Egy hat éven felüli gyerekeknek készült bábelőadás készült az Ódry Padlásán Tengely Gábor rendezésében a IV. éves bábszínész osztály tagjai és néhány meghívott szereplésével. Jelen esetben most valóban csapatmunkáról beszélhetünk, de így is volt esély arra, hogy mindenki egy-egy villanás erejéig egy apró szerepben önálló arcként is megmutatkozhasson.
Volt egy két arc, akit biztosan láttam már, de annyira jó memóriám viszont nincs, hogy pontosan visszaidézzem, mindössze ketten vannak, akiket már elkülönítettem és név szerint eltároltam magamnak. Az egyikük Spiegl Anna, aki már végzett bábszínész és több előadását is láttam és van is nyom ezekről a blogomon, a másik Főglein Fruzsina. Aki látta A sütemények királynőjét az szintén nyilván érti, hogy miért jegyeztem meg memória-zavar ide vagy oda, azonnal. (Aki nem látta, az nézze meg - január 17-én vagy 20-án.) A többiek között is éreztem nagyon erős alakításokat - a lányokat kivétel nélkül.
Ez az előadás tényleg az osztály közös munkája, és most az idő nagyobb részében valóban inkább az méretődik meg, hogy tudnak együtt harmonikusan dolgozni, ahogy a bábszínészek ezt megszokhatták, magukat jobban háttérbe szorítják és előtérbe a medvék kerülnek.
Az előadás száz perces, egy szünettel (de később hetven lesz és egyben fog menni - ahogy azt azóta megtudtam). Én nagyon szerettem szinte az egészet, a ritmikus szövegmondást, éneklést, de a célközönségnek odavitt hét éves fiamat nálam sokkal jobban lekötötte, mondhatni elvarázsolta. Ugyan elmondta, hogy a tegnapi Parázsfuvolácskát jobban szerette, de ha azt nézem, hogy figyelt a két előadás alatt, abból az szűrhető le, hogy a Parázsban voltak üresjáratok, amelyek alatt kifejezetten unatkozott, most viszont nem. Mivel a Mackóélet az ő korosztályának készült, ez jó hír.
Volt egy kis hároméves, aki a második részt már nemigen tudta elviselni és a játszószobának álcázott teret szaladgálásra akarta használni ő is, de ha csak hat+-os gyerekek jönnek, azok valószínűleg érdeklődéssel fogják szintén követni az eseményeket, ahogy az én fiam is kellően bevonódott, ráadásul annak ellenére, hogy bal lábbal kelt fel és az előadás előtti órák arról szóltak, hogy nem akar a mackók életéről semmit megtudni.
Én felnőttként azt mondhatom, hogyha egy részes és hatvan percben van mindaz összesűrítve, akkor azt mondom, hogy zseniális. (Az lesz a jövőben ezek szerint, sőt lehet, hogy már a második előadáson is úgy ment, az is megvolt közben.) Így nekem mégis sok volt - de ezt én mondom, akinek a blogbejegyzései nyilván jobbak lennének, ha sikerülne tömörítenem. Nehéz lehet jól sikerült etűdöket kidobni csak úgy, ráadásul ez mégis egy vizsgára készült, az a fő szempont.
Az előadásra az Ódry előcsarnokában gyülekezik a közönség és a szokásostól eltérően nem a Padlás ajtaja előtt zsúfolódik össze. Lejön értünk az egész osztály és megtanulunk bemelegítésképpen egy mackódalt. Énekelve vonulunk fel, úgy tűnik, hogy a vizsgáztatók, a szülők és a gyerekek is egyaránt hajlandóak bevonódni. A lépcsőn már óhatatlanul is kánonban szól a mackók éneke. Majd további meglepetésként a cipők lehúzása következik, majd a tér közepén kialakított nagy zöld szőnyegre, a rétre kell mindenkinek leülnie. Telt ház van, sűrűn ülünk, de ez nem kellemetlen hatású, mert a jó előadás leköt minket. Igyekszünk az utasításokat betartani és nem kilógni semerre. Az elipszis alakú rét körül egyenletesen folyik a játék, a hallgatók körbe körbe haladnak és mindenhol jelen vannak, az az érzésünk - valóban nem lehet megmondani, honnan a legjobb a látvány. (Természetesen a terem két oldalán a párkányról, de oda csak az egyetem dolgozói ülnek, akik így kívül helyezkednek el a játékon, viszont mi nézők, akik közé néha a mackónép bejön és még egyesek a vállunkra is ülnek, belül maradunk.) A játékhoz meglepően kevés kellék szükséges, néhány kartondoboz és maguk a mackók. A színészek szürke és fekete melegítőben vannak, de a zokni mindenkin színes, ráadásul más színű, ennyi szabadságot enged a bábszínészeknek a két látványtervező: Sipos Katalin, Sisak Péter.
A szövegért Gimesi Dóra és Nagy Orsolya felel. Én nagyon kevés részletet ismertem fel, Varró Dániel krokodilja mindig idegesített, hát azt most így beazonosítottam rögtön.
Az előadás mindkét része etűdök sorából állt, amelyek között laza kapcsolat volt, felrémlett egy-egy ismétlődő szereplő: Böbe néni - Nagy Petra - pusztán hangja változtatásával is hatásosan jelenítette meg az idősödő, hátfájása miatt nehezen mozgó, emiatt kissé már boszorkányos vonásokat felöltő idős asszonyt, van egy eléggé nyúzott anya-figura is, akiről egy néző kislány jó hangosan megjegyezte, hogy de szép hosszú haja van - Horváth Alexandra, aki nekem is tetszett, nemcsak a haja, továbbá Lapát Elek, Horváth Márk által megszemélyesítve, aki lapátol, de nem szemetel és az ismétlődő szereplőkön túl egy-egy ismétlődő mondóka, néhány ismétlődő jelenet (fogmosás, illemszabályok felsorolása - mit nem szabad csinálni -, most már a fiammal együtt tudjuk, hogy zsiráfot lenyelni aztán végképp nem) szintén. A témák a hétköznapi tevékenységek (az említett fogmosás, öltözködés) felidézésén túl mutattak, szó volt fájdalomról (lelki és fizikai értelemben is), kiközösítettségről, válásról, óvodai hisztiről, csupa olyasmiról, ami egy hat évest érdekelhet.
A fiam egészen végig benne maradt az előadás közegében, térden ült, majd nyújtózkodott, ha a játék a túlsó oldalon folyt, követett minden rezdülést. Hazafelé gyalogoltunk és mivel akkor még pontosan tudtuk - kis megingásokkal és bizonytalanságokkal, hiszen a kórus többi része hiányzott, énekelgettük a medvedalt. Azoknak, akik rendelkeznek hasonló kiskorú gyermekkel, csak javasolhatom az előadás megtekintését.