Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

„Boldog az az ember, aki mindent a jó oldalról szemlél” – énekli a hat szólista a Cosí fan tutte zárlatában. Igen, érdemes mindenben a jót keresni, többre megyünk vele valamivel – ezért kedvetlenedtem el igencsak a hétvégém során, amikor minden erőmet megfeszítve azon voltam, hogy időt csináljak három operának, amelyeket sikerült is megnézni végül, és mégis felemás a mérleg, arról nem is szólva, hogy a megírással is elcsúsztam. De majd igyekszem a félig üres poharat félig telinek látni, mert vannak a három előadásnak kétségbevonhatatlan és elidegeníthetetlen értékei, és hátha az marad meg. Az egyik: igazán jó énekeseket nézhettem, akik persze nem mindig voltak optimális helyzetbe hozva, ha a legfinomabban akarok fogalmazni. (De kezdem azt hinni, hogy az a kivétel, amikor a rendezés nem gátolja az énekesek munkáját, így vasárnap este már kifejezetten fellélegeztem a koncertszerű Cosí fan tuttét hallgatva.)

A Zeneakadémia két Orfeuszáról (Greek Late Night gyűjtőnéven még látható) írtam, ez most kizárólag a ma délelőtti Don Pasqualéról szól, néhány utalással az esti Cosí fan tuttéra is, amelyről szintén külön bejegyzés készült.

A két vasárnapi vígoperában az „átverés” gondolat a közös, mindkettőben akad egy bariton, aki felkavarja az állóvizet, drámai helyzetet teremt és mindkét esetben a néző – elvileg – nagyokat nevet ostoba, naiv emberek hiszékenységén, akik pórul járnak.

Biztos bennem van a hiba, de én egyáltalán nem szeretem azokat a vígoperákat, amelyek „az öregember vágyódik egy fiatal nő után, majd móresre tanítják” sablonra készülnek. Idén láttam az Élet a Holdont, amely a Don Pasqualéhoz hasonló történet, és akkor is a meghurcolt szegény basszistával (abban Kiss Andrással) tudtam leginkább együtt érezni. Ez most is így történt, különösen azért, mert a leginkább szerethető figura az előadásban maga a címszereplő, aki Szvétek László által aprólékosan ki van dolgozva, át van érezve, lelkesítve, valóban olyan, mintha élne.

Látunk eleinte egy unatkozó öregurat, aki talán az unokaöccse megházasítását is azért találta ki, hogy történjen végre valami körülötte. Az, hogy hetven éves koráig miért nem nősült meg ő maga, egy fél mondatból sem derült ki, mintha Donizetti nem foglalkozott volna különösebben jellemrajzokkal, mindent rábízott a zenére illetve az énekesre, hitelesítse ő a szerepet. Szvétek László minden mondatot értelmez, kitalál kis játékokat, érzékelteti a férfi reménykedését, öregségét (nősülne, de felvenni egy leejtett papírt, az feladat) és azt is, ahogy elkezd hinni abban, hogy az általa kitalált ötlet mégsem ostobaság, szinte bele is szeret a néhány perce megismert nőbe. Ráadásul érthetően és élményszerűen énekli a szerepet, ha minden úgy megy, ahogy illene, akkor ezt menetrendszerűen fogja énekelni mindaddig, amíg a pályája tart – kiöregedni ebből nem tud, csak egyre több színe lesz hozzá. Le sem tagadhatná, hogy élvezi a játékot. Ami nagyszerű, a darab ugyan elmondja a végén a tanulságot: az öreg ember ne gondoljon már a szerelemre, hagyja ezt a fiatalokra, az énekes nem egyszerűsíti le mégsem a karaktert. Átérezzük kiszolgáltatottságát, azt is, hogy mennyire rászorul a szeretetre és kicsit sajnáljuk is, hogy nincs ereje mindenkit kihajítani a házából, ahogy az az előadásban felvázolt körülmények között indokolt lenne. Ez a Don Pasquale megérdemelne egy igazán jó rendezést, mert még így is életképes, a jelenlegi felfogás sem tudja elsúlytalanítani.

A léhűtő unokaöcs, Ernesto személyében még egy naiv embert láthatunk. Tarjányi Tamás illúziót keltően hozza ezt a szerelmes fiatalembert, akinek semmilyen más tulajdonsága nincs a darab szerint, csak annyit tudunk meg még róla, hogy nem dolgozik és így a bácsikájának rendesen ki van szolgáltatva. De amíg jó a kapcsolat és ellátják, addig minden tökéletes, kitölti a szerelem az életét, mással nem kell törődnie. (Ez is összeköti a figuráját a Cosí fan tutte szerelmeseivel, akik szintén luxus-életet élnek, semmi másra nem kell figyelniük, csak a szerelmüket élik át naphosszat, nem csoda, ha szükségük van valami bonyolításra – a külső körülmények által sem gátolt boldog és kölcsönös szerelem nem annyira változatos, egy operában biztosan nem.)

Tarjányi Tamás is szépen énekel, jó hallgatni, nem tudnék belekötni a játékába sem, ha netán erre vágynék. De nem, őt is inkább csak sajnáltam, hogy Ernestója két intrikus hálójába került. (Na jó, annyira nem kell félteni, árulkodó az a piros melltartó, amely a bőröndjéből előkerül, ez a naiv fiú sem annyira naiv.) Az ő érzelmei mindennek ellenére őszintének tűnnek, hiába aggat rá a rendező világító szívecskét, az sem tudja a zenét semlegesíteni, csak idézőjelbe teszi.

A darab ismerői, akik nem látták Káel Csaba rendezését most ingathatják a fejüket, miféle két intrikusról van szó?

Ebben a rendezésben, nem kis mértékben Németh Anikó jelmeztervezőnek és Szendrényi Éva díszlettervezőnek köszönhetően ugyanis az alaptörténet rendesen átértékelődik. Azt mi mezei nézők nem tudhatjuk, nem is tartozik ránk – de nem is segítene rajtunk a háttér-információ sem -, hogy pontosan kitől származik a nagy ötlet, az alkotók a történetet együtt formálták át, vagy netán a rendező utasítására születtek meg a jelmez és díszletterv egyes – engem felettébb/rendkívüli módon/borzasztóan zavaró elemei. Mindenesetre ez az előadás jó példa lehet arra, ha szemléltetni akarná valaki, hogy kizárólag a látvány hogyan tudja egy előadás arculatával együtt a mondanivalót is egészen átformálni.

Bevallom, jobban örültem volna egy szép nyugodt menetű kis vígoperácskának, amelyből ugyan nem kapok választ a létezés alapkérdéseire, de legalább zavarmentesen élvezhettem volna az énekeseim játékát, és momentán nem volt szükségem ilyen tanulságok levonására, ahogy más mezei nézőknek sem. Aki Don Pasqualét néz, az szórakozni akar és semmi pluszt nem remél, de azt sem gondolja, hogy egy ilyen előadást igazán el lehet szúrni. Pedig igen.

Ezen a délelőtt én életem mindössze negyedik Don Pasqualéját néztem (1994, 1996, 2011 után – nem lehet azt mondani, hogy ez lenne a kedvenc operám). Ez nekem MOST arról szólt, hogy egy bizonyos Malatesta doktor megunván prostituált szeretőjét (vagy csak biztos anyagi háttérhez akarta hozzásegíteni, meglehet, hogy a kapcsolatot továbbra is fent kívánja tartani vele), két férfit is becsapott egyszerre, akik mindketten a barátjukként bántak vele, bizalmukba fogadták. (Tanulság lehet: ne bízzunk azokban, akik jót akarnak nekünk!) Először rásózza a nőt Don Pasqualéra, aki elég ostoba, mert még a szerződés megkötése előtt leveszi a fátylát a lány (!), ha nem lenne vak a férfi, azonnal láthatná, hogy kit szabadítanak rá és meghátrálhatna. Ernesto tanúja lesz bácsikája meghurcolásának, aki jelentős anyagi áldozatokkal, de mégis kiszabadul a csapdából, ő pedig ebből mit sem tanul, viszont boldog örömmel a helyére lép, fel sem merül benne, hogy percek-napok-hetek kérdése és belőle is papucsot csinálnak, nem is akármilyet.

Az előadás egyértelműen prostituálttá változtatja Norinát, aki a librettó szerint elvileg csak egy tűzről pattant menyecske. Ráadásul az énekesnő, Szemere Zita számára is előnytelen a ruha, amelyre még ránézni is rossz. Mindig elképeszt az, hogy miért nem képesek a tervezők figyelembe venni az énekesek adottságait, bár jelenleg ez a ruha annyira ízléstelenül néz ki, hogy nincs az a nő, akin jól állna, és egyáltalán nem vicces a hatása, bár nem zárom ki, hogy annak szánták. Nem vagyok benne biztos, hogy Szemere Zita is prostituáltnak érezné a karaktert, de ebben a ruhában akárkit annak néznének, ez lehet a vigasza, ha netán zavarná a dolog. Tudomásul kell vennünk, hogy a felvett ruha is rólunk beszél, ez ellen nemigen tehetünk semmit.

Természetesen nem egy operarendezésnek örültem a korábbiakban, amely ugyan jelentős módosításokat hajtott végre az eredetin, mégis elmélyíttette azt, tehát nem az ellen van kifogásom, hogy megműtötték az eredeti darabot, pusztán a jelen esetben nyugtázom, hogy ez a beállítás nem járt különösebb előnyökkel, viszont több hátránnyal is. Szemere Zita persze most is csodásan énekel, csak egy fél pillanatig nem hihető, hogy igazán szeretné Ernestót és ez a kis csalafintaság az egyetlen eszköze a fiataloknak, hogy egymásra találjanak. Mostanáig már annyiszor láttam jónak a művésznőt egy röpke éven belül (lsd. a korábbi linkjeimet), hogy ezt a szerepét majd minden igyekezetemmel törölni fogom az agyamból, de a róla kialakított képemet nem fogja már megváltoztatni. Ha most láttam volna először, feltehetően már kevésbé tudnám ezt a kifejezetten rossz élményt a szőnyeg alá söpörni, de most tudom, hogy ez menni fog.

A vasárnap délelőtti élmény arra volt jó, hogy megint átéljem az énekesek kiszolgáltatottságát (bár a péntek éjszakai második Orfeusz óta nem volt sürgős szükségem erre), tudom, hogy a művésznek sok mindenre lett volna esélye, de arra nem, hogy vitatkozzon a koncepcióval, a ruhával. Ott még nem tart a pályája elején álló énekesnő, hogy azt mondhassa, hogy ebben a cuccban nem lépek fel, mert ez az egész alakításomat tönkreteszi. (Bár az sem kizárt, hogy az énekesnek is tetszik ez a szerepfelfogás, néha ilyen helyzettel is szembesültem már, bár talán az sem tragikus: könnyebb olyan szerepet eljátszani, amilyennel azonosulni tud valaki, így egy rossz rendezést is lehet jónak érzékelni közreműködőként. Mezei nézőként ez nekem sehogy sem sikerült.)

Malatestaként Kelemen Zoltán volt látható, most az egyetlen egyszer a sorozat folyamán. Az énekes időben megkapta a szerepet, több alkalommal is énekelte volna, de egy szereplőváltozás miatt még a felújító próbaidőszak vége előtt átosztották a Falstaffba, amelyben tavaly is egészen kiválóan játszotta Fordot, és most csak Káldi Kiss András megbetegedése miatt kellett ebbe is beugrania. Ez nem egyszerű helyzet, igazi kihívás, bár a színpadra lépés első egy-két percét leszámítva (amikor valami miatt nem elég erősen szólalt meg a hangja), egyáltalán nem látszott az énekesen, hogy valami rendkívüli esemény tanúi lennénk, egészen természetesen, nagy magabiztossággal vett részt az előadásban, mintha már a sokadik fellépése lenne ez ebben a rendezésben.

Ugyan a díszlet-jelmez és egy-egy gesztus is, ahogy Norina a doktor ölébe ül például, az említett átértelmezésre utal, de az egész játék mégsem megy el ebbe az irányba, Malatesta megmarad kívülálló-szemlélőnek, nem látjuk rajta, hogy mit gondol. Önbizalma látszik, ezért akár irigyelhetjük is, pillanatnyi gondolkodás nélkül határozza meg másik három ember életének menetét. (Ahogy figyeljük a nő viselkedését, Ernesto lehet, hogy nem egy nap, hanem esetleg egy hónap múlva fogja elborítani szemrehányásaival, de neki már nem lesz visszaútja.) A már vázolt körülmények (elsősorban Norina fogadószobája és jelmeze) miatt nehéz elhinni róla, hogy jóindulat vezérli a cselszövésben, valószínűbb sokkal a nyereségvágy illetve a fontoskodás, mint motiváció.

Az énekest remélhetőleg kárpótolja az, hogy ő viszont kap egy nagyon szép kabátot (a vénák és az artériák hálózata van ráfestve), amely jelezni hivatott, hogy egy orvosról van szó, emellett semmi borzasztóan kényelmetlen vagy ízléstelen holmit nem adnak rá, és persze megmaradnak az énekszámai, amelyekben valóban csillogni is tud. A leghíresebb ún. „hadaró” kettőst Szvétek Lászlóval énekli, és még a függöny előtt is kis ráadást adnak a bravúrszámból. Bízom benne, hogy ennek a sikere és az, hogy az előadás zeneileg jól ment (karmester: Káli Gábor) eltereli a figyelmét az összképről és nem bánja, hogy így átértelmeződött óhatatlanul is. Mit tehet egy bariton, ha egyszer többször intrikus, mint nem? Hozzá kell szoknia a skatulyához. Most sehogy se lehetett mindenki jótevőjének játszani a figurát, hátha előbb-utóbb egy másik rendezésben majd mód nyílik arra is.

Amint ezt jeleztem, az előadásnak a látvány emblematikus része, és az én benyomásaim szerint felemás hatást sikerült elérni. Annyira fontos, hogy lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni. A tervezők ezúttal karakteres díszletet álmodtak színpadra és ráadásul praktikusan kompaktat is. Egy nagy piros dobozt látunk először, masnival átkötve, és ebből nyílik ki a címszereplő szobája, amely Rene Magritte világát idézi fel azonnal és ezt szerethetjük is akár a keménykalapos lámpaburákkal, a hatalmas pipával, amely egészen kényelmetlen ülőalkalmatosság lehet. Ebben a térben – hiába dizájnos – elég nehéz lehet élni, jól kifejezi az öregember magányát. Magritte motívumai észlelhetőek a jelmezeken (Ernesto mellényén a szemek, Malatesta kabátján a vérkörök), de látjuk Salvador Dali elfolyó óráját is Don Pasquale nyitó jelenetében, illetve később a spanyol művész emblematikus képét a szájat formázó kanapéval, képkeretekbe zárt szempárral. Feltehetően a nézők jelentős része ezeket idézetként fogja fel, bár nehéz a kapcsolatot a Donizetti vígopera és ezek között az erős vizuális hatások között meglelni, bár még akár felvillanyozó hatású is lehet a néző számára, hogy próbálja a kapcsolatot megtalálni. Hasonló hatása van Henri Rousseau burjánzó természeti képei megidézésének az előadás éjszaki jelenetében, amikor a szereplők a kertben találkoznak. Ami viszont kilóg az egészből és disszonánssá teszi az összképet: Norina lakásának bemutatása. Norina jelmezén kívül egy női melleket formázó kanapét látunk, amely nem sejteti az erotika jelenlétét, hanem kidolgozása miatt meglehetősen közönséges. Ez az egy bútor és a ruha képes arra, hogy az egyébként elfogadhatóan kivitelezett előadást, amelyben viszont kifejezetten jó énekeseket sikerült összegyűjteni (meg ne feledkezzünk pici szerepében Beöthy-Kiss Lászlóról sem), megkeserítse, pont úgy, ahogy egy húsz tojásból készült rántottát az is ehetetlenné tehet, ha egyetlen záptojás van benne.

Nem tudom, hogy fogadta ezt az előadást tavaly a vidéki közönség, ez volt a Gördülő opera programban. Lehet, hogy a jelenleg turnézó Figaro 2.0 iránti keresletet is ez határozza meg, hogy milyen emlékként maradt meg ez a Don Pasquale.

Én a magam részéről az énekesek munkájának elismerése mellett nem hiszem, hogy ezt a rendezést újranézném, mert nincs az a szereplőgárda, amely az említett problémákat hatástalanítani tudja. De lehet, hogy ez is a rendezői üzenet, az élet borzalmas, elviselhetetlen, nincsenek igazi mély érzelmek, csak az érdekkapcsolatok működnek és még akkor sem kaphatunk három zavartalan órát, ha rászánjuk magunkat, hogy egy operaelőadással próbáljuk magunkat boldogítani. Szembe kell néznünk azzal, hogy ha tetszik, ha nem, átverés áldozatai leszünk, ezt kell zokszó nélkül eltűrnünk. (De csak magunkra vethetünk, választhattuk volna a vasárnapi családi ebédet is helyette.)

 

Címkék: Opera Don Pasquale Erkel Színház Szvétek László Káel Csaba Szemere Zita Tarjányi Tamás Kelemen Zoltán Káli Gábor Szendrényi Éva Beöthy-Kiss László Németh Anikó

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr338369400

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.