Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Megkezdődött az idei évad hat estéből álló Don Giovanni sorozata az Erkel Színházban. Gianfranco de Bosio rendezése egy sokkal szellemesebb, gondolatgazdagabb elődöt váltott le 2012 novemberétől, amelyet éppen az első két előadás karmestere, Kesselyák Gergely jegyzett és amelyet én napra pontosan 12 éve, a főpróbán láttam először. 

Annak idején a főpróbán megfogadtam, hogy egy ennyire jellegtelen Don Giovannira nem ülök be többet. Ez hiba volt. Azóta a szereposztás változásainak köszönhetően már sokszor megszegtem ezt a fogadalmam, most meg ráadásul mind a hat (de legalább öt) este megtekintését tűztem ki. Már az első kettő is - teljesen megegyező felállással, egy nap szünet beiktatással - ismét azt bizonyította, hogy mennyire más tud lenni ugyanaz az előadás. 

Az Operaház vezetősége ezúttal is vendéget hívott a címszerepre, mint tavaly, bár lassan hasonlóképpen különleges eseménynek számít a második szereposztás Don Giovannijának pesti fellépése is, hiszen Bretz Gábor alig van jelen az Operaház műsorában, idejének háromnegyedét külföldi fellépések töltik ki. A további négy előadás az övé lesz (dec. 11, 13,17,19), aki kedvet kap, ezeket nézheti és 17-re tud legjobb eséllyel jegyet venni. De a péntek még messze, amikor az első szereposztás minden más művésze még vele is megmutatkozhat.

De ennyire ne szaladjunk előre, ez a bejegyzés Erwin Schrott vendégjátékáról szól és nem kis részben néhány gondolatról, amit ez a két este ébresztett bennem, amely nézői pályafutásom 19. és 20. Don Giovannija volt, de részben ajánlónak írom a további előadások megtekintéséhez, hiszen még csak az elején vagyunk a sorozatnak.

Bár én ezúttal is a "pályakövetés" programommal voltam alapvetően elfoglalva, azaz elsősorban nem az általam korábban nem látott, nem hallott, mindössze Anna Netrebko élettársaként elhíresült (de saját jogán nemzetközileg valóban méltán jegyzett!) művész érdekelt, aki ráadásul a bemutató előtt egy héttel, Ildebrando d'Arcangelo megbetegedésének folyományaként került be az előadásba, hanem annak a négy, sőt most már egyértelműen öt művésznek a teljesítménye és szerepfelfogása, akiket figyelgetek egy darab ideje. Ez a hozzáállás azt eredményezte, hogy ugyan az "énekeseimmel" kapcsolatban nem tudtam mindenféle előzetes elvárás nélkül beülni most sem, viszont Erwin Schrottnak tiszta lapja volt - nálam mindenesetre.Túl sokszor történt meg, hogy nem hatottak rám különösebben még ismertebb nevek (Cura, Florez) sem, hogy nem láttam semmi garanciát arra, hogy most valami nagyszabású esemény tanúja leszek. Azt hiszem, hogy ezzel az alapállapottal amennyire lehetséges, sikerült két nézésben viszonylag jó képet kapnom Erwin Schrott Don Giovanni felfogásáról, elfogultság mentesen. 

Erwin Schrott, ahogy egy Don Giovannihoz illik is, egyértelműen az előadás fő meghatározója, motorja volt. Az utóbbi években látott és a blogon meg is tárgyalt Don Giovanniknál már egy ideje Leporello-dominanciát éreztem, rendszerint sokkal jobban fel tudta kelteni a szolga a figyelmem, sokkal emberszerűbb és árnyaltabb figurának játszották az adott előadásokban, vagy egyszerűen több energia áradt belőle, vagy nem volt az adott Don Giovanni színpadi jelenléte annyira domináns, mint kellett volna. Most egyik este sem volt erről szó, Erwin Schrott dominált, kétség sem merült fel ezzel kapcsolatban.

Ez a motor viszont nem azonos fordulatszámon működött a két este alkalmával, és míg az első előadást tűzijátékhoz éreztem hasonlatosnak, a másodiknál a címszereplő erőteljesen visszafogta magát és takaréklángon működött. Láttam már hasonló esetre példát a tavalyi Figaro sorozatban, nagyon érdekes maga a folyamat, amikor a néző a második alkalommal szembesül azzal, hogy most nem annyi energia árad felé, mint először - és ehhez elég az, ha egy szereplő változtat. Én most nehezen hittem el, hogy ez történik, bár már a Kormányzó halálakor nyilvánvaló volt és azt hiszem, hogy mivel a magyar énekesek szinte mind "feljöttek" a második estére (kivéve azok, akik már az első alkalommal is a maximumot hozták), ez kizárólag a vendég játékstílusán múlt. Lényegében mindkét estén az első pár percben eldőlt, hogy milyen irányt vesz az előadás. (Nem csak én érzékeltem így, több ismerősöm is nézte mindkettőt, egybehangzóan ezt állapították meg ők is.) 

Annak ellenére, hogy másként pörgött a művész, megkérdőjelezhetetlen, hogy jött, játszott, hatott és győzött - különösen a második este óriási ünnepléssel köszönte meg a közönség az élményt. Álló taps azért nem volt, túl kényelmes az Erkel és a magyar közönség nem ugrál fel a helyéről olyan könnyen. Ha egyszer összefognám magam, akkor röviden annyit is mondhatnék magáról az alakításról: egy igazi Don Giovannit láttunk, aki nagyon átélte a figurát, de a sikert ELSŐSORBAN (de nem kizárólag) színészi kvalitásaival érte el, nem az énekesiekkel. Nem énekelt precízen, sőt bőven kiadott fals hangokat is, torzított szándékosan - fittyet hányva szabályokra (a második nap csak úgy dudorászott a Figaróból is egy kis részletet), egy-egy OK is elhangzott, kevéssé kapcsolódva a librettóhoz, viszont ez nem gyengítette az alakítást, belefért a Don Giovanniról alkotott képünkbe. Belefér akkor is, ha egy-egy gesztusa - pl. amikor "hápog a kezével" és ezzel rendszeresen jelzi, hogy unja a szöveget, haladjunk az előadással - hatásvadásznak tűnhet. Az első alkalommal többször, de a második estén is, jó néhány alkalommal kinézett a közönségre, nem úgy játszott, mintha egy negyedik fal előtt tenné. 

Nekem személy szerint tetszik, ahogy Erwin Schrott kiépíti a kapcsolatot a közönséggel és direkt módon kommunikál. Ez a Don Giovanni annyira elemében van és nyilvánvalóan érzékeli, hogy sokkal több nő várna meghódításra, nem csak az a három, akik Da Ponte librettójában szerepelnek.Talán fontolgatja a lehetőséget is, hogy bővítené még a katalógust is. (Ha a rendezés miatt lett volna járás a nézőtér felé, egészen biztos, hogy párszor le is szalad, nem kétlem, és talán bele is fért volna az előadásba.) Pénteken Erwin Schrott a mellettem ülő - egyébként énekesként is fellépő - hölgyet választotta ki a bal második sor széléről, akinek puszit dobott és az illető nagy lélekjelenléttel ezt vissza is dobta. A flört folytatódott a tapsrend alatt is... A második előadáson ugyanezzel próbálkozott, valószínűleg korábbi fellépései során már bevált patronról van szó. Működik, a legtöbb néző szereti, ha rámosolyognak külön is. 

Az, hogy Don Giovanni - ha korlátozott időre is - minden nőnek adna esélyt, abból a jelenetből is egyértelműen látszott, amikor Zerlinával először találkozott. Ebben a jelenetben végigpásztázza a többi parasztlányt, akiket párjuk rendszerint maguk mögé ránt - ezek szerint minden férfinek igazán jó szimata van, a lovagban messziről meglátják a veszélyforrást. (Talán azért ez a legelső másodpercekben még motiválatlan, de mindegy.) A kórus énekesnőit végigpásztázva úgy tűnt, hogy nagyon hitelesen tettetik, hogy vonzónak találják a címszereplőt, mindenkinek elég rendesen csillogott a szeme, amikor Erwin Schrottra néztek. Lehet, hogy nem kellett magukat annyira megerőltetni ez esetben, de valószínűleg Bretz Gábor belépésével sem válik a feladat túl nehézzé. Mindkét előadáson kis mikro-dráma játszódott le a bal oldal legszélén lévő párnál.(Ha tudnám a nevüket, most ideírnám.) A nő különösen szerette volna felhívni magára Don Giovanni figyelmét, míg a párja erőteljesen rángatta. Utóbbinak szerencséje volt, Zerlina lett a kiválasztott mégis.

Erwin Schrott Don Giovannija nagyon következetesen felépített karakter, ráadásul a természetesség benyomását kelti, mintha az énekes önmagát adná. Valami közös pont csak lehet, például a sikersorozatból következő rendíthetetlen önbizalom, az a magabiztosság, amely az egész figura alapja. Ennek a Don Giovanninak semmi kétsége nincs, hogy jól él és máshogy nem is élhet. Eszébe sincs megváltozni - egészen feleslegesen prédikál neki Leporello és Elvira is. Ezekből a szövegekből látható, hogy senki sem ismeri igazán, mert akkor nem is próbálkoznának azzal, hogy megváltoztassák, sőt megmentsék. Ezeket a szövegeket unja legjobban, éppen azért mert annyi értelmük van, mintha egy tigrist próbálna valaki vegetáriánusnak átszoktatni morális alapon.

A szövegben háromszor is elhangzik: "io mi voglio divertir" - azaz élvezni akarom az életet. Ez kifejezi a lovag egész életprogramját, hiába látszik bonyolult karakternek, mindössze ennyi az egész, amit akar, de ezt mindenáron, bárkin átgázolva. Kell a lakoma, jó zene, bor és a nők. Mindegyik, egyik sem elhagyható. (Szerenádot énekel, kétszer zenészeket is hív. KELL a zene neki, az is érzéki élvezet. Ez az egyetlen, amelyikre nem szokás azt mondani, hogy erkölcstelen vagy árt. Pedig ki tudja milyen hatást fejt ki?)

A magabiztosság és a céltudatosság mellett az is fontos, hogy Erwin Schrott Don Giovannija le akarja győzni a félelmet és a halált, nem vesz tudomást a veszélyről - "legalább gyávának ne mondjanak" - ez az ambíciója. Azzal, hogy az életet minden pillanatában megéli, a múlttal sem foglalkozik (a szolga vezeti a könyvelést) és a jövőbe se gondol bele, nagy energiákra tesz szert. A másik erőforrása: nem foglalkozik erkölcsi kérdésekkel, egészen amorális lény, és azzal sem, hogy ki mit gondol róla. Praktikus okokból rendszerint - egy ideig - alkalmazkodik a meghódítandó nők elvárásaihoz, hajlandó ígérgetni és azt mondani, amit hallani szeretnének tőle, de még soha egy Don Giovannit sem láttam, amelyik ennyire nyíltan jelezte volna, hogy mindez hazugság, mindez álca és unja a szokásos procedúrát. Ezzel a Don Giovannival nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy egy idő után annyira türelmetlenné válik, hogy akár erőszakhoz is folyamodna. Most először éreztem hihetőnek, hogy hajlik az erőszakra. Talán a bukását is az okozza, hogy nem tud váltani, nem tud jobb életformát kitalálni, ezt viszont már egy ideje mégis megunta alapjaiban és ennél több nem jöhet ki belőle.

A másik gondolatom, amely kifejezetten Erwin Schrott játékáról jutott eszembe: ez a Don Giovanni azért is erős, mert igazán, vagy csak kicsit is mélyebben egyetlen nő sem érintette meg soha. Paradoxon, de nem biztos: ez a folyamatosan udvarló lovag soha nem élte át a szerelmet, és így nem is válik kiszolgáltatottá. Használja a nőket, de mivel csak a felületen hatnak, hamar meg is unja mindet és más kell, mindig más, újabb benyomások.

Én személy szerint jól el tudnék egy olyan Don Giovannit is képzelni, aki Erwin Schrottéval ellentétben "maga a szerelem", mintha Cherubinóból bújna elő, aki minden nőbe TÉNYLEG beleszeretne, minden találkozást egészen megélve, miközben a többiek emléke egészen kiesne. De muszáj elismerni, hogy ez a lelketlen, egoista, csak a szépség és az érzéki élvezetekre nyitott kissé érdes és harsány Don Giovanni messze realistább és jobban passzol a librettóhoz is.

Ami még feltétlenül lényeges tényező: a Don Giovanni rengeteg kritikát tartalmaz emberi viszonyainkról, a darabban a legtöbb szereplő sokat hazudik vagy-és homokba dugja a fejét és el akarja hinni a többiek hazugságait. Don Giovanni sikeressége alapvetően abban áll, hogy képes éppen azokat a hazug mondatokat kimondani a nőknek, amelyekre azoknak szüksége van és bár arra csak kis időre, de egészen odafigyel rájuk. Neki is kellenek a nők, de a nőknek ugyanígy kell ő, hiszen épp azt a színt viszi bele a hétköznapjaikba, amelyre szükségük van. Még ez az ember is, aki futólag lép be az életükbe csupán, több élményt ad, mint amit kissé lagymatag vőlegényüktől kaphatnak. Meggyőződésem, hogy ez az Erwin Schrott-féle Don Giovanni igazán szerelmes nőre nem hathatna, főleg olyanra nem, akinek az érzéseit viszonozzák. De feltehetően az ilyenek vannak kevesebben, illetve 2065 mélyen el nem kötelezett nő összeszedése az emlegetett öt ország területén - tegyük fel húsz év alatt - mégsem annyira lehetetlenül nagy feladat, ha valaki ennek szenteli az életét, energiáit és egyéb életcélja nincs, dolgoznia nem kell. Persze tragikus, hogy valaki akiknek a nők egyenként nem jelentenek semmit, a kiválasztott három nő közül kettőben kitörölhetetlen nyomot hagy, de legalább van az az egy ellenpélda (Zerlinetta), akinek elhihetjük, hogy a lovag halálát tényleg könnyen vette és egészen nyugodtan vacsorázott meg. Az előadás közben eszembe jutott, hogy ugyan mire juthatott volna egy hasonló gondolkodású és érzelmi világú nővel (lsd. Maddalena a Rigolettóból), aki szintén képes a szerelmet csak érzéki élvezetként szemlélni. Ez aztán végleg teoretikus kérdés, és most már térjünk át a többi szereplőre.

Kik azok a férfiak, akikkel konkurálnia kell?

Mozart és Da Ponte legfőbb törekvése, hogy Don Giovanni rendkívüliségét aláhúzzák, így mellékszereplőnek daliás hősöket, Grál-lovagokat nem írtak bele a műbe. (Miután három operájuk karaktereit az életből vették, elég nehéz lenne efféle idealizált szereplőket elővadászni belőlük, akár egyet is.)

Leporello, Don Giovanni szolgája, életének része, az, aki a katalógust is vezeti, számon tartja minden ügyét. Sebestyén Miklós értelmezéséből kiderül, hogy valóban háttérember, aki megszokta, hogy mindenben benne van, de nem szívesen vesz részt,sőt, ha rajta múlna észrevétlen lenne. Fontos, hogy vele indul a történet, elbújik és így várja a gazdáját. Don Giovanni ellenpólusa. Szörnyen fél, míg a lovag egyáltalán nem. Az énekes debütál a szerepben és mivel kevés próba állt rendelkezésre a beállására, különösen olyan nem, amelyikben a címszereplő is részt vett, a szövege pedig mennyiségileg biztosan több, mint Don Giovannié, így megállapítható, hogy a körülményeket is figyelembe véve nagyon könnyedén vette az akadályokat. Rugalmasan alkalmazkodott a vendég improvizációihoz és azonnal reagált. Egyik kedvencem, amikor Schrott a ruhacsere előtt megszagolta Leporello köpönyegét, elfintorította az orrát (és ebben azonnal kifejeződött, az elhanyagolt ruházatnál még jobban a kettejük között feszülő társadalmi különbség is), a szolga viszont sajnálkozva végigszagolta a saját ingét, izzadtság foltjait nézegetve. Mondható egy ilyen gesztusra, hogy naturalista, ugyanakkor segít életszerűvé tenni a helyzetet és ez a nagyon "lyukas" rendezés erősen rá is szorul arra, hogy az énekesek egyénisége töltse ki és valami mégis történjen, amely hitelessé tesz egy-egy helyzetet.

Az énekes - számomra - egyértelműen érzékelhető fejlődést mutatott a második estén, amely könnyen magyarázható azzal, hogy egy közönség előtt, zenekarral történő szereplés ad már biztonságérzetet és esélyt a továbblépésre. További fejlődést várok a következő alkalomtól, bár három sem elég ahhoz, hogy akárki egy frissen tanult szerepet igazán begyakoroljon.

Sebestyén Miklós legjobban sikerült jelenete a már említett ruhacserés, amikor Elvira ablaka alatt Don Giovanni kedvéért kényszerűségből vállalja az udvarlást. Látjuk a folyamatot, amint bemelegszik és fokozatosan kedve lesz neki is az udvarláshoz. (És a jelenetnek persze ott a másik tanulsága: Elvirának jó lesz ez a kissé esetlenebb, kevésbé rutinos verzió is, ez az Ál-Don Giovanni és mégsem fedezi fel az átverést, hiszen minden áron hinni akar abban, hogy élete szerelme visszatért hozzá.) Hasonlóan jó jelenet az, amikor Zerlina a székhez kötözi bosszúból - ez a kissé lagymatag Leporello hitelesíti is, hogy megtörténhet hasonló. Elhisszük, hogy vele bármit meg lehet csinálni.

Leporellónál csak egy szerencsétlenebb alak van az előadásban: Don Ottavio. Donna Annát szereti, ez megkérdőjelezhetetlen vonása és elhisszük neki a szerelmet. Egész mivoltát kitölti ez a szerelem, sőt lebénítja, cselekvés- és gondolkodás-képtelenné teszi. Horváth István szintén frissen vette át a szerepet és ennek következtében neki is erősebb a második estéje. Én ugyan Szappanos Tiborra gondolok még mindig (aki az Operaházban csak márciustól nézhető a Hunyadiban, addig nem!), ha azt hallom Ottavio, de ez a beállítódásom nem zavart abban, hogy élvezzem Horváth István énekét. Mondhatnám és mondom, mivel ez egy blog, nem kritika: "cuki kis Ottavio" ő, csak az a baj, hogy látjuk, Donna Annában is ezt az érzést váltja ki, hasonlóan szereti (de szereti!), mint egy gyereket, vagy egy kedvenc plüss mackót szoktak. Szerelmi vágyat nem vált ki ez a Don Ottavio és ha kiváltana, akkor az a szerep alapvető félreértése lenne. Épp ez a baj, hogy Donna Annának olyan vőlegénye van, aki mellett kell a pótlék, aki hiányérzetet kelt, akire ezen túl ráadásul igazán támaszkodni sem lehet, még a bosszúra is gyáva, de arra is képtelen, hogy ezt beismerje magának.

A rendezés végképp semmiféle támaszt nem nyújt az énekesnek, nem ad egyetlen fogódzót sem, mert kiderülhetne róla még ennél több is - lehetne végtelenül elméleti ember, aki nem ebben a világban él, de még ezer más színnel is lehetne gazdagítani. Aminek örülhetünk, legalább semmi olyat se talált ki a rendező, amely alapvetően megakadályozná, hogy elénekelhesse az áriáit és jól szóljanak a tercettek. Don Ottavio a hangjával hat, az viszont megindít minket és jobban lehet szeretni, mint a címszereplőt. Rám vasárnap nagy hatással volt az egyik nagy áriája, amely a karakter lényegi megértéséhez kell. Ez a "Dalla sua pace la mia dipende"- melyben kifejezi, hogy lelki békéje alapvetően Donna Anna jól lététől függ. Erre tudtam a legjobban ráhangolódni ezen a második estén. Don Ottavio nemcsak szereti a nőt, de szüksége is van rá, mondhatnánk, hogy társfüggőségben szenved - ugyanakkor az a tragikus, hogy hiába sajnáljuk, hiába értékeljük nemes lelkét, ezzel a ráadásul Anna távollétében elénekelt áriával nem adhat semmi olyat szerelmének, amelyre annak tényleg szüksége van. Hiába a szenvedése, értelmetlen és öncélú. Megállapítható mellékesen, hogy a darabban azok, akik szeretnek, azok sem tudnak jól szeretni, úgy, hogy adjanak is vele valamit. Sőt az is, hogy mivel a szerelemről mindenki csak "félre"-típusú áriákat énekelget (leszámítva a főszereplőt, aki pedig nem őszinte), az is átjöhet, hogy Mozartéknál a szerelem voltaképp egészen magános és viszonzatlan érzés, amelyet valószínűleg még így is értékesnek tart a szerző és akkor is lelket gazdagító, felemelő élménynek, ha nem nyer viszonzást és eredménye sincs. Ez az ária is van annyira szép, hogy mi ettől jobban értékeljük Don Ottaviót, mint szerelmese.

A Kormányzó szerepe amilyen rövid, olyan lényeges. Az előadás meghatározó mozzanata maga a párbaj, amely megpecsételi Don Giovanni sorsát, és a pokolra szállás meg mindenképp a leghatásosabb és legerőteljesebb az összes közül. Gábor Gézát több mint harminc alkalommal láttam az utóbbi két évadban (néha teljes sorozatokban is) és ez az előadásszám már néhány komolyabb következtetés levonására is alkalmas. Például arra, hogy viszonylagos magabiztossággal állapíthassam meg, hogy azok közé tartozik, akik - a főszereplő vendéggel ellentétben - hajlamos a rögzítésre és képes arra, hogy előadásról előadásra megbízhatóan hozza a jó formáját. A párbaj jelenet lehetne hitelesebbre is rendezve (sokkal rosszabbnak is láttam persze), viszont a pokolra szállásnál lényegében mozdulatlanul, pusztán hangjával dominál. Pénteken olyannyira, hogy egyáltalán nem tudtam közben figyelni a címszereplő és szolgája reakcióit, teljesen lekötött egymaga. A második nézéskor érzékeltem, hogy mellesleg Don Giovanni közben néhányszor magába próbál erőltetni néhány pohár bort, de rendszeresen kihányja. Az első előadáson ez a nem annyira jelentéktelen mozzanat elkerülte a figyelmemet.

Sándor Csaba nemcsak Masettóként debütál ebben a rendezésben, de számomra is egészen új énekes a kolozsvári opera fiatal basszbaritonja. Én ritka erős Masettókhoz vagyok szokva - feltétlenül jobb a magyar felhozatal Masettóból, mint Don Giovanniból  -, és itt utalnék Gábor Géza, Kelemen Dániel és Cseh Antal előadásaira, ők voltak eddig számomra meghatározóak e szerepben. Hozzájuk képest ez a Masetto kevéssé árnyalt, kevésbé érzem három dimenziósnak. Nyilván neki is jelentős feladat volt a beállás, lekötötte az éneklés. Legközelebb a Leander és Lenszirom egyik főszereplőjeként nézhető, meglátjuk abban is, de addig is van még egy előadása, alakulhat tovább.

A női mezőny nagyon erős, és a három szereplőből kettő a második szereposztásra is marad, egyedül Kolonits Klára helyett lesz megint egy debütáló énekesnő, Rőser Orsolya Hajnalka.

Kolonits Klára Donna Annája - akinek állítólagos megerőszakolási kísérletével indulnak be az események - a pénteki előadásnak a főszereplő után a legerősebb énekese volt és az első percekben erősen meg is lepett, ahogy támadóját hol eltaszította, hol ölelgette. Úgy éreztem, hogy színházban vagyok, nem operában, ahol valódi átéléssel játszanak. Ez a Kolonits-féle Donna Anna kétségkívül beleszeretett a maszkos ismeretlenbe - nem tudjuk, csak kombinálgathatunk, hogy a támadó neki is adott-e szerenádot (szerintem biztos), mielőtt az erkélyen bemászott. Ami nagyon erős: végig érezzük az első perctől azt a lelki tusát, amit önmagával folytat: szeretné leküzdeni a saját érzéseit, ő nem amorális lény, pontosan tudja, hogy nem szabadna ebbe a jöttmentbe szerelmesnek lennie, de tehetetlen, mégis csak ő érdekli, még az apja halála után is. Saját magát nem csapja be, viszont igazán nagy energiákat tesz bele a látszat megőrzésébe, a már emlegetett Don Ottavio megtartásába (jobb híján is, de azért is, mert valamennyire még így is melegíti annak vonzalma, bár nem vált ki belőle szerelmi vágyódást) és talán ő az a szereplő, aki a legtöbbet hazudik. Nagyon természetesen igyekszik viselkedni, de túl kevés a szemkontaktus, amikor Ottáviót nyugtatgatja, sok a szemlesütés - nem arról van szó, hogy egy énekes a karmestert vagy a súgót nézi. Pontosan érezhető, hogy Kolonits Klára nagyon magabiztosan birtokolja a szerepet - ő nem most énekli először, én is láttam korábbi előadásban, így ezt tudom - és így nem az énekes bizonytalanságát érzékeljük, hanem Donna Annáét, aki ennyire sok hazudozáshoz korábbi életében nem szokott hozzá. De korábban ilyen megrázó élmények nem is történtek vele. Mert könnyen lehetséges, hogy olyan sok férfi nem is mozog, aki ilyen energiákat vet be az udvarlásba és éjszaka erkélyeken felmászik egy futó kaland miatt.

Sokat elárul az is, amikor az előadás egy későbbi pontján az éppen távozó Don Giovanni után fut, majd a színpad közepén megtorpan, de mintha nem a bosszúszomjas, hanem a szerelmét éppen megpillantó és egy időre minden másról elfeledkező fiatal lányt látnánk pár másodpercig - azután visszaveszi az álarcot.

A bal oldali erkélyen énekelt áriája a pénteki előadás egyik igazi csúcspontja volt, igazán diadalmas - énekesi teljesítményével is meghódít minket nézőket, bár Kolonits Klára esetén nem érezzük ezt rendkívülinek (főleg azok, akik egy hete a jubileumi koncertjén hallották legutóbb) - sokkal inkább azt, hogy miért nincs jelen több előadásban, ha egyszer ilyen nyilvánvalóan a pályája csúcsán áll és van olyan minőségű énekes, mint például a vendég. Ami viszont feltétlenül megemlítendő, hogy színészileg feltétlenül többet tudott mutatni nekünk, mint korábban és ezzel az alakításával az egyik legizgalmasabb (ha nem "A" legizgalmasabb) Donna Anna, akit valaha láttam.

Én a darab legsokoldalúbb női karakterének és a legjobb szerepnek mindig is Donna Elvirát tartottam és éppen ezért jó hír, hogy mind a hat előadásban Fodor Beatrixé lesz a feladat, akit az elmúlt 9 évben minden szerepében színészként is ÉS énekesként is kiemelkedően jónak láttam. Belülről formálja meg a karaktereit és mindehhez egy nagyon erős és szép orgánum is társul. Ez a rendezés számára sem ad támaszt, egészen az a benyomásunk, mintha egy üres térben kellene a semmiből megcsinálnia a figurát - de legalább vannak partnerek hozzá. Donna Elvirát érinti meg a legjobban a főszereplő udvarlása - nem csoda, hiszen egy zárdából szöktette meg. Ő nem ad a látszatra, nem hazudik senkinek, magának főleg nem, nem keres pótmegoldásokat, viszont benne van az oly sok nőre jellemző "megmentési szándék." Ez a Donna Elvira is ilyen. Érdekes a folyamat, ahogy bosszúszomja lecsillapodik, ahogy képes túllépni azon, hogy ő mindössze egy a 2065-ből, feldolgozza azt is, hogy nem jelent semmit Don Giovanninak és ráébred közben, hogy ennek ellenére megviseli az, ha szenvedni látja ezt a gátlástalan gazembert. Donna Elvira talán az egyetlen, aki Don Giovannit a leplezetlen formájában is szereti, hasonlóképpen Don Ottavióhoz, ő is függővé vált a szerelmétől és nem tudja nem szeretni. Mozart neki is írt egy gyönyörű áriát erről a felismerésről, és vasárnap ez volt számomra a második igazi csúcspont, ahogy ez meg is szólalt, át lehetett élni benne a drámát, amit Donna Elvira érez. Igen, ez a két igazán szerelmes szereplő van, akik ezt az érzést nem is fedik el. Ráadásul pénteken véletlenül (?) egymás kezét fogják meg, és ezzel nagyon kifejezően nyomatékosítják, hogy ők illenének leginkább egymáshoz, összeköti őket a lelki rokonság. Vasárnap lehet, hogy elbambultam, de mintha ez a kézfogás elmaradt volna, kár érte, ha így van. (A reménytelenül vágyakozó szerelmesek köre  Kolonits Klára által ezúttal háromra bővült. Erősen úgy tűnik, hogy ő ezekkel az előadásokkal kissé megnövelte Donna Anna - számomra korábban Elvirához képest másodlagos - szerepét. Lehetne ezt másként is értelmezni, de nagyon jó ez így, ahogy most megszólalt.)

Fodor Beatrixnak nagyon jól áll a szerep, ahogy korábban a Donna Anna is illett hozzá (történetesen 2006-ban éppen ezzel keltette fel a figyelmemet, azóta rendületlenül nézem is). Biztos vagyok abban is, hogy tovább fog erősíteni, neki négy további alkalma van.

Ahogy már korábban futólag említettem, Zerlina az, aki egyedül megússza azt, hogy Don Giovanni igazán megsebezze. Őt olyan mélyen nem érinti, bár a hiúságának egyértelműen hízeleg a lovag udvarlása. Szemere Zita tavaly is játszotta a szerepet, így már akkor elvarázsolt egészen kidolgozott és hangilag-színészileg egyaránt csúcsformát mutató, tökéletes alakításával, amelyet egészen pontosan rögzített és mindkét előadáson egyformán erősnek is éreztem. Annak ellenére, hogy volt már korábbi "saját" Zerlinám (mégpedig Hajnóczy Júlia), megszerettem ezt a másikat is, aki kevésbé flörtöl, sokkal erősebb benne a falusi lány-jelleg (de Zerlina nem úrinő, hanem egy parasztlány!). Ez a Zerlina elkábult, hiszen nem szokott hozzá udvarláshoz ilyen erős dózisban, de őszinte a megbánása. Nem gondoljuk, hogy igazán mélyen érez Masetto iránt, sokkal jobban vágyik a biztonságra és a nyugodt életre.

Szemere Zita az az énekes, akit mindössze idén februárban "fedeztem fel" magamnak, de mivel láttam gyors egymásutánban ötször is valóban remekelni, most már nincs más választásom, néznem kell őt is, ha műsorra tűzik. (Az idei évadban mellékesen ennek már meg is volt az "ára", csak miatta egy Cosít újra is néztem.) Meglehetősen örülök, hogy minden előadásban ő marad Zerlina, hatni fog azokra is, akik még sosem hallották, ebben biztos vagyok.

Összességében ennyi szöveg után nyilván világos, hogy szerettem ezt a két előadást - a péntekit feltétlenül jobban, hatott rám is a tűzijáték, szó se róla. Lehangolódva Erwin Schrott távozásától viszont nem vagyok, bár szerettetem a színészetét én is, már csak azért sem, mert eleve a másik páros (Bretz Gábor - Cser Krisztián) előadásait várom hónapok óta, azokét, akik már bizonyítottak ugyanebben a rendezésben 2 éve és azóta is sokszor és több mint hetven megtekintés után sem unom a játékukat. Most kell őket nézni, amíg lehet.

 

 

 

Címkék: Opera Kesselyák Gergely Don Giovanni Erkel Színház Bretz Gábor Fodor Beatrix Gábor Géza Horváth István Sebestyén Miklós Kolonits Klára Szemere Zita Erwin Schrott Gianfranco de Bosio Sándor Csaba

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr558140728

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.