rég elmúlt szerelem – Eurüdiké – álomképe tart fogva”. Geresdi Zsófia látványtervező fel is rak négy kórházi ágyat, amely egyikét Várhelyi Éva – ennek az előadásnak az Orfeusza – foglalja el, és a másik háromnak is vannak lakói, belefekszenek statiszták, akiket szinte azonnal ki is kísérnek. Várhelyi Éva nekem talán éppen egy nadrágszerepben, a Xerxeszben tűnt fel először, és nem tartom lehetetlennek, hogy hiteles Orfeusz lehessen nő létére is. Ez a koncepció azért mégsem kedvez neki, nemcsak azért mert egy remegő öregembert és egy szerelmes férfit egyszerre kellene elhitetni, de azért sem, mert a közeg, amelyben a cselekmény nagyobb része lebonyolódik, az annyira mesterkélt és a kapcsolatok annyira zavarosan vannak felrakva, hogy a néző a zene hallgatásában nemcsak, hogy nem merülhet el zavartalanul, de annyira idegesítővé válik az egész előadás a következetlenségek és a megoldatlanságok által, hogy már nem tud választani, hogy kit sajnáljon jobban, az énekeseket, akik legalább valamiféle élvezetet lelhetnek az éneklésben magában, viszont négyszer át kell küzdeniük magukat ezen az előadáson, vagy magát, akinek passzívan – de legalább csak mindössze egyszer – kell ezt végignéznie, ha már odament a Solti terembe.
A nyitó képben, az öregek otthonában legalább van egy rendkívül empatikus ápoló, Kertesi Ingrid személyében. Kertesi Ingrid – Hymen lenne egyébként – az előadás egyetlen olyan résztvevője, akinek elhittem azt, amit csinált. Nagy alázattal tologatta az ágyat, etetni próbálta a szerencsétlen Orfeuszt egy szétdarabolt tortával, éppen olyan ápoló volt, akit mindannyian szeretnénk látni az egészségügyben. Orfeusz lényegében végig teng és leng, a tervező által a háttérbe festett sivár kórházi folyosót festő háttér előtt, majd később annál inkább egy furcsa nyilvánosház-szerű intézményben, amelyben a lehető legmesterkéltebb módon (koreográfus ehhez nincs megjelölve, pedig érdekelt volna, hogy ki tanította be a statisztáknak a mozgást) borulnak egymásra fehér ruhás ifjak és lányok. Néhány statiszta lehet, hogy a színműre jár, mert az arcukon érzések villannak fel, egyik-másik fiút mintha zavarna a nyílt színre tervezett üzekedés, amelyhez feltehetően más ruha, esetleg némi alkoholos befolyásoltság illene. Ritkán fordul elő, hogy egyen öltönyben józan emberek egymás mellett ráfekszenek egy számukra közömbös másnemű vadidegenre. Ez lenne nyilván az a fontos jelenet, amely kivívta a 18-as karikát, pedig az, amit látunk csak simán rossz és kifejezéstelen. Nem látjuk indokoltnak azt sem, hogy ki miért jön és megy. Annyira vacak ezt nézni, hogy akár háromszoros terjedelmet is megérne, de hagyjuk mégis annyiban. A mellettem ülő ismerősömmel, akinek az első részről színházi kritikát kellett írnia, döbbenten néztünk többször is egymásra, hogy jól látjuk-e azt, amit látunk. Rajta éreztem, hogy azért örül, hogy ez a második rész már őt nem érinti, én viszont tudtam, hogy a saját magamnak felállított szabályok miatt ezt mégsem tudom elhallgatni, hiába szánakozom teljes szívemből a résztvevőkön.
Ami érdekes, hogy ebben a közegben miként zajlik le a madame – Eurüdiké – és szerelme találkozása. Wierdl Eszter azok közé tartozik, akiket a legrégebben figyelek következetesen, hiszen Fiordiligi volt 2006-ban Kovalik Mozart Maratonjában. Már akkor is megfogott színészi kifejezőerejével, és most (mellesleg két nappal azelőtt, hogy ismét Cosít néztem és erről mindenképp eszembe jutott volna) ismét látnom kellett, hogy milyen kevés eszközzel, két pillantással is ki tudja fejezni, hogy milyen kapcsolat fűzi szerelméhez. Látjuk rajta a meglepetést, helyenként azt, hogy a férfi taszítja, máskor pedig azt, hogy közeledne hozzá, persze éppen akkor, amikor a fogadalom miatt utóbbi kénytelen távolságot tartani. Sajnáltam, hogy ebben a koncepcióban ő sem találhat igazán fogódzót, hiszen mindennek ellenére sem jön át, hogy most voltaképp mi is akadályozza meg kettejük egymásra találását.
Ebben a második előadásban én tényleg átéreztem, hogy egy operaelőadás nemcsak egészen felemelő élmény lehet, hanem terhes is, ahogy a mezei nézők tömegei látják, ugyanazt a nézőpontot sikerült nekem is megtalálnom. Nem is olyan régen egy berlini vizsgaelőadásról hasonló lendülettel menekültem, mint most, de most mégis bennem maradt, hogy az első rész miatt érdemes volt elmennem a Zeneakadémiára, a második kudarcáról pedig a jobb sorsra énekesek ugyanúgy nem tehetnek, nekik csak a Párkák dobtak szerencsétlenebb fonalat ezúttal.
Nem baj, majd jobb lesz legközelebb, a rendező is talál olyan darabot, amelyikhez könnyebb lesz koncepciót gyártani, még nagyon fiatal, egy vizsgarendezés nem a világ, vannak régi motorosok is, akik néha mellényúlnak. Az énekesekre vár egy másik feladat, engem pedig gyors kárpótlás ért, már két nap múlva a Cosí fan tutte által…