Már egy ideje elismerem, hogy azoknak van igaza, akik sokszor nézik meg ugyanazt az előadást, mert egy nézésre felületes benyomásokat lehet csak szerezni, bár az is igaz, hogy így lesznek olyanok, amelyek viszont egészen kimaradnak. Jól kell tudni választani. A hétvégén bemutatott Poppea megkoronázása pontosan az az előadás volt számomra, amelyik esetén még a két megtekintést is kevésnek éreztem, legjobb lett volna mindet látni. Talán mások is kerültek volna újranézés hangulatba, ha praktikus okok miatt nem megy le négy napon belül mindhárom. A főpróbáról írt soraimhoz néhány kiegészítést fűzök, igyekszem nem túl sokat ismételni magamat.
Egy előadásnak a második megnézése rendszerint a legkockázatosabb. Ilyenkor ugyanis már nincsenek meglepetések, emlékszünk még, hogy melyik jelenetben mi fog történni és néha elsőre találónak hitt megoldások másodszorra már laposak és unalmasak. A főpróba friss izgalma után, amikor még születőben van az előadás, a harmadik este már működő, kiérlelt produkcióval találkozunk, amikor már a premier izgalma elmúlt, a tét kisebb, de a legtöbb művészben van már késztetés arra, hogy kicsit merészebben próbálkozzon új mozzanatok kidolgozásával.
Ezt hiszem, hogy ez most is így volt, érződött a mélyülés, jól szóltak az énekesek, némelyek sokkal jobban is, másrészt az jutott eszembe, hogy most lenne jó, ha még lenne egy újabb két hetes próbaidőszak és erről a pontról jó lenne továbbfejleszteni az egészet. (Ha évről évre elővennék, akár ugyanezzel a szereposztással és mindig kicsit alakítanának is rajta - mennyire ideális lehetne. Tisztában vagyok vele, hogy ez az itthoni közönséget ismerve merész gondolat, de talán van annyi ember, aki évről évre megnézne egy Poppeát, főleg, ha ennyire jól sikerült, mint ez.)
Első nézésre valóban boldog voltam Geréb Zsófia minimalista rendezésétől, amely nem fojtja meg az énekeseket, hanem teret ad nekik, hogy személyiségükkel kitöltsék karaktereik meglehetősen tágra szabott keretét. Ha viszonyítunk (pl. az Operaház idei rendezéseihez), akkor szinte bármelyikkel összehasonlítva ő lenne a nyerő. (Kiveszem a többi közül a legutóbbit, az Élet a Holdon-t, az nagyon jól működik. A két Poppea között láttam - jó hétvégém volt.) Másrészt, ha a rövid próbaidőre gondolunk, akkor irreális lenne többet várni - ne legyünk tehát telhetetlenek. Ennek ellenére, a második nézéskor mégis megerősödött bennem az a gondolat, hogy néhány szereplő esetén valóban jobb lett volna, ha valamivel több támpontot kapnak, ha a rendező néhány ötlettel mégis erőteljesebben tereli őket.
Voltak olyanok, akik a jelenlegi félig szcenírozott felállás mellett is egészen jól boldogultak, akik feltalálták magukat. A leghitelesebbek azok a jelenetek, amelyekben Poppea (Baráth Emőke) és dajkája (Jeffrey Thompson) van jelen. Kettejük között végig érezni a mély kapcsolatot. Ez a dajka nevelhette, terelgethette Poppeát, élesztgethette ambícióit és feltehetően tanácsokat adott neki korábban is, amikor még csak összeismerkedőben volt Néróval. Vele érezzük, hogy Poppea nem játszik szerepet, egy kissé bizonytalan fiatal lány, akit még mindig ki lehet oktatni. Néróval szemben viszont nem spontának a megnyilatkozásai, feltétlenül manipulálja, hatni akar rá. És hat is, igazi nő, akire nem lehet nem figyelni. Ennek persze van az a kellemetlen következménye, hogy vannak irigyei is, ellenségei is - sőt az életére is törnek, amire nem számít -, de összességében láthatjuk benne azt a fiatal nőt, aki meg tudja valósítani az álmait, el tudja hódítani a kiválasztott férfit a feleségétől.
Felmerülhet a kérdés, hogy a koronán kívül mennyire vágyik Néróra is, aki ennek a koronának a tartozéka. Én itt ezen a ponton bevallom, hogy mindig elbizonytalanodom, hiszen a zene gyönyörű és a szerelmi kettős a végén felülmúlhatatlan - és katartikusan szólal meg -, tehát nagyon erős érv a mellett, hogy a két ember életében ez valódi érzelem, vagy legalábbis ott és akkor így élik meg. Másrészt a szövegekben, amelyeket a dajkával oszt meg Poppea, túl sok szó esik a trónról, a feleség leváltásának kérdéséről, túl praktikusak ezek a beszélgetések ahhoz, hogy egy fülig szerelmes, álmodozó lánynak láthassuk a címszereplőt. Az is igaz, hogy legalább azt sem mondja direktben, hogy gyűlöli a császárt, tehát akár szó lehet egy olyan megközelítésről, hogy a császár közeledése volt először és menet közben kezdte a hatalmi ábrándokat is dédelgetni Poppea.
Egy biztos, valódi ember ez a nő és van olyan vonzó, hogy könnyen elhisszük, hogy senki nem tudna neki ellenállni. Egyértelműen ezért a Poppeáért, Baráth Emőke alakításáért akartam újranézni én is az előadást, bár nem esett rosszul, hogy több más olyan szereplő is volt az előadásban, akiknek a látása-hallása szintén örömforrást jelentett.
Az említett Jeffrey Thompson ha lehet, még szélsőségesebben formálta meg a dajkát, szemérmetlenül flörtölt a zenekar tagjaival, hozzájuk intézte az egyik nagy áriáját. Egyes zenészek visszanéztek rá, az Orfeo zenekar más tagjai inkább a kottájukba mélyedtek, de érezhetően hatott rájuk is ez a kitűntető énekesi figyelem. Vashegyi György be is énekel egy sort neki, és ez poénként működött is. A tenorista azért, hogy ez az öregasszony kellően mulatságos legyen, nemcsak a hátát görbíti be és apró lépésekkel kicsoszog a színpadról több alkalommal is, de mer hamis, harsány és fülsértő hangokat is kiadni néha. Nem lennék biztos, hogy mereven követi a kottát, mi viszont nem tudunk ellenállni ennyi ripacskodásnak és hálásan figyeljük minden lépését. Poppeának szóló altatója a háttérben egészen halkan szól - ezzel is figyelemre kényszerít minket. Rafinált énekes színész. Ugyan egy két évvel ezelőtti rendezésben már láttam az Operaházban, de most ezzel a további két megtekintéssel jegyeztem meg magamnak igazán. És jön a bónusz hír: nem kell megint éveket várni, Vashegyi György koncertszerűen megint előveszi a Tündérkirálynőt január 13-án a Müpa nagy hangversenytermében és ebben láthatjuk ismét Jeffrey Thompsont is. Muszáj lesz megnézni.
Vizin Viktória énekesi teljesítménye nagyon jó volt már a főpróbán is, ugyanakkor másodszorra még inkább hiányzott az, hogy nem férfi játssza Nérót, illetve, nem olyan énekes, aki próbálkozna férfit játszani a szerepben. Lehet, hogy valóban nem állt rendelkezésre egyetlen olyan férfiénekes sem, aki ezt a hangminőséget is tudta volna hozni, de ezt azért kicsit sajnálhatjuk. Sokat változtatott volna Baráth Emőke Poppeáján is, jobban elhihetnénk a szerelmét, ha egy igazi férfiként viselkedő partnert kap hozzá. Azt, hogy nem férfi, sőt maga is roppant nőies, nem vethetjük az énekesnő szemére, de feltételezzük, hogy Toscaként (Miskolcon játssza éppen a napokban) sokkal inkább a helyén van.
Hagar Sharvit Néró leváltandó felesége szerepében viszont nagyon jó választás, kellően hangsúlyos ellenpontja Poppeának, bár második nézésre már nem bántam volna, ha neki is kicsit több mozgást, vagy valami érdekesebb helyzetet kitalálnak, talán túl sokat kell egy helyben állnia. Jó hallgatni.
Matthew Shaw szerepét még a korábbinál is hangsúlyosabbnak éreztem, aki Poppea imádójaként nyöszörgi végig a darabot. Kontratenor és ezt a hangot a legtöbb ember valószínűtlennek érzi, önmagában is komikusnak, bár Monteverdi közönsége nyilván a magas hangokat szerette jobban, másként az egész opera nem lenne tele tenorokkal és szopránokkal. Ami megint zavart, sőt most másodszorra még határozottabban: Otto érzelmei őszinték, mélyek és egy arcfestéssel és kosztümmel fehér bohócnak maszkírozva csinálja végig az előadást az utolsó jelenetéig, tehát esélyünk nincs arra, hogy komolyan vegyük. Valószínűleg már a barokk is nevetségesnek tartotta a hiába ágáló, panaszkodó reménytelen szerelmest, aki helyzete esélytelenségét tragikusnak látja. Azt is nehéz elképzelni, hogy egy józan leányzó, amilyen Drusilla Tatai Nóra megszemélyesítésében, mit tart vonzónak ezen a férfin? Nehéz erre válaszolni, bár mondhatjuk, hogy a szerelem vak és nem mindig a legérdemesebbek azok, akiket Ámor és Fortuna támogat. Azt hiszem, hogy Néró neme mellett a legtöbb ezen múlt, hogy Poppea udvarlója-merénylője óhatatlanul is elsúlytalanodott azáltal, hogy ennyire komikus színben tűnt fel. Ez a hatás mellesleg kizárólag külsődleges eszközökkel jött létre, mert a kontratenor Jeffrey Thompsonnal ellentétben nem vetett be semmiféle extrém túlzást.
Sebestyén Miklós kapcsán a főpróba után említettem, hogy benne van még tartalék és fejlődhet az alakítás. Fejlődött, alakult és hangilag is - mezei nézőknek is érezhetően - szintet ugrott. A főpróbáknál sosem lehet tudni, hogy mi várható - van olyan énekes, aki nem spórol és minden alkalommal a maximumot nyújtja, míg mások takarékoskodnak az erejükkel, hogy egészen biztonságos legyen a premier. Az utóbbit választhatta a basszista, mert jóval hatásosabban szólaltak meg áriái a harmadik előadáson és a közönség is melegen értékelte ezt.
Ami a színészi teljesítményt illeti, Néróval közös jelenetének végén éreztem meg azt a mozzanatot, amelyet korábban hiányoltam. Itt van egy olyan ember, aki sztoikusként eléggé jól tudja kontrollálni az érzelmeit, ismeri az uralkodó személyiségét, óvatos - de a beszélgetés végén mégsem tudja magát türtőztetni, felháborodik és ennek hangot is ad. Ebből a hangvételből talán több is jó lett volna és talán, ha hosszabb a sorozat, még inkább megelevenedik ez a filozófus, aki a második rész elején csak felkényszerült a szobortalapzatra. Ennél a jelenetnél jó lett volna, ha kap további rendezői támogatást és egy kevésbé statikus helyzetben szólalhat meg az ária. Persze lehet, hogy kifejezetten az volt a cél, hogy Seneca figurája még véletlenül se váljon komikussá. (A filozófus ruhájának későbbi felhasználása - Poppea takarójaként - viszont jó ötlet, kifejező volt.)
Jó kis jelenet volt továbbá az, amelyik kimaradt az előző írásból. Blazsó Domonkos Merkúr szerepében viszi a hírt először Senecának. A zenekari árokból szól, pólójára szárnyak festve és néha gondosan megsimítja kopasz fejét, amely önmagában is poénként hat. Jó ez az ellenpont, amelyet a filozófus bölcselkedése követ. Úgy néz ki, hogy örömmel tölti el saját halálának híre.
Nem sokkal utána jön Kálmán László hivatalos hírnökként, aki már nem tud újat mondani nekünk. Vashegyi György egyik állandó énekese ő, aki ezt az előadást betegen vállalta, mivel nem akarta cserben hagyni kollégáit. Gond nélkül végigcsinálta, úrrá lett a helyzeten, legyen nyoma ennek a ténynek is. (Az elmúlt két hétben volt szerencsém beteg énekest hallgatni, aki hasonló okokból küzdötte végig magát két előadáson is, illetve szombaton azt is láthattam, milyen következményekkel jár, ha valaki lemond egy fellépést.Egyik helyzet sem az, amelyiket visszakívánnék, megelégszem, ha rendkívüli események nélkül mennek le az előadások.)
Ugyan ismétlés, de legyen nyomatékosan itt még egyszer: nagyon jó emlék nekem Molnár Anna Vallettója, aki már első megjelenésével erősen élénkíti az előadást - túl hamar érkezik és megzavarja a "fontos emberek" unalmas beszélgetését - és később pedig nagyszerű Zemlényi Eszterrel közös duettje, amelyben mintha egy tudatlan tinédzsert látnánk, aki éppen saját szexualitását próbálná felfedezni és ehhez éppen az imádott lánytól kérne tanácsokat. Nagyon jó ez a betét, tovább erősíti azt a kezdő gondolatot, hogy az életünket mégis elsősorban Ámor határozza meg, ha tetszik, ha nem.
Az előadás a Müpa barokk operasorozatának része. Nagy előrelépés a barokk opera és egyáltalán a barokk zene megszerettetése ügyében. Drukkolok Vashegyi Györgynek, hogy a további projektjei is legyenek ennyire sikeresek és reménykedem, hogy még ezt a Poppeát is hamarosan előszedi újra...
