Immár valóra vált, amit két éve a Városmajorban még csak reméltem: műsoron lévő, élő előadás lett Hábetler András zenés színházi rendezése, amely Mozart és Da Ponte Figaro házasságának az átdolgozása. Most következik róla a hatodik, nem rövid bejegyzés. Még 5000 szó a témáról, de jól átfutható. Sok minden eszembe jutott megint, amely talán az előző ötben nem lett eléggé kiemelve és még mindig nem érzem, hogy a megismerési folyamat végére jutottam volna. Feltett szándékom, hogy a szolnoki előadás tanulságait viszont majd röviden foglalom össze és ennek a lehetőségében - jelenleg - komolyan hiszek is. (Következő előadás: febr. 22-én 19h)
Ezeregyszáznál több címem közül az elmúlt három évben mindössze egyben használtam az optimizmus szót, mégpedig ennek a Figarónak a legelső előadása kapcsán. Hábetler András talán a legderűlátóbb rendező, akinek a munkájával találkoztam. Talán éppen az előadás végkicsengéséből áradó optimizmus az, illetve annak a nyilvánvalósága, hogy a rendező valóban akar valamit az előadással vesz rá arra, hogy úgy szervezzem az életem, hogy mindegyik előadásra vissza tudjak ülni, még akkor is, ha emiatt eddig az előadást követő két napon muszáj volt eddig minden programot törölni, mert semmiképp nem tudtam volna másik előadásra ráhangolódni. Kell nekünk ez a pozitív hozzáállás, nagyon is jó ezzel néha találkozni. De pontosan miben áll ez az optimizmus?
1.Önmagában az, hogy az opera műfajának népszerűsítésére koncentrál, hisz abban a rendező, hogy ez az előadás első élményként rá fogja venni az embereket arra, hogy később más operát is megnézzenek, nagy dolog. Én tudom, mivel velem megtörtént, egy előadás ténylegesen megváltoztathatja az ember életét, így lehet, hogy ennek a Figarónak – ha eltérő mértékben is - sokakra lehet hatása.
2.Ennél nagyobb kaliberű dolog talán, hogy a rendezés valódi emberi viszonyainkat tárja fel, kevéssé kozmetikázva, azaz nem mondja, hogy ez itt a lehető világok legjobbika, de érzéstelenítésként az adható maximális mennyiségű humorral tálalja, mintha azt üzenné nekünk: „ez van gyerekek, így élünk, csak lesz valami, szedjétek magatokat gyorsan össze”.
3.Ami nagyon jelentős fegyvertény: az előadás zárójelenetében – ha az eredeti szándék sajnos a mikroportok és a nehezen levehető jelmezek miatt nem is valósulhat meg maradéktalanul – mégis erősen nyomatékosítja az újrakezdés és a megbocsájtás lehetőségét. Ráadásul, ugyan többnyire érdekkapcsolatokat, felszínes viszonyokat látunk, de van példa arra is, amikor két ember között igazi találkozás jön létre és ennek értéke van akkor is, ha ez a mélyebb kapcsolat törvényszerűen csak rövid időre maradhat meg.
4.Akármilyen hihetetlen és szokatlan ebben az igen-igen kemény világban, de az előadásból mégis az derül ki, hogy Hábetler András hisz abban, hogy lehet jobban is élni, és működhetnénk mi emberek egy kicsit jobban is együtt. Egyik összekötő szövegében elárulja, hogy szándékai minden poénkodás ellenére is komolyak: a színpad szerepe, hogy az életben elkövetett hibáinkat helyre tegye. Ebben a beállításban nagyon úgy néz ki, hogy nem kevesebb a célja, mint „helyretolni” a világot, ha nem is egyedül, de az előadás üzenete által rajtunk keresztül. Meg vagyunk szólítva, hogy rendezzük mi is közös dolgainkat, ahogy a szereplők tették a történet folyamán.
A színházi műsort nézve, nagyon ritka (operáknál pláne), hogy egy előadás mélyebb szándékkal jöjjön létre, és bár nem szokás, talán mégis csak ez az igazi, mindig ilyen nagy vágyakkal-célokkal lenne érdemes színházat csinálni.
II. A néző személyes állapotának fontossága
A közönség minden tagja nyilván mást vesz le az előadásból, amelynek hatása nagyon függ attól, hogy kinek mennyi előismerete van a darabról és mit gondol az operáról (gondol-e valamit és ha nem, akkor hagyja-e magát meggyőzni, vagy inkább ellenáll). Mivel az előadás a néző fejében játszódik le, én csak a saját 42. Figarómról tudok nyilatkozni, még pontosabban arról is csak néhány felületes benyomást-gondolatfoszlányt osztok meg. A kaposvári nézők hasonló élménnyel nem sűrűn találkozhattak, így valamiféle nyomot biztosan hagyott bennük is az előadás.
Egy ilyen hosszú – 3,5 órás - darabnál különösen fontos, hogy a néző miért és milyen állapotban ül be a nézőtérre, nem lehet éhes, szomjas, fáradt, ideges, nem mindegy, hogy miféle reményekkel-elvárásokkal, mennyi információ birtokában érkezett. Néha spontán módon is jól működünk nézőként, átdolgozott nap után utolsó pillanatban beesve is, de a ráhangolódás mégse mindig megy egyszerűen. Minél jobban akarjuk, annál kevésbé. (Ahogy a színészeknél is alkatuktól függ, hogyan várják a kezdést, azt hiszem, hogy ez ugyanúgy néző, sőt előadásfüggő is.) Én hiába megyek havonta 20+ előadásra, az egész napom jellegét meghatározza, hogy mit és mennyire várok. A Figaro esetén – éppen a felfokozott várakozás, túlzott izgalom miatt – elmondhatom, hogy az idei sorozatból a négy megtekintés közül most tudtam először az optimális állapothoz legközelebb jutni, ami nagymértékben azon múlt, hogy jól jött ki a lépés, egy héttel korábban volt a győri előadás, a hatása még nem múlt el, és használtam az ott bevált módszert (városnéző séta, majd Tündérkirálynő nézés a városi könyvtárban) az előadás kezdetéig megmaradó idő kitöltésére. Lehet, hogy az is számított, hogy az előadás eddigi időpontjaiban és helyszínein mindig esett az eső, most először nem. Azt hiszem, hogy ennél nyugodtabb hangulatban nem is tudok Figaróra beülni, megvan már a receptem Szolnokra is. (A kaposvári könyvtár dolgozói különösen kedvesek voltak, jó volt ott lenni.)
III. Kaposvárról – személyes élmények, ennek a fejezetnek köze nincs az előadáshoz, átugorható
Kaposvár, hasonlóan Győrhöz, ugyancsak fontos város számomra, ahova – mi másért, a színház miatt – már a nyolcvanas évek eleje óta vágytam és máig emlékszem, amikor 1985 körül egy nyáron egy fél napot ott tölthettem egy balatoni nyaralás legkiemelkedőbb epizódjaként. A színház nagy korszakát csak tévéközvetítéseken keresztül követtem, előadásra először 1995 májusában, mégpedig Börcsök Enikő „Elvira Madigan”-je miatt jutottam el. Az ezt követő hat éven át átlagosan három előadást néztem ott, volt év, amikor csak májusban kétszer is felkerekedtem és odautaztam. Ahogy nézem az előadásokat nyilvántartó táblázatomat, leginkább Molnár Piroska volt az oka kaposvári kiruccanásaimnak, aki 1995 októberében, amikor a színház körül látott minket ténferegni – Az öreg hölgy látogatásának premierje előtti délután – szóba elegyedett velünk és valahogy megérezte, hogy nincs szállásunk, telefonálgatni kezdett és elintézte, hogy az egyik kollégiumba bekerülhessünk. Akkor persze már vagy tíz éve néztem a művésznőt, követem azóta is rendületlenül, és azt a délutánt mindig felidézem, ha látom. Nagyon szerettem a Luxemburg grófjában is, különösen kettősét Bezerédi Zoltánnal, amelyet osztálykirándulás keretében az első osztályommal néztünk, egész napi gyalogtúra után. Láttuk A tanítónőt is, amely Piroska első rendezése volt, illetve bravúros monodráma-szerepét, a Lottét is. Ugyan már 1995-ben világos volt, hogy ez már nem az igazi kaposvári aranykor, de az előadások mégis tele voltak igazán jó színészekkel, akiket pesti vendégjátékokról ismertem, így a kevésbé sikerült előadások is revelatív élményt jelentettek. A látott előadások közül mindössze a Körvadászat volt az, amelyik nem hatott rám, de ennél is volt egy feketébb kaposvári napom, amikor 1996. április 12-én egy elmaradt előadásra utaztam le vonattal, bár szerencsére még időben és az ötös busszal hirtelen intuícióval átmentem Pécsre, hogy Balikó Tamás Platonov-premierjére beessek épp 2 perccel a kezdés előtt. Akkoriban még voltak bátor megmozdulásaim, amikor elindultam úgy egy vidéki előadásra, hogy fogalmam sem volt, hogy jutok vissza, vagy hol fogok aludni. Húsz éve ennek, megint kellene vidéki előadásokat az eredeti helyszínen is rendszeresen nézni, jól tudom.
A színház akkoriban is, most is eléggé tele volt – nem zsúfolásig, ahogy Győrben, de elég rendesen -, a kihagyott 15 évnek a nyomát leginkább az épület málló vakolatát szemlélve érzékeltem, illetve a szereposztásokat olvasgatva lett jóval kevesebb az ismerős név.
IV. Közönség
Most kicsit kevésbé sikerült frappánsra és rövidre a rendezői konferanszié a kezdéskor, az összes eddigi alkalom közül az a győri 15 perc lehetne az etalon, a hatból az sikerült a legjobban. Miután a közönség mindig más és először hallották, így is élvezték. A kaposváriak is készségesen jelentkezgettek a rendező kérdéseire, közülük is sokan nem voltak még operában, és ez volt az első Figarójuk. Most felnőtt közönséggel volt dolguk a játszóknak, leginkább középkorúakkal, és úgy néz ki, hogy a színház szervezése nem is gondolt diákcsoportok bevonására, bár ők lettek volna az előadás elsődleges célközönsége. A közönség énekelni is hajlandó volt, és ha nem is sokan, de kijöttek táncolni is.
A táncolásra mindenkit csak bátorítani tudok, egészen izgalmas a jelmezbáli jelenet belülről, bár most a harmadik alkalommal történt meg velem először, hogy tánc közben figyelni tudtam a főcselekményre is és csak 1-2 perccel a „fellépés” előtt kezdtem izgulni, míg Szegeden még az egész második rész alatt bennem volt, hogy „merni vagy nem merni”. Az Operaház tavalyi éjszakai vetélkedőjén éltem át hasonlót – felszabadító érzés kilépni a komfort zónából és úrrá lenni például a talán legtöbb emberben meglévő lámpalázon. Ehhez persze nagy segítség, hogy a jelenetben csak a háttérben részt vevő szereplők pozitívan állnak hozzá a civilek betolakodásához, gondolok itt elsősorban Farkasréti Máriára, Megyesi Zoltánra, Szvétek Lászlóra, Pataki Bencére, Mester Viktóriára, Bucsi Annamáriára, Telki Nagy Krisztiánra akik a rendezőn kívül még "foglalkoznak" az újonnan érkezőkkel.
V. Hábetler András Figarója – mit üzen nekünk az új szöveg
Még mielőtt a szereplőkről is lenne ismét szó még beszélni kellene az egész előadás kapcsán egy fontos nézőpontról, amelyről a Városmajor óta nemigen esett szó. Ennek a kiemelését mindig lehagytam, mivel volt más téma is, de nem lenne szerencsés, ha egészen elfelejtődne ennek a 2016-os Figarónak a világképe, az, hogy éppen a változtatások által mennyire sikerült az eredeti XVIII. századi mű szellemiségét megőrizni.
Akik eddig nézőként bírálták az előadást, legtöbbször a hangszerelés (Köteles Géza által) és a szöveg modernizálását hánytorgatták, és bár a mikroportok előtt még tényező volt „a nem értem az énekest” is, azóta ez kevésbé merülhet fel, bár ezeknek a technikai eszközöknek a használata egyben egy újabb támadási felületet is jelent. Az énekesek játékán már csak azért sem akad fenn, aki nem tud azonosulni az előadással, mert túlságosan zavarja az elsőként említett két tényező.
A hangszerelés a modernizált szöveghez illeszkedik, arról most nem is érdemes beszélni, hiszen a kényszerűség szülte a megoldást, eredetileg csak hat zenésszel ment az előadás és most sem lenne forrás egy 36 tagú zenekar utaztatására. A másik választás az lenne, hogy egyáltalán nem játszanák az előadást. (Kovalik Mozart Maratonja is a pénzhiányon bukott meg, hiába kapott széles körben szakmai méltatást, csak az Operaház keretein belül lehetett volna, sőt lehetne – elvileg – még mindig az újrajátszásán gondolkodni, de még akkor is téma volt a hangzás tökéletlensége, a zenés színház áldozatokat kíván. )
A szlenges, mai fordulatokkal teli librettó pedig leginkább azt a célt szolgálja, hogy a mához közelítsen, ahogy Beaumarchais darabja is kora emberéről szólt és hangvételével, szókimondásával és nem utolsó sorban a történet végkicsengésével (az inas győzelmével a gróf felett) a francia forradalom előkészítőjének is tekintik. Be is tiltották és fegyverténynek számított, hogy Da Ponte és Mozart éppen ebből a darabból készíthették el operájukat Bécsben. A librettó lázadó, szemtelen hangneme Hábetler András olvasatában-átiratában szinte maradéktalanul érvényesülni tud, bár még jobb lett volna, ha a teljes szöveg esik át a műtéten.
Ebben az előadásban Almaviva grófból Gróf Richárd kormánypárti képviselő lesz és az ő környezetében játszódik a történet. Ahogy nemrég egy interjúban a rendező elmondta, az átirat készítésekor hasonló hatás kiváltására vágyott, mint ami a mű eredeti előadását minden bizonnyal fogadta. Szerette volna, ha a közönség összenéz egy-egy bátor mondat hallatán, és felvillan bennük: „hogy meri ez a pasas megcsinálni ezt az előadást??” „Szabad országban élünk, ugrálunk, amíg lehet” – üzeni Figarója által a rendező, és láthatjuk is, hogy az előadás elindult, a Városmajorból eljutott az Operaházba, amely a kormány által fenntartott állami intézmény, kizárólag jegybevételéből egy napig sem lenne működőképes, mégis elhangozhat ez a mondat és néhány hasonló. Ez igazán biztató üzenet, az, hogy működhet az előadás arra bizonyíték, hogy pártpolitika fölött is létezhet művészet.
Ami kevésbé biztató, az az, hogy a legtöbb színházzal bíró város nem kapkodott eddig a produkcióért, nem ismerték fel benne, hogy itt egy jó lehetőség, hogy mutassanak egy alternatívát a hagyományos operajátszásra. (Azt a nagyon praktikus dolgot nem is említem, hogy láthatna a helyi közönség igazán jó „fővárosi” művészeket, akiket másként esélyük sem lenne, mert túl macerás Pestre elutazni, a költségekről nem is beszélve…) Lehet, hogy a darab ellenzéki hangvétele az, ami miatt nem kellett? Vagy inkább csak annyi az egész, hogy minek erőlködjünk egy vendégjáték megtöltésével, mikor épp elég nehéz a színház repertoárdarabjait is eladni? Én eredetileg azt hittem, hogy miután az Operaház éppen úgy benne van a Teátrumi Társaságban, mint a vidéki színházak, minden igazgató akarja majd, ha másért nem, akkor presztizsből, hogy nála is legyen egy különleges operaelőadás. Tudva, hogy hiánycikk az opera vidéken, mert a legköltségesebb műfajról van szó, ez az előadás némileg színesíthetné a kínálatot. Emlékszem még, hogy nekem miskolciként a debreceniek évi egy vendégjátéka nagy esemény volt és mindig zsúfolásig tele is volt a színház. Pesti „nagy énekesek” csak alkalmilag, nyári produkciókban vettek részt, de akkor is simán el lehetett őket adni. Emiatt furcsa számomra az, hogy még nincs tele a műsor a Gördülő opera további időpontjaival.
Ami ezeket a librettóban szereplő „merész mondatokat” illeti: különbözőképpen érvényesültek az egyes előadásokon, Szegeden kifejezetten erős reakció fogadta őket a közönség soraiból, elérte a rendező, amit akart, míg Győrben, ahol szinte csak diákok voltak jelen, az előadás politikai utalásai tűnhettek fel a legkevésbé. Itt Kaposváron a felnőtt közönség szintén erősebben reagált, volt mondat, amelyiket majdnem megtapsoltak, benne volt a levegőben. A politikai vonal fontossága nagyon nézőfüggő, akinek új a történet, a zene, azokat épp elég inger éri ezen kívül is, és a szerelmi szál feltétlenül érdekesebb, lássuk be. Aki meg jól ismeri a Figarót, azt egy ideig valóban zavarhatja a megváltoztatott hangszerelés, nyilván eltelik némi idő, mire a mezei néző dönt: elutasítja, vagy elfogadja az előadás koordináta rendszerét. Attól tartok, hogy ebbe a döntésbe a néző politikai nézetei is beleszólnak, de reményeim szerint Hábetler András álomszereposztása van olyan erős, hogy ez a Figaro, Grófné, Susanna és a többiek a legkonzervatívabb szemléletű nézőt is maga mellé állítja.
Azt hiszem, hogy annak is van értéke, ha valaki megnézi és elutasítja a Figaro 2.0-át, mert az előadás ezekben a nézőkben is óhatatlanul elindít egy gondolatsort, mégpedig arról, amiről a rendező szeretné, azaz az előadás az operához való viszonyunk átgondolására serkent. Az a kérdés, hogy milyennek szeretnénk mi látni ezt a műfajt, amelyről a rendező azt állítja, hogy ráncfelvarrásra szorul, hogy a ma embere is eltöltsön vele három órát és megmaradjon a közönsége.
Mindenképp érdemes legalább egyszer nem engedni a kísértésnek és nem pusztán magánéleti drámaként (tragikomédiaként) nézni a Figarót, hanem látleletként közéletünkről.
Az 1780-as években a cenzúra miatt muszáj volt spanyol közegbe helyezni az első éjszaka jogát színleg feladó, de feudális jogaihoz továbbra is ragaszkodó gróf és leleményes inasa történetét, bár a közönség tudta, hogy attól még róluk, franciákról szól a mese és nyilván örömmel üdvözölte a színházak döntően polgári közönsége, hogy győz a gyengébb fél, Figaro, aki a véleményét nyíltan nem mondhatja el. A történet közegében minden Almaviván múlik, ő az, aki földesúrként és a ház uraként is függésben tartja a környezetét, az ő árnyékában élnek. Ez az Almaviva feltétlenül meg kell, hogy jelenjen az előadásban a hierarchia csúcsán, és erről gondoskodik is az a jelenet, amikor Figaro a népet magával viszi, hogy az esküvő elfogadására kényszerítse.
Hábetler András verziójában – praktikus okokból is – el kell tekinteni az operában valóban kismértékben jelenlévő kórustól, nem láthatjuk, hogy viszonyul a néphez, választóihoz a képviselő, akiről elmondható, hogy éppúgy a hierarchia csúcsán áll most, ahogy akkoriban Almaviva figurája. A kórus pótlására jó megoldás az, amikor nép helyett újságíró jelenik meg, hiszen a mai világban leginkább a sajtón keresztül közlik a politikusok a gondolataikat, ritka eset az, amikor személyesen vegyülnek a nép közé.
Gróf Richárd mindenkori kormánypárti képviselő, (szerencsére nem ment le párt emlegetéséig az előadás), a lényeg az, hogy stabil helyzetben lévő politikus, akinek a megélhetése adott, viszont egy botrány könnyen elsöpörheti. Benne is felmerül, hogy a névtelen levél és a hozzá fűződő rejtély az „ellenzék műve”, „politikai karaktergyilkosság”. Ez a gyanúja kifejezi, hogy egyéniségéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik a politikussága is, nemcsak a sport és a nők iránti szenvedélye. Nagy ötlet, hogy a családjogi törvény módosítására – szigorítására – és házasságtörésre egyidejűleg készül. Mindenki a környezetében belőle él, vagy rajta élősködik, így a függés megmarad, bár fontos tényező ebben a kényelemszeretet is. Talán mégsem azonos mértékű a kiszolgáltatottsága ezeknek az embereknek, mint kétszáz éve a Gróf birtokán élőknek, ha megkaparjuk, ebben a történetben bárki dönthetne úgy, hogy a képviselő alkalmazásából kilépve függetlenedik, nem lenne lehetetlen egy másik állást találnia.
Érdemes kicsit objektívebben, távolabbról megnézni ezt a környezetet.
Figaro a Gróf sofőrje, szemmel láthatóan nincs agyonterhelve, Susanna személyi edző (ez a mozzanat viszont nagyon erős, az előadás sok ponton a fitneszhez kapcsolódik), aki úgy néz ki, hogy komoly szerepet kap abban, hogy a Gróf fenntarthassa kondícióját és ehhez kapcsolódóan vonzó külsejét. A képviselő felesége szemmel láthatóan nem dolgozik, ezért is unatkozik, de nagyon. Van ideje depresszióba esni és közérzetjavításként csokoládét enni. Elvileg vele is foglalkozik a személyi edző, sőt nem kizárt, hogy eredetileg az ő karbantartására vették fel. Eleinte ez az edző, Susanna van dominás helyzetben, módja van a bonbonos dobozokat sorban elszedni munkáltatója feleségétől. Ehhez képest is nagy váltás lesz, amikor a Grófné saját kezébe veszi az irányítást és ezek után ő utasítgatja Susannát.
A háztartás nagy, bár csak két embert kellene ellátni, kiderül abból is, hogy két kertészre van szükség. A kábítószer, mint megoldási lehetőség közérzetünk javítására jellemzi korunkat is, másrészt könnyen lehet, hogy nem más, mint valami alternatíva a Figaro előadások rendszerint részeg kertészére, amelyet a rendező ugyan ezer színben tudja játszani, de már megunhatta az idők folyamán.
A szövegből Marcellina foglalkozása, kapcsolódásának jellege a házhoz, nem világosodik meg teljes pontossággal, csak annyi, hogy módjában van követelni Susannától a talpmasszázst. Basilio énekmestersége is eléggé háttérbe szorul, de biztos, hogy ő sem dolgozik sokat. Doktor Bartolo szintén túlságosan ráérős, nyugdíjas jogásznak tűnhet. Az apród keresztfiúként teng és leng, Barbarina pedig szobalányként figyeli meg a körülötte zajló eseményeket, neki munkaidő az, amikor a Gróf és neje veszekedését szórakozva szemléli. Ha végignézünk ezen a társaságon, akkor láthatjuk, hogy igazán hasznos tevékenységet senki sem végez, még Susanna tűnik a leghajszoltabbnak, mintha ebben a közegben valóban rá lenne a legnagyobb szükség. Ebben a társaságban, ahol mindenkinek van elég ideje, nem csoda, hogy akár unalomból is szövődnek új kapcsolatok és ezeknek a kibontakozását láthatjuk mi.
Az előadás hatalmas érdeme, hogy minden szereplője hús-vér figura, akiket egymáshoz valódi kapcsolat fűz és minden alkalommal életre is kelnek, ahogy ez most a kaposvári előadáson is megtörtént.
VI. Énekesek, mikroporttal opera – másodszor
Álomszereposztással dolgozik Hábetler András, sok olyannal ráadásul, akiket maga választott, és akikre ráformálta a szerepet, ahogy Mozart annak idején. A Gróf alakjánál például óriási dolog, hogy Kovács István izmain látszik, hogy járt már konditeremben. Ez a külső nagyon fontos része az alakításnak.
Az előadásban nehéz helyzetből indulnak az énekesek, mondhatni egy gödörből, a közönség soraiba telepedve kellene elvileg azt a benyomást kelteniük, hogy közéjük tartoznak. Ez nem mindenkinek testhezálló feladat, bár van aki nagyon élvezi és szerepként éli meg a civilt is, pl. Farkasréti Mária, akinek minden női szerepre jelentkeznie kell, másoknak a nézőtéren töltött percek lehetnek a legidegtépőbbek, nem vagy nem szívesen ülnek be a közönség soraiba, hiszen ráadásul a mikroport ezt a játékot mégis hitelteleníti. Az énekesek civil megjelenése után annál izgalmasabb a fordulat, láthatjuk őket átváltozni másvalakivé, „fél számmal nagyobbá nőni” önmaguknál.
A győri estéhez képest úgy tűnik, hogy mostanára a mikroportokhoz kénytelenül-kelletlenül vagy az is lehet, hogy ellenérzések nélkül, de minden közreműködő hozzátörte magát, mivel nem volt más alternatíva úgysem. Én is elfogadtam a kicsit eltérő hangzást. Egy-egy alkalommal, mintha az együttesekben így sem lett volna mindenki érthető és ilyenkor elgondolkodtam, hogy akkor minek is a mikroport, de ezek elszigetelt esetek maradtak, nem jellemzőek az egész előadásra. A szereplők teljesítményéről a korábbi öt bejegyzést az imént átolvasva megállapíthatom, hogy szinte mindent leírtam, amit akartam, így most már talán négy oldal elég is lesz néhány apró kiegészítésre.
Ez az előadás egyértelműen a Grófnéra van rárendezve, nem is kérdéses, és most is az ő sorsa foglalkoztat minket a legjobban, és feltétlenül hat az énekes, Fodor Beatrix második „átváltozós” áriája. A rendező célja, hogy ezt az áriát, amelyben a szereplő dönt életének megváltoztatásáról, a legnagyobb mértékig kiemelje. A közönség már menet közben is tapsol, ezáltal valóban kevéssé emlékeztet a hangulat operaelőadásra. Revelatív hatása van, elsőre különösen. Kicsit félek, hogy fogom majd a közelgő olasz nyelvű sorozatban ezek után az eredeti verziót elfogadni megint, itthoni hallgatásnál is kezd hiányérzetem lenni, már automatikusan az új hangszereléssel várom ezt a részt.
Kovács István Grófja nekem hatodik alkalommal is ugyanolyan magabiztosan erőteljes és nem változó hatást nyújtott. Az előadás egyik erőssége, a rendezői értelmezés tökéletes megvalósítója.
Cser Krisztiánnak ez nem a hatodik előadása, hanem mindössze a harmadik, és ő viszont eddig minden alkalommal más és más színeket mutatott címszereplőként, bár korábbi sorozatait látva rá is a rögzítés a jellemzőbb. A győri alakítására erősen rányomta a bélyegét a mikroport, akkor egy különösen ingerlékeny-ideges Figaro lett az eredmény, és erre az értelmezésre eleve módot is ad a történet, elég zaklatott ez a nap, lehet a címszereplő is ilyen. A győri Figaro kevésbé emlékeztetett arra a játékosabb-lazább megközelítésre, amit Szegeden láthattunk. Most egy héttel később, az idegesség nem érzékelhető, viszont talán még mindig a mikroport hatása, hogy ez a Figaro egyértelműen sötétebb és fenyegetőbb árnyalatot ölt és féltékenyebbnek tűnik, mint korábban bármikor és nemcsak a tárgyalási jelenet elején, amikor bűnözőként vezetik be és eljátszhatja a világ legelkeseredettebb emberét, amely után viszont igazán felszabadító erővel hat a felismerés, hogy az anyját nem kell feleségül vennie. Érzékeljük azt is, hogy ez a Figaro hasonlóan „féltékeny állat” lesz nemsokára, mint amilyennek a Grófot látjuk, már most egészen hasonlóan fenyegetőzik és átkozódik. Nagyon illene hozzá a "nincs a teremtésben vesztes csak én mondat", de az egy másik darab, nem lesz az ő szerepe később sem.
Megkockáztatom, a mikroport az énekes számára hasonló korlátozó tényező és kényelmetlenség, mint Figarónak a Gróf beavatkozása az életébe. Rengeteg energia van ebben az alakításban, most is imponáló – többek között - a rántottasütés és a fekvőtámaszozás éneklés közben. (Néhány hete egy Operabeavató kapcsán írtam, amelyben Kolonits Klára és Szolnoki Apollónia mindenféle bravúros akció közben énekelt, hogy a két férfi szereplőtől is elvárnám, hogy minimum fekvőtámaszozzanak – egészen kiesett, hogy ez sem lenne újdonság, ebben a Figaróban mindenféle tornamutatványokat láthatunk az éppen éneklő személyektől is.) A közönség szereti a virtuozitást, az erős színpadi jelenlétet és ebben az alakításban mindkettőt megkapja, és akkor még nem beszéltünk az énekes hangjáról...
A jelmezbáli jelenetben Cser Krisztián a lehető legelőnytelenebb női ruhát kapja, nincs senki más, akivel így elbánt volna Juhász Katalin jelmeztervező, sőt a legtöbb kollégájának egyenesen előnyös is a kosztüm, amit viselhet, a nőknek főleg. Azzal, amilyen magától értetődően viseli ezt a ruhát és amilyen intenzíven játszik benne, valószínűleg azokat a nézőket is maga mellé állítja, akik korábban jobban elfoglalták magukat más szereplők nézegetésével. A női hűtlenségről szóló keserű áriája a bedobott energiák hatására még így sem lesz igazán nevetséges, hiába az erősen dekoltált menyasszonyi ruha, amelynek a szoknyája alatt még az énekes fekete alsónadrágja is látható. A piros zoknik és piros kesztyűk szintén azt sugallják, hogy a jelmezbál szervezője nagyon utálhatta pont a sofőrt. Most a hatodik nézésnél jutott eszembe, hogy a történeten belül ugyan mely szereplő lehet a jelmezbál ötletgazdája, kire jellemzőek ezek a ruhaválasztások. A Grófné? De neki semmi baja Figaróval. A Gróf? Akkor magának miért választotta azt a cipőt, amiben nem tud menni? (Érzem, hogy a Gróf ezt a feladatot is a kertészre bízta, ő meg nem bírja Figarót és ez lehet az igazi magyarázat. Ezért kellenek ilyen sokoldalú kertészek, akikre minden teendő rálőcsölhető.) Ez a gondolatsor jelzi, hogy lehetnek következetlenségek, megoldatlanságok a darabban, amelyek egy nézésre nem valószínű, hogy a mezei nézőt megzavarják, kevesen jutnak el egy előadás újranézéséig.
A Figaro alakítást nézve – nagyon sok előadáshoz fűződő visszatérő kekeckedésemről és hiányérzetemről - eszembe jutott, hogy az én igazi problémám az, hogy még mindig A sevillai borbély folytatásának szeretném látni ezt a figurát, kevésbé komornak, ezért várom a laza játékosságot, miközben Rossini baritonnak írta, Mozart pedig azzal, hogy basszus szólamot választott nyilván a figura súlyát akarta megnövelni, ráadásul egészen más életfázisban mutatva be ezt a karaktert. (Hasonló a leosztás a Don Giovanniban is, ahol úr és szolga szintén bariton és basszus szólamra íródott, a történet szerint itt most mégis a basszus lenne az, aki dominál, Hábetler András rendezésében ő győz még szkanderben is. Bár – visszagondolva több előadásra – a Don Giovanniban is rendszerint Leporello az, aki mélyebb nyomot hagy a nézőben, de akkor rendszerint az énekesi-színészi teljesítmény billenti el a mérleg nyelvét, nem biztos, hogy Mozart elképzeléseinek megfelelően.)
Figaro kirobbanó féltékenysége akárhogy nézzük, mégsem jó jel, ennek a Figarónak nem hihetjük, hogy mindössze egyszeri kisiklásáról volt szó, amikor a gesztenyésben kémkedett menyasszonya után és a továbbiakban már mindig bízni fog a feleségében.
Keszei Bori Susannája pedig nem flörtölős alkatnak tűnik, hiába szép. Nem gondoljuk, hogy vonzónak találja a Grófot, egyetlen erre utaló mozdulata nincs, viszont Kaposváron elég egyértelműen Cherubino hatása alá került ő is, ahogy a Grófné is. (Győrben nem látszott nála ilyen tendencia, úgy tűnik, hogy ez nála apród-függő, válogatós.) Most is erős, határozott és következetes ez az alakítás, csak minimális mértékben gyengíti meg, hogy mintha jobban vagy hasonló mértékben vonzódna az apródhoz, mint vőlegényéhez. De nem hűtlen, annál sokkal racionálisabb, ezért is felesleges Figaro aggódása. Most is egy modern dolgozó nőt láttam benne. A Gróf talán éppen azért akarja elcsábítani, mert annyira nehéz ügynek tűnik. Némileg eltűnődtem, hogy Keszei Bori kőkemény, határozott Susannája ugyan minek osztja meg a problémát vőlegényével, hiszen magától is le tudná rendezni a Gróf tolakodását, hacsak nem azért, mert kicsit fel akarja piszkálni a vőlegénye érdeklődését. Attól tartok, hogy jelen esetben az alvó oroszlánt ébresztette fel, kihívás lesz visszaaltatni. Ebből is látszik, hogy néha a meggondolatlan fecsegésnek nagy ára van.
Ezen a ponton elérkeztünk ahhoz a szereplőhöz, akiről a súlyához (és az alakítás minőségéhez) képest pláne kevés szó esett az előző öt bejegyzésben. Mester Viktória kamasz fiút játszik az előadás első percétől az utolsóig. Kinőtt öltönye a bokáját verdesi, ez a viselet is jelzi, hogy siettetné a felnövést, de ennek ellenére még van benne valami a gyerekből is. Elhisszük neki, hogy hűtőből jön elő, eléggé fázik ahhoz, amikor a lepedőt is magára teríti, hogy mi is egy kicsit megremegjünk. Magabiztosságot erőltet magára, de mégis megijed, amikor „helyzet van”, először amikor Susanna miatta kerül bajba, akkor őt is és magát is félti, de aztán a lány mögé bújik, másodszor amikor vágyai beteljesülni látszanak és a Grófné az ágyra dobja (voltaképp szerencséje van, hogy jön a Gróf), harmadszor és legjobban akkor, amikor Barbarina a Gróf engedélyét kéri, hogy hozzámehessen. Ha valakinek, neki nagyon korai még az elköteleződés. Könnyen elhisszük, hogy „csak szerelemmel álmodik és csak szerelemmel ébred,” de azt nem, hogy bármelyik nő jobban érdekelné, mint a másik és képes lenne egy mellett végleg lehorgonyozni. Mozart meg is könyörül rajta, nyugodtan beleírhatott volna a darabba egy hármas esküvőt, de nem tette, hanem futni hagyta.
Mester Viktóriából már 11 éve is áradt a fékezhetetlen szenvedély – gondolok elsősorban Carmenjeire, amelyekre a rendező most is utal - és ez az, amely olyan hihetővé formálja az apródot is. Őt látva eszünkbe jut, hogy Beaumarchais írt egy harmadik részt is a Figaróhoz, amelyben a Grófnénak az apródtól születik törvénytelen gyermeke. Most elhisszük ennek az esélyességét, ha nem is azonnal a nagy megbocsájtás másnapján, de egy későbbi időpontban. Ugyanakkor az apród és Barbarina kettősében – a rendező generációs elméletének megfelelően – ott van az esély, hogy belőlük később egy Bartolo-Marcellina páros váljon, ebből a leosztásból is kinézünk egy másik törvénytelen gyereket.
Az énekes minden színpadon töltött jelenete olyan erős, hogy az apródot annak ellenére, hogy eltűnik a darab második felvonásában hosszabb időre (miután az ablakon kiugrott csak az eljegyzés előtt bukkan fel megint), mégis egy ötödik egyenrangúan fontos szereplőnek éreztem ezen az estén. A Rózsalovag betét, a trió (Keszei Bori, Fodor Beatrix a két partner) annyira szép és megható lett, hogy elkezdtem azt is hallgatni megint. Mester Viktóriát nem is egyszer láttam Octavian szerepében és nagyon időszerű lenne, ha megint énekelhetné azt a szerepet is. Hiányzik.
Hábetler András nem titkolt törekvése, hogy a darab által megmutatott emberi kapcsolatokban rejlő tragikumot humorra oldja, mégpedig az adható maximális mennyiségben. Minden jelenetben, ahol ez lehetséges, de ahol úgy tűnik, hogy nem, ott még fokozottabban. Minden áriát, ahol mély érzelmekről esne szó komolyan a hangszereléssel és-vagy egy rendezői ötlettel ellenpontoz, elsúlytalanít. (Például említhetjük azt, amikor a Gróf kezében felesége kedvenc játékmackójával átkozódik, vagy amikor a Grófné a „Hogyha nem szeret a férjem, akkor küldj reám halált” sor éneklése közben veszi elő a csokoládés dobozt.)
Nemcsak az apród, de a többi kisebb szereplő alakjába is annyi humort csempész, amennyi elképzelhető úgy, hogy a figura életszerűsége megmaradjon. Szerethetőek lesznek ezek a mellékszereplők, Szvétek László (Bartolo) eleinte a súlyzóival, az előadás végén pedig a coffjaival egy nagyon életvidám úr, aki nem tűnik rossz partynak az anyasága és a házassága által kiteljesedő Marcellinának, aki Farkasréti Mária által most is messze fontosabb karakternek tűnik, mint amilyen az énekelt szöveg mennyisége alapján lehetne. (Csak ne jutna eszembe még most hatodszor is, hogy nagyon kellene neki az a kihúzott ária, megérné azt a három percet.)
A történetben először ez a legidősebb korosztály jut nyugvópontra, ezt a fiatalok még várhatják egy darabig. Barbarina alakjában mintha meglenne már a megállapodás vágya, Bucsi Annamária most is egészen úgy játssza, amilyennek jól el tudjuk képzelni – szép és helyenként ostoba, de megvan a magához való esze is és minden bizonnyal ő ki fogja használni a Gróf vonzalmát, és nem fog ő sem leragadni egyetlen férfinél. Először néma jelenetben hozza be a rendező, most is nagyon élvezi a grófi pár veszekedését, azt látjuk.
Megyesi Zoltán most is lubickol a szerepben, ez a legjobb kifejezés arra, amit látunk. Nemrég a Tündérkirálynőben néztem, amely utóhatására most is a darab egy régebbi verziójával foglaltam el magam a kaposvári könyvtárban előadás előtt. Mivel ebben egy hatalmas szerelmi kettőst is énekel Cser Krisztiánnal, eszembe jutott, hogy ahogy a Rózsalovag finálé is betoldódott az előadásba, ugyanígy hatásos ellenpont lehetne ez, Figaro tárgyalását megszakítva. Ez nyilván csak ábránd, ahogy az is, hogy Basilióként elénekelje a szamárbőrős áriát, amit viszont Mozart neki szánt eredetileg is, aki tudta, hogy minden énekesnek szüksége van legalább egy olyan mutatványra, amikor minden figyelem az övé.
Összességében nagyon jók ezek a mellékszereplők is és nagyon fontos, hogy megfelelő környezetben tudnak kibomlani a főszereplők viszonyai, mindenki kell ahhoz, hogy hasson a történet. A két kertész – a rendező és Pataki Bence – különösen ezért vannak, hogy zökkenőmentessé tegyék az előadás lebonyolítását, néha nem is jött rosszul, hogy Hábetler András lazán be tudott vinni egy kint maradt kelléket.
Néhány kellék furcsa viselkedését akár bakinak is nézhetnénk (az apród kinevezési okmánya hol zöld, hol meg fehér, Figaro azt mondja, hogy „nálam sok az írás” és egyetlen fecni nincs nála, hogy két példát mondjak), de értelmezhetjük mindezt poénnak, vagy felfoghatom úgy is, hogy pusztán a nézők éberségét akarja tesztelni a rendező.
Záporoznak ránk a poénok, némileg azt is sugallva, hogy ne vegyük magunkat, a saját – nyilvánvaló – szenvedésünket sem annyira komolyan, bár akárhogy is nézem, a rendező mindent beletett az előadásba, ennél talán nem is lehetne egy előadást komolyabban venni.
Ezek után érdekes lesz még a szolnoki előadás előtt látni az operaházi olasz nyelvű széria első szereposztásának előadását, amelyben ugyancsak Megyesi Zoltán lesz Basilio (febr. 12, 14, 20 18h, Erkel Színház), a szolnoki után pedig közvetlenül a második szereposztást (febr. 25, 28, márc.5), amelyben Cser Krisztián, Keszei Bori és Hábetler András is benne lesz. Nézzetek MOST Figarót, mert a jövő évadban hiánycikk lesz.
