Nem találom az előadás szórólapját. Mindegy már. Pedig ennél elég fontos, a nézőt orientálja, megtudja róla, hogy mire is számíthat. Ha nem is egészen, de valamelyest. Mindegy, ott van a Jurányi honlapján. Mégis jobb lett volna azért, ha magam elé teszem, ahogy szoktam. Az itt heverő szórólapok figyelmeztetnek arra, ha nem lettem még kész valamivel. (Hát igen, itt van még két korábbi koncert, még mindig nem döntöttem el, hogy most azokról tudok-e bármi érdekeset írni, így nézem napról napra a kiosztott szereposztást.) De most tudom, hogy ezt nincs hova halogatni, készen leszek, így tényleg mindegy is, hogy megtalálom-e a papírt vagy sem.
Másfelől, azért is mindegy, mert tudom, hogy a Widder Kristóf által rendezett előadás nyomot fog hagyni, pontosabban, ha a fiatal koreográfus nevét meghallom, ezek után nemcsak az Almási-Tóth András operavizsgájára készített koreográfiája fog bevillanni, hanem ebből az előadásból is egy általános benyomás.
A szórólapról kiderül, hogy a központi gondolat, az előadás kulcsszava maga a mindegy szó, amellyel túl sokat dobálózunk, miközben jellemzően korántsem mindegy az, amire rámondjuk. Ebből nagyon sok irányba el lehet indulni, aki az alkotókat nem ismeri, annak azért nem evidens az, hogy az előadás merre fog. Azért egy másik közreműködő (Horkay Barnabás) jelenléte kapcsán feltétlenül bevillanhat a tájékozottabb nézőnek: erősen valószínű, hogy most is ún. „fizikai színházi” előadást látunk majd.
Az előadás formanyelve nagyon ki van dolgozva, jellemzően felvételről beszélnek a színészek, jellemzően elvont vagy annak érződő szövegeket mondanak, amelyek forrásáról nem sok derül ki a mezei nézőnek, hiszen még a színlap sem jelöl meg konkrét szerzőt vagy dramaturgot. Pedig ez a szöveg mégis a leglényegesebb, a négy jelenlévő táncos-színész mozdulatai ezt illusztrálják, nyomatékosítják. Említődjék meg a két lány neve is: Gyöngy Zsuzsa és Kiss Anikó által egészül ki kvartetté a csapat. A szereplők nagyon ritkán szólalnak meg, viszont majdnem végig mozognak, csak kevésszer merevednek képpé, amikor a terem két oldalára vetített film hatását még erősíteni szeretnék. Mi nézők a Jurányi Kamaratermének két hosszú oldala mentén ülünk 1-2 sorba rendezve, egymással szemben összesen 62-en. Ennél többen nem is férhetnének be. Performansznak érződik az egész, és a címmel ellentétben inkább a lét korlátairól, börtönszerűségéről szól, arról, hogy mennyire kínlódás csak az élet a nem ránk méretezett térben.
A bökkenő mindössze az, hogy ez a hangulat, amely nagyjából egységes a teljes egy óra alatt és a szépen megkomponált képek és mozgás együttesében homogén módon fejeződik ki, már átjön az első öt percben és nemigen éreztem, hogy ennél az első benyomásnál több is kiderülne. Éppen ezért hasonló élményem van, mint egy hete is egy másik előadás kapcsán volt: teljes mértékben elismerem és értékelem a befektetett munkát, ugyanakkor az előadás mégsem érintett meg. És erősen hiányoltam a humort, ami miatt a nem is olyan régen itt látott és szintén a fizikai színházra emlékeztető Elhanyagolt férfiszépségeket kifejezetten szeretni tudtam. Nem zárom ki, hogy az én készülékemben van a kontakthiba. Idézhetnék zárásként még egy sort, de nem biztos, hogy pontosan emlékszem, sőt biztos, hogy nem: „Mindegy. Úgyis rossz nekünk mindenhol.”
Azért remélem, hogy mégsem. Abban is bízom, hogy mindenki másra viszont mélyen hatott, a nagy tapsból akár az is leszűrhető.
