Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Pintér Béla 2004 októberében mutatta be A sütemények királynőjét, amely négy díjat is hozott a társulatnak. Én hosszas halogatás után (11 év azért annak mondható), csak tavaly júniusában láttam, így most ahhoz képest még friss az emléke és össze tudom vetni az Ódry Színpad bemutatójával, Markó Róbert IV. éves rendező szakos hallgató vizsgarendezésével. Pintér Béla - ha nem is hús-vér mivoltában, de a nagypapa fényképeként most is jelen van, a főszereplő nagy áhítattal csókolja meg ezt az arcképét, a közönség pedig értékeli az utalást.

Ezeknek a vizsgarendezéseknek óriási előnye, hogy a hallgató választhat színészt és nem kell minden szerepet egyetemistáknak játszaniuk, akik nem minden esetben hitelesek a jóval idősebb karakterterek bőrében. Másrészt jó olyan színészeket is látni együtt, akik "természetes körülmények között" nem kerülnének egy színpadra. (Talán ezért is vállalják sokan szívesen ezeket a felkéréseket, mert számukra is élénkítő hatásúak.) Ennek a megoldásnak csak az a hátránya, hogy egyeztetési okok miatt különösen ritkán játszhatóvá válik az előadás - A sütemények legközelebb csak január 17-én és 20-án lesz. (Így most hiába van lelkiismeret furdalásom, hogy 2 hét óta félkész ez a bejegyzés, ajánlónak még így is szinte korai.)

A műsort megnézve meglepődünk, hogy no lám, most nem a Padlásra, az Aulába, a Nádasdy terembe vagy az egyetem egyéb más zegzugába van kiírva a bemutató. De mégsincs tévedés, ugyan ez egy nagyszínpadi előadás, de a nézők is a színpadra vannak tömörítve. Én ugyan több mint húsz éve nézem a vizsgákat, de ennyire sokad magammal még nem ücsörögtem együtt egyszer sem. Családias a hangulat, úgy tűnik, hogy minden színészosztály teljes létszámmal kivonult és megint nyugtázhattam, hogy ugyan az előzőleg látott Nincstelenek legtöbb szereplője ott ül előttem, de a nevüket továbbra sem sikerült hiánytalanul megjegyezni. Ez az enyhe kis rossz érzésem fokozódott, amikor megnéztem a decemberi műsorban az előadás szereplőit. Most sincsenek a színészek szerepeikkel párosítva, pedig jelenleg egyszerű a helyzet, egy az egyben megfeleltethető egymással szerep és színész. (És vannak olyanok, akikről kép sincs feltöltve a neve mellé, így biztosan hiányos lesz a bejegyzésem.)

Éppen úgy, ahogy Pintér Béla "eredeti" előadásában, amelyet célzottan a saját társulata szereplőire írt, az általa játszott bántalmazó apa a központi szereplő. Bányai Kelemen Barna erős jelenléttel bíró színész, aki első látásra is feltűnt  Thália színházbeli vendégjátékán. Nem csak nekem, hiszen nem sokkal utána megkezdte az erdélyi színész magyarországi pályafutását, főszerepet játszott Alföldi szombathelyi Makrancos Katájában, majd az idén bemutatott Makbettben is (mindkettőről lemaradtam eddig, a szombathelyiről nyilván végleg).

Bányai Kelemen Barna alakítása miatt önmagában is érdemes lett volna színre állítani ezt a darabot, HA ebben az előadásban egyetlen egy további értékelhető mozzanat nem lett volna, DE nagyonis volt. Talán épp azért nem lettem kész korábban a beszámolómmal sem, mert annyira kereknek éreztem az egészet, nem volt kedvem szétcincálni, viszont az meg túl egyszerű megoldás, hogy "zseniális az előadás".

Pintér Béla a családon belüli erőszak témájáról írta ezt a darabot (ha valaki nem tudná még) és először a környezetet rajzolja meg, a bántalmazott családtagokat ismerjük meg egytől egyig. Látjuk az elmeháborodott idősebb testvért, akinek van fogalma a körülötte történtekről, de meg sem próbál beavatkozni és érezhetően levegőnek nézi mindenki, csak mi nem, mert  Pethő Gergő alakításában kellő súlya lesz, időről időre óhatatlanul is figyeljük a reakcióit, hiába áll mozdulatlanul a háttérben. (Míg Pintér Béla szövegében a szereplő leromlásának okát alternatív színészként befutott pályájával magyarázzák, most átalakítják és bábszínészi múlt lesz belőle.) Az anya szerepét, akinek félig-meddig burkolt alkoholizmusa oka és következménye is depressziójának, akiről nem fog kiderülni számunkra, hogy azért hidegült-e el férjétől, amiért az iszik és veri, vagy mindez fordított sorrendben következett be. Bozó Andrea alakítása emlékezetet minket kissé korábbi hősnőire a Bánya-trilógiából, most is hálás számára egy lecsúszott egzisztencia megjelenítése. Az előadás erőssége tragikomikus jellegéből fakad, egyszerre vagyunk kénytelenek szörnyülködni és mégis nevetni a látottakon. Valahogy így lehet ezt a témát elviselhetővé tenni. Urbanovits Krisztina sógornőként úgy funkcionál, mintha második feleség lenne. Miután sógora tartja el őket is, utasítgatja az ő két fiát is, tárgyként rendeli alá magát neki. Az előadás bővelkedik olyan jelenetekben, amely a konzervatív nézőket - ha betévedne bárki ilyen egy Pintér Béla előadásra - masszívan provokálná, de ezek közül is a legkínosabb, amikor a színpad közepén nemi közösülést hajtanak végre, valóban kizárólag a férfi biológiai szükségleteinek kielégítésére, mindenféle érzelem nélkül. Ez a kiégettség, teljes közömbösség az iránt, hogy valakinek a testében éppen mi történik, az ahogy Urbanovits Krisztina a jelenet közben beszélget,elhárítja magától a felelősséget a férfi első sikertelen kísérletéért, közben csak egy fél mondattal utasítja a gyerekeket - nem is a távozásra, csak az elfordulásra - érzékelteti, hogy ez az általunk látott jelenet egészen mindennapi. Az egyetlen szokatlan az, hogy a gyerek tanára családlátogatásra megy, de ez sem befolyásolja igazán az eseményeket. A két fiú vetélkedése is meggyőző (kik lehetnek? ez itt a kérdés), de náluk még erőteljesebb alakítás Főglein Fruzsináé, aki a megfélemlített kislány szerepében egészen megnyer minket magának, ennél jobban már nem is érezhetnénk vele. Elhisszük neki az alsó tagozatos gyereket, aki ugyan fél az apjától, de érezzük a ragaszkodást is, szereti a körülötte élőket, így ahogy azok vannak. Meg sem kérdőjelezi, hogy rendben vannak-e így a dolgok körülötte.

Ezek után a családfő megjelenése már igazán jól elő van készítve, amikor Bányai Kelemen Barna megérkezik, akkor már mind felfokozottan várjuk. Ami nagyon jó, először csak a környezeten érzékeljük a rettegést és mintha kellő okuk sem lenne rá. Aztán, ahogy a tanárral beszél, úgy fokozatosan érezzük át az agresszivitását, egyre kevésbé kontrollálja magát. A fölényeskedő stílus mögött rejlő fájdalom is átjön, és az előadás erőssége valóban az - amelyik jobbfajta színházakra mindig jellemző: minden szereplő saját igazságát is érzékeljük, ha nem is érthetünk egyet azzal, amit tesznek, de feltétlenül látjuk az indokaikat, megértjük, hogy mit miért tesznek.

Ugyan már valóban egy közismert darabról van szó, de mégse láthatta eddig mindenki - így nem spoilerezek -, de kétségtelen tény, hogy a viszonylagos happy endnek örülni tudunk. Bár ha jobban meggondoljuk, akkor ez csak azt jelenti, hogy Kosár Erika kibírhatatlan életét a korábban megszokott keretek között folytathatja tovább.

Pintér Béla darabja a leghatásosabb kortárs művek közé tartozik - így is, hogy mások adják elő, nem az ő társulata - hullámvasútra ültet minket, sírunk és nevetünk, gyors egymásutánban változnak érzéseink. Ebben az előadásban is maradandó élményt ad A sütemények királynője. Mint mondtam, januárban is lesz kettő, 17-én és 20-án. Nézzétek meg feltétlenül.

 

 

Címkék: Bányai Kelemen Barna Bozó Andrea Ódry Színpad Pethő Gergő Vizi Dávid Urbanovits Krisztina A sütemények királynője Markó Róbert Főglein Fruzsina Sedró Áron Vilmányi Benett Gábor Kovács Domokos

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr428138154

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.