Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Megnéztem az első kettőt a nyolc előadásból álló Leander-sorozatból az Erkel Színházban. Más-más gondolatokat ébresztettek, igyekszem mégis egy bejegyezésben összefoglalni a benyomásaimat. Hat oldalt fog átfutni, aki belevág – az énekesek neveit praktikus okokból kiemeltem.

Az évad második felét átívelik majd a Leanderek, kitavaszodik, mire lemegy az utolsó is, beléjük lehet majd kapaszkodni, felélénkítik majd öt hétvégémet is, úgy remélem. Többször fogok írni róla, mert remélem, hogy ha kismértékben is, de elő tudom segíteni, hogy az előadás megtalálja a saját nézői bázisát, a felnőtteket is, akik majd többször is visszaülnek rá. Gyerekek nélkül is nézhető, sőt, négy megtekintés után én még mindig inkább felnőtteknek szóló előadásnak tartom, miután három különböző alkatú és életkorú gyereken leteszteltem, megállapítottam, hogy nekem tetszett a legjobban, én voltam-vagyok-leszek az előadás célközönsége.

Hosszadalmas bevezetés a műsorszerkezetről, a februári műsorról általában

Az Operaház műsora már évek óta egymást követő inkább rövidebb, mint hosszabb sorozatokból épül fel. Minden hónapban van két-háromféle produkció mindkét helyszínen, amelyek felváltva következnek és a vége felé közéjük fonódik egy újabb is. Ez a díszletpakolás praktikus szempontján kívül azért is célszerű, mert nincs szükség annyi felújító próbára, mintha egész évben elszórva játszanák őket. Jelenleg az Erkelben a Don Pasquale és a Turandot a menü, illetve egy modern balett is színezi a képet. Az Operaházban viszont éppen most kezdődik a Falstaff-sorozat, amelyhez a Lear, a Faust és a Manon (balett) fog csatlakozni. Ha valaki egy-két héten belül nem szánja rá magát ezek megtekintésére, akkor idén már nem lesz lehetősége és csak márciusban derül ki, hogy mi lesz elérhető a következő évadban és ami nem kevésbé lényeges: kikkel nézhető az, ami nézhető. (Jellemzően mindig másokkal, a Ház vezetése törekszik a változatosságra, nem feltétlenül ragaszkodik a már bevált énekesekhez.)

Mindezt azért írtam le, hogy akik szabad idejüket nem az Operaház műsorának böngészésével töltik, vegyék észre, hogy Tallér Zsófia tavaly Zsótér Sándor rendezésében bemutatott operája kivételezett helyzetben van ebben a műsorszerkezetben. Nyolc alkalommal van jelen, és nem úgy, ahogy a másik gyerekdarab, a Parázsfuvolácska, amely tízszer ment 19 napon belül két szereposztásban, hanem e hétvégétől egészen április 24-ig széthúzva, szintén kettőzésekkel. A két szereposztás mégsem különül el élesen és emiatt – illetve azért is, mert több idő is eltelik két előadás között, sokkal valószínűbb (inkább remélhető), hogy több visszatérő néző is lesz. Mivel az előadás felnőttekre is hat – nyilván más síkon, fájdalmasabban, de mélyebben érint meg minket, mint egy még kevesebb élettapasztalattal rendelkező nyolcévest, tehát a kísérő szülő sem fogja elunni az életét az előadás végére, így hosszú távon működnie kell ennek a koncepciónak és csak üdvözölhetjük, hogy ilyen műsorrendben nézhető.

Mivel a tavaly április 14-én nézett előadások kapcsán a történetről, díszletről a leglényegesebb mozzanatokat kiemeltem, ezt a bejegyzést kiegészítésnek szánom, különösen azért, mert szombaton a tizenhárom főt számláló szereplőgárdából kicserélődött hét, és vasárnap pedig újabb négy. A tavalyi szereposztás, amelyről írtam már, változatlan formában majd február 13-án és 14-én látható. Úgy néz ki, hogy a legkisebb, de így is emlékezetes szerepeket éneklőket, a két horkolábot meghagyják a helyükön (Herczeg Ferenc, Fátrai János), de mindenki más helyettesíthető. Talán ez is jelzi, hogy hosszabb jövőt remélnek az előadástól, másként erre az energiabefektetésre nem lett volna szükség. (Sok előadás készült az Operaházban, pl. a most induló Falstaff is, amely nincs lekettőzve.)

A darabról még...

Mielőtt az énekesekről lenne szó, beszélni kellene még a darabról is megint. Az újranézésnek előnye, hogy a történet fő vonala megvan, nem kell azon agyalni, hogy ki miért és hova megy, ugyanakkor a néző figyelme az apróságokra kezd irányulni, jönnek az operák esetén különösen felesleges miértek, illetve némi hiányérzet is fel-felüti a fejét annak ellenére, hogy az összkép továbbra is biztató marad.

Miután az alcím „családi meseopera”, ez a minősítés a legtöbb kifogásunkra válasz is, és csak most, a harmadik előadás után sajnáltam igazán, hogy a szerző nem akart ebből az anyagból egy „igazit” kibontani. Az alaphelyzet megteremtése most is nagyon erős volt, bár míg tavaly inkább éreztem, hogy Bölömbér kerál drámája van a súlypontban az elején, most már – akár azért is, mert a darabot is ismertem – azonnal Leánder drámája, kettős tragédiája hatott rám erősebben, akivel magánya (kedvenc macska-társának elvesztése) és önmagával való konfliktusa (saját külsejét elviselhetetlennek tartja) miatt is a legkönnyebb együtt érezni és együtt menni az előadásban. A jó kezdés után jó a folytatás is, a második jelenet, amelyben a Kerál visszatér övéi közé, de ebből a helyzetből nem bántam volna, ha mégis többet hoznak ki az alkotók, hiszen rengeteg szenvedés-szenvedély kerül itt felszínre, még jobban átélhetnénk a király tragédiáját, aki elveszített 18 évet az életéből egy gondatlanságból elkövetett hiba miatt (de könnyű egy mozdulattal tönkretenni valakinek az életét úgy, hogy fel sem tűnik közben! - és néha az elkövető meg is járja), másrészt a feleség és a lány oldaláról is mélyebben láthatnánk a szituációt, érdekes lenne még mélyebben érzékeltetni, hogy őket hogyan érintik a történések.

Az énekesek metakommunikációja által ezekből a folyamatokból valami érzékelődik, de nyilván a cselekmény pörgetése a cél és ennek alárendelődik az, hogy minél részletesebben láthassuk a szereplők lelki életét. Én jobban örültem volna, ha Bölömbér kerál nem sodródik a cselekmény peremére az előadás végére, de még így is, amikor a fő fókusz már nem az ő sorsára irányul, fenn tudja tartani érdeklődésünket. Azt viszont egyáltalán nem hittem el, amikor a szerepet éneklő Gábor Gézára néztem, hogy a felesége 18 év után nem ismer rá. Rendben, a mesében vagyunk, de akkor is, ez a pont engem mezei nézőként megakasztott. Első nézésre még nem kezdtem vergődni ilyen kérdéseken, hogy akkor most Bölömbér meg is öregedett-e ennyi idő alatt, vagy sem. Talán inkább neki lehettek volna felismerési problémái, hiszen ő az, aki egy 18 évvel idősebb asszonyt talál a kastélyban, illetve két vadidegent lánya és az udvarhölgye személyében.

A szombati előadás után leginkább a happy end kérdése foglalkoztatott. Ugyan az előadásnak a legutolsó fázisában következik be, de nekem mégis törést jelent, amikor viszonylag könnyen feloldhatóvá válik Lenszirom megvakulásának tragédiája. Elsúlytalanodik a vége, jön a hármas esküvő (kicsit biceg a dolog, mert Töndér Negédről megtudjuk, hogy elszökött tőle a férje, azaz nem biztos, hogy ilyen könnyen hozzámehet a herceghez). Bölömbér király nem érti a dolgot, neki is túl gyorsak az események, de erősen úgy tűnik, hogy meg sem próbál úgy tenni, mint akinek befolyása lenne a fejlemények alakulására, rég elengedte a gyeplőt, lehet, hogy még a hosszúra nyúlt vadászat előtt, szinte kívülállóként szemléli a folyamatokat amelyek a saját családjában zajlanak.

Ha ezt a kicsit túl pörgős, elnagyolt happy endet leszámítom, akkor a darab többi része kifejezetten tetszett, bár úgy tűnik, hogy a szerzőt jobban érdekelte az a folyamat, amíg a szerelmesek eljutnak a döntésig, egymás kiválasztásáig-megszeretéséig, már az egymásra találás pillanatára sem akart túl sok időt pazarolni. Lehet, hogy ez kevéssé mesei, nagyon is realista megközelítés. Meglehet, hogy mindenki csak abba teszi bele az energiákat, hogy élete párját meglelje, de a kapcsolat fenntartására már kevesebb energiát szán, mintha az már nem is lenne érdekes. Pedig az igazi kihívás csak utána következik.

A vasárnapi előadáson viszont néhány szereplő kicserélődése miatt egyértelműen elkezdett foglalkoztatni kifejezetten a szerző nőábrázolása, illetve az a kép, amely a férfi-nő viszonyról éppen ezen az előadáson a korábbiaknál erőteljesebben kibontakozott. Volt három nagyon karakteres nő, Töndér Negéd – akinek a férje évekkel korábban a tóba menekült előle, Bölömbér kerálné, aki a lányuk szökése után még egy vájdlingot is ráborít férje fejére tehetetlenségében, illetve Lenszirom királykisasszony, akit viszont toporzékolás közben ismerünk meg: nem akar senkit megkínálni szülinapi tortájából. A Cserna Ildikó - Megyesi Schwartz Lúcia – Szemere Zita hármas ÉS nem kevésbé a viselkedésükre reagáló férfiak magatartása egyértelműen tükrözi, hogy a rózsaszín köd eloszlása után a már nem-kobold Leánder is törvényszerűen osztozni fog a papucsférjek sorsában, ha tetszik neki, ha nem. Ez a gondolatsor nem jutott eszembe korábban, mivel Molnár Ágnes királykisasszonyát nézve a karakter szépsége és lágysága fogott meg, eddig a születésnapi hiszti felett el is siklottam, amely tőle meglehetősen idegen, így róla nem jutott eszembe, hogy idővel csak sárkány lesz belőle is.

Aki ezt eddig elolvasta, vagy végig szkennelte, most már jutalmul hallhat az énekesekről is. A látványt nem részletezem megint, az nem változott – az előadásra most magammal hurcolt mindkét gyerekemnek egyöntetűen tetszett, amit látott. Az idősebb, aki véleményt is megformált, a vizuális élményen kívül az énekesi teljesítményeket is elismerte, ugyanakkor 12 évesen neki a történet túl gyerekes volt, és kevéssé átélhető. Nekem pont nem.

A szombati napon hét új énekes állt be. Mivel én a másik szereposztást is láttam, elkerülhetetlenül voltak előzetes elvárásaim, sőt mivel szinte mindenkit sok előadásban láttam korábban is, a beállókkal kapcsolatos (jellemzően pozitív) előélményeim is óhatatlanul befolyásoltak. Objektivitás eleve nem létezik, én jelenleg a saját benyomásaimat tudom felajánlani, amelyek természetesen nem jelentenek megkérdőjelezhetetlen értékítéletet. Mindenki jöjjön el és próbálja ki, rá hogy rá miként hat az előadás.

A két Horkoláb – Herczeg Ferenc és Fátrai János – megmaradt, csak egyszer énekelnek, de sok jelenetben is színezik az előadást, most is jók ebben a kis szerepben, nyomot hagynak. A felnőtt nézők véleményt is alkothatnak a királyságban uralkodó közállapotokról, ahol a védelem ilyen folyamatosan álmos emberekre van bízva, a gyerekeknek ez pusztán vicces megoldás, gondolom én.

A bőregerek kettősét tavaly is az előadás erősségének éreztem, jó, ahogy közbeszólnak, két főnyi kórusként reflektálnak a fejleményekre. Rozsos István és Vajda Júlia helyett Kiss Péter és Bakos Kornélia ugyanúgy és egyben kicsit másként volt a helyén. Kiss Pétert láttam talán a legtöbbször (Figaróknak és Bűvös vadászoknak köszönhetően), az ő alakításaiban mindig intenzív életörömöt és nagy játékkedvet véltem felfedezni. Ez most is így volt, természetesen azért is, mert a korábbi jó benyomások miatt ha színpadon van, őt külön szoktam figyelni. Nem okoz nehézséget, mert van olyan izgalmas – a szerepében talán egyébként is ezt a szót ismételgeti legtöbbször -, hogy ez magától adódik. Bakos Kornéliával érezhetően jól együtt vannak, nem két különálló denevért látunk, hanem egy párt. (Talán ez az egyetlen tartósan harmonikus pár az előadásban.) Egyébként Bakos Kornéliát is jó néhány kisebb szerepében láttam karakteresnek, sőt koncerteken is kifejezetten erősnek. A két denevér néha beavatkozó külső szemlélő, egyszer a jó szándék, máskor a káröröm fűti szavaikat. Érdekesek, kellenek az előadásba.

Vaknadály szerepe kontratenor énekesre van írva. Ebben az évben többször hallottam nagyszerű kontratenorokat (Poppea, Farnace, Tündérkirálynő), de számomra még így is a csodával határos, hogy ilyen magas férfihang is létezik. Ahogy megszólalt szombaton a már tavaly megismert Daragó Zoltán, illetve ma Csapó József, önmagában a hangjukkal is hatottak. A rendező ezt tudhatta előre, nem bonyolította a jelenetüket, mindkétszer szinte mozdulatlanul állva énekelnek, ahogy „hagyományos” rendezésekben szinte mindenki szokott. ((Őket hallgatva (és csodálva) az a civil gondolatom támadt közben, hogy egy kontratenornak ugyan milyen esélyei vannak arra, hogy eleget felléphessen, Daragó Zoltán ugyan volt az Élet a Holdon című Haydn operában is idén, de ez a két feladat nem lehet elég egy fiatal énekesnek a továbblépésre vagy megélhetésének biztosítására. Remélem, hogy én vagyok csak tájékozatlan és mindketten számos felkérést kapnak sokfelől.))

Velük ellentétben vannak énekesek, akikkel szemben a rendező kemény elvárásokat támasztott, akiknek bőven nem elég „csak” tisztán elénekelni a szólamukat. Az első kép résztvevőiről van szó, akik egy ide-oda görgő felfújt műanyag hengerben is kénytelenek énekelni, rövidebb-hosszabb ideig. Ez a szokatlan kihívás nem mindenkit érint egyformán, sok múlik alkati adottságaikon is. (Nem tudom, de feltételezem, hogy az első szereposztás énekeseinek törvényszerűen több próbájuk volt erre, ez lehet a másik meghatározó tényező.)

A hengerben való görgés kevésbé testhezálló feladat Rezsnyák Róbertnek, aki Bogyó szerepét egyébként kitölti és aki nem látta korábban az előadást Gradsach Zoltánnal, az nem is hiányolja tőle az akrobatikát, nem kérdezi, hogy miért nem énekel tótágast állva is. Ez a mutatvány első nézésre is a székemhez szögezett, Gradsach Zoltán folyamatos nyughatatlan mozgása és panasza arról, hogy 18 év alatt belefáradt a király kínzásába, igazán meggyőzött. Éppen ezért, ha a tavalyi évadomból legjobb mellékszereplő választására kényszerülnék, a megtekintett száz operaelőadásból ez a Bogyó-alakítás biztos, hogy a legjobb háromba benne lenne éppen a kiváltott erős hatás miatt. Gradsach Zoltán ezt a bravúrt szombaton is végrehajtotta és valószínűleg minden további alkalommal is megteszi. Meggyőző volt udvarlása is, amelyhez jó és karakteres partnerre talált Wierdl Eszter személyében. Ha már korábban az elsárkányosodó nőkről volt szó: ha a mai előadásban ő lett volna Csibecsőr, ő még ezt a hatást tovább erősítette volna, benne jóval több keménységet, elszántságot éreztem szombaton, mint ma Zavaros Eszter udvarhölgyében, aki viszont szépségének szelíd ragyogásával vonta magára a figyelmet. Egészen olyan volt jelmezében, mint Hófehérke, esetleg Hamupipőke, bár elvileg másodhegedűsként volt színen, ránézésre inkább a „szép királylány” szerepkör illene rá. Wierdl Eszter alakításában volt valami érdekes fanyarság is, amely jól kiegészítette a vele fellépő Molnár Ágnes - aki számomra továbbra is a legtökéletesebb Lenszirom, ennél többet a tavaly leírtakhoz most sem tehetek hozzá - játékát.

Még a hengernél maradva: mindkét nap Gábor Géza játszotta Bölömbér kerált. Ez a tény egyszer akkor is az előadás megnézésére késztetett volna, ha netán a mű nem tetszene, mivel azok közé tartozik, akiket igyekszem minden szerepükben akár többször is látni. Ami azonnal feltűnt, ez a henger nem rá van méretezve, és mintha neki valóban szenvedés lenne ebben mozogni. (A henger Gradsach Zoltán mutatványára lehetett beállítva, mert neki pont kényelmesnek tűnik.) Mindazonáltal az énekesi teljesítményét nem rontotta le ez a kellemetlenség, bár feltétlenül természetesebbnek éreztem ugyanezt a jelenetet tavaly Hábetler Andrással, akihez alacsonyabb termeténél fogva jobban is illeszkedett. A második jelenetben tetszett viszont, ahogy reakcióiból jól követhető volt az a lelki folyamat, amely a királyban végbemegy – összezuhant, amikor felesége nem ismerte fel, felragyogott, amikor rájött, hogy van egy lánya és aztán megint rosszul lett a gondolatra, hogy a nyavalyás kobold átverte. Ilyen az élet, hullámvasút és ezen vitt magával, és ahogy tavaly is, a második jelenetet most is Bölömbér kerál szemszögéből néztem. Tavaly az elsőt is, de mindkétszer sajnáltam, hogy a mű dramaturgiai felépítése miatt szükségszerűen háttérbe KELL szorulnia később ennek a karakternek.

Megyesi Schwartz Lúcia a kerálné szerepében még erőteljesebb, keményebb nőt formál, mint tavaly Meláth Andrea. Nagyon nem illik férjéhez, a jelmez még inkább kiemeli, hogy két külön világhoz tartoznak. Ez a szerepfelfogás a már fent kifejtett elmélkedésre indított, mennyire szükségszerű folyamat, hogy a nőkből sárkányok, a férfiakból papucsok legyenek…

Hasonlóan kemény nő Váradi Zita Töndér Negéd szerepében, bájolgása mögött érezzük, hogy nem hajlítható, de tetszetős és így is érezhetően vonzó, bár veszélyes. Talán még kevésbé hajlítható Cserna Ildikó ugyanebben a szerepben, és mintha még veszélyesebb és kellemetlenebb lenne. Ugyan mindketten el vannak bájolva Mar-Szúr hercegtől, akit ezúttal Megyesi Zoltán játszik, de a szerelmi kapcsolat kibontakozása egy fokkal hitelesebbnek tűnik Váradi Zitával, míg a tündérek gyakorlatoztatása meggyőzőbb Cserna Ildikóval.

Megyesi Zoltánt annyi előadás után érdekes és meglepő parókában látni, ráadásul a számára nem megszokott bonviván szerepkörben. Persze most bonviván-paródia ez, amit látunk, de az alap mégis csak azonos. Tavaly Boncsér Gergelynek ez csípőből ment, számos operett szerepe után lazán és magától értetődően volt Mar-Szúr. Megyesi Zoltánt 2006 óta nagy figyelemmel nézem és talán még sose láttam olyan szerepben – még koncertszerű, vagy kifejezetten rosszul megrendezett előadásokban sem – amelybe ne tett volna bele mélységet és amelyben egyúttal ne lehetett volna szerethető. Nem tudtam róla ezúttal elképzelni, hogy ne hatott volna rá Lenszirom és helyette képes lett volna bármelyik Negédet előnyben részesíteni. Ez lehet, hogy az én hibám, de az is lehet, hogy ez a felületen élő figura mégsem az ő szerepe. Valószínűnek tartom, hogy valami többletet is bele akart vinni ebbe a kétdimenziós figurába ezúttal is, de a körülmények ellene dolgoztak. Ha hangilag nem is, alkatilag feltétlenül inkább Leánder lenne. (Mellékszál, de az énekessel kapcsolatban érdekes: nemrég láttam egy koncertszerű Tündérkirálynőben, majd ennek a műnek korábbi szcenírozott változatát néztem a Leanderek előtti napokban – a nava.hu-n elérhető. Ebben az egyébként rossz előadásban, képernyőn át is képes megcsillogtatni karakterábrázoló képességét, érdemes belenézni, nagyon élvezetes jelenetei vannak. Egyébként pedig Megyesi Zoltán február 7-én a Zeneakadémián egy koncertszerű Cosí fan tuttéban lesz Ferrando, ebben a szerepben láttam először, érdemes benne megnézni, kivételes alkalom, nem repertoár előadás.)

Végül eljutottunk a másik címszereplőhöz, Sándor Csabához, aki Leándernek van kiírva és az is. Minden igényt kielégítően belülről hozza az ifjú, kicsit megkeseredett és így kegyetlenné vált, de még megmenthető hőst, aki nem bízik önmagában és azt sem tudja elhinni, hogy szerethető. Sándor Csaba számomra még egészen új énekes, most néztem ugyan háromszor Masettóként, de mivel túlságosan is sok jó Masettóm volt már, őket nem tudta elhalványítani, bár érezhetően látszott abban is a karakteres ifjú szerelmes alkata, és férfias határozottsága. Kicsit sem volt nevetséges. Ez a Leánder benyomásom szerint sokkal inkább az ő szerepe, míg Szemere Zitát, aki mindháromszor párja volt a Don Giovanniban, tökéletes Zerlinának éreztem, de kevésbé Lensziromnak, bár Lenszirom akár ilyen is lehet, mert általa is életre kel és nagyszerűen szól, ami nem mellékes egy operánál. (Szemere Zitát nem érzem naiva alkatnak és talán ehhez a királylányhoz mégis az kellene, de persze így is izgalmas. Ha visszagondolok, eddig csak Paminaként nem fogott meg, minden karakterszerepében csodásnak találtam.)

Sándor Csabára visszatérve még: koboldjának fontos jellegzetessége a határozottság, elszántság, de megvan benne a hajlam a gyöngédségre is. Ami nagyszerű, az Operaház talált valakit, aki ezt az összetett figurát nem egyszerűsíti le, hanem átlelkesíti, akár a szerep korábbi megformálója, Bakonyi Marcell is tette. Sándor Csabának köszönhetően most talán még jobban várom az első szereposztás előadásait is, mert elődje is nagyon tetszett, és minél előbb szeretném őket összehasonlítani.

Tavaly különösen megfogott az előadásnak az a mozzanata, amikor Lenszirom - fogadkozása ellenére - a koboldot meglátva mégis elrémül, a virág látványát és a vonzó hangot felülírja mégis a férfiról alkotott első benyomása. Láthatjuk, csak addig vonzó valaki, amíg elérhetetlen, amíg ismeretlen és ahogy átadja magát és megmutatja milyen a valódi arca, szükségszerűen taszító lesz. Az előadás szerencsére nem ezen a ponton ér véget, ez mégsem a Kékszakállú, itt az eltelt idő mégis beindít folyamatokat és jön is a happy end. (Némi hasonlóságot véltem felfedezni A fából faragott királyfival, amely éppen  a mai délelőtt volt a Müpa műsorán, és amelyet néztem volna, ha épp nincs Leánder vele párhuzamosan.)

Ebbe a boldog végbe jobban tesszük, ha belekapaszkodunk, az előadás szerzett két jó órát, láthattunk jó énekeseket jó helyzetben és ez néha elég is ahhoz, hogy egy hétvége mérlegét átbillentse. Én várom a folytatást, február 13-án és 14-én az első szereposztás újbóli megmutatkozását.

ps. Mindig elfelejtem, mert számomra evidencia, hogy nagyon jó a zenekar, ezúttal Bogányi Tibor vezényelte.

Címkék: Opera Zsótér Sándor Vajda Júlia Kiss Péter Erkel Színház Boncsér Gergely Gábor Géza Hábetler András Megyesi Zoltán Molnár Ágnes Megyesi Schwartz Lúcia Váradi Zita Herczeg Ferenc Wierdl Eszter Gradsach Zoltán Rezsnyák Róbert Zavaros Eszter Bogányi Tibor Szemere Zita Csapó József Meláth Andrea Bakos Kornélia Tallér Zsófia Bakonyi Marcell Cserna Ildikó Daragó Zoltán Rozsos István Fátrai János Sándor Csaba Leánder és Lenszirom

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr58310364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.