Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Tegnap igazán szerencsés napom volt, két jól sikerült előadás megtekintésén túl is (a másik a Rejtélyes viszonyok), ha azt leszámítom, hogy A Bernhardi-ügyről írt TELJESEN KÉSZ szövegemet két és fél óra munka után a mentéskor a legutolsó betűig elnyelte a blog.hu. Ez viszont már ma hajnalban történt, semmi köze a csütörtökömhöz, úgy döntöttem. Most tehát ismét nekifutok.

A Bernhardi ügy bemutatója – Ascher Tamás rendezésében - ma 8 hónapja volt éppen, akkor lemaradtam „objektív okok” miatt. Egy júniusi kísérlet után most sikerült is a két órás (szünet nélkül) játszódó előadást megtekinteni.

Hangsúlyosan ki kell emelni a színház dramaturgjainak munkáját, Ari-Nagy Barbara és Gáspár Ildikó a társulat méretére és tagjaira alakította a szöveget. Ha az egyetlen korábbi – 1991-es vígszínházi – bemutató szereposztásával összevetjük, látható, hogy még sokkal több orvos szereplő volt, akik ezúttal kimaradnak, illetve néhány (3) fontosabb szerepet is nő játszik. Mivel most Arthur Schnitzler 1912-es – akkor azonnal betiltott – darabjával nem a száz évvel korábbi állapotokról, hanem jelenünkről akarnak beszélni az alkotók, így ez a megoldás optimálisnak mondható.

Az előadás egy díszletben (Izsák Lili a tervező), egy fehér falakkal körülvett térben játszódik és alkalmas mind a három helyszín megjelenítésére (klinika, magánrendelő, minisztériumi dolgozószoba) és hogy ne tévesszük el, még kivetített felirattal is jelzik.

Az előadás cselekménye nem más, mint egy banális eset feldagasztása – a professzor nem ad engedélyt, hogy haldokló – ámde gyanútlan – betegének egy pap feladja az utolsó kenetet. Ebből a szakmai döntésből lesz politikai botrány és tudjuk, hogy ami eddig történt az pusztán a kezdet vége, Bernhardi professzor ügye messze van még a lezárulástól és ez csak egy eset a sok közül.

Ugyan az egész történet az egészségügy keretein belül zajlik, és ezért is aktuális, hiszen a nézőket intenzíven foglalkoztató témáról van szó, de ennél még sokkal többről is. A színdarab is azt a közhelyszerű tényt nyomatékosítja, hogy a mai világunkban jellemzően egy ügyben nem a szakmaiság, az érintettek alkalmassága a legfőbb szempont, hanem a személyes kapcsolatok és a politikai hovatartozásuk. Az előadás szellemes dialógusok sorával azt mutatja meg, hogy ez a tizenhat szereplő miként reagál arra a helyzetre, amelybe került.

A társulat jelentős része – két egyetemistával (Szabó Sebestyén László Bernhardi fia és asszisztense, Kókai Tünde pedig a papot kihívó nővér) és egy vendéggel (Némedi Árpád, aki az orvos társadalom kevésbé előnyös helyzetben lévő rétegét képviseli vidéki körorvosként) kibővítve vesz részt az előadásban. (Mindössze egyetlen férfi színész, Epres Attila az, aki nem játszik, helyette Ficza István lépett be Dr. Winkler tanácsos szerepébe.) Miután egyszer már mind a tizenhat színészről külön-külön megírtam méltató soraimat, most a második próbálkozásra érzem, ez már tömörebb lesz és talán egyes esetekben méltatlanul rövid is. Ismét megállapítottam, hogy jó ezt a társulatot nézni, az összjátékot és az egyes színészeket egyenként is. Ehhez képest másodlagosnak tűnik, hogy éppen mi az a darab, amelyiket éppen kiválasztottak. (Most már egészen mellékes, hogy ez a Schnitzler mű egy kortárs magyar dráma helyett, szinte utolsó pillanatban került be az Örkény műsorába.)

Az előadás címszereplőjét, a klinika igazgatóját Mácsai Pál játssza. Mindig érdekes szituáció, amikor egy színház igazgatója egy előadáson belül is vezető szerepet tölt be, a néző kicsit másként nézi, áthallásokat keres. Annál is inkább így van ez most, mert ennek a Bernhardinak a kommunikációja nem sokban tér el attól, ahogy a igazgatót hétköznapi helyzetekben (amilyen pl. pedagógusoknak tartott tájékoztató az évadról) kommunikálni látjuk. Elhisszük a legtöbb mondatáról, hogy pontosan így hangzana el az ő szájából is és civilben is azonosulna vele. Nagyon „mácsais”.

Ascher Tamás egyik legfontosabb rendezői gesztusaként kell értékelnünk, hogy éppen Mácsait mutatja fel a címszerepben és nem Znamenák Istvánt vagy Csuja Imrét (vagy netán Gálffit, aki szintén reális alternatíva lehetne). Hangsúlyozottan független értelmiségi figura lesz ez a Bernhardi, akinek nincs más vágya és ambíciója, mint az, hogy rendesen elvégezze a munkáját, gyógyítsa a betegeit és prosperáljon a klinikája. Prózai alkat, nem forradalmár típus, ahogy ez a műben direkt módon is elhangzik.

Gálffi László hatásos ellenpontja a lazán érvényesülő, elveit és retorikáját mindig a helyzethez, az elvárásokhoz igazító miniszterként. Elbűvöl minket is (de a színész mikor nem?), miközben tudjuk, hogy rá (az "egyezkedési"  miniszterre) valóban kevésbé lehet a „tisztességes ember” szót használni, mint a lecsukatott Bernhardira.

Für Anikó professzor asszonya szeretne igazgató lenni és az is lesz. Emellett neki is van egy erős meggyőződése – nem zsidóként szeretné, ha a klinika vezetőségében minél kevesebb zsidó lenne és a származási kérdés fontosabb számára, mint a szakmaiság. Nem véletlenül hoz be a szerző a darab legelején egy olyan általa elkövetett orvosi műhibát, amelynek nem lesz semmilyen következménye. Für Anikónak jól áll ez az ellenszenves karakter, látjuk az embert is benne, nem csak a véleményét az ügyről.

Míg Znamenák István szemésze Bernhardit támogatja, addig Csuja Imre nőgyógyásza mereven elzárkózik ettől, neki a társadalmi helyzete és a felsőbb körök helyeslése fontosabb. Znamenák István ismerheti a darabot a legjobban, mert a vígszínházi előadásban 24 éve még főiskolai hallgatóként játszotta a kórboncnok szerepét, amely még hálásabb is, mint ez a pillanatnyi feladata. Most Polgár Csabáé, akihez mintha nem igazán illeszkedne természetesen a hosszú varkocs, de ezt leszámítva egy Bernhardihoz hasonlóan elvhű, egyébként szakmája miatt népszerűtlen kívülállót játszik, aki következetesen ki is tart a saját értékrendje mellett és akkor is támogatja a professzort, amikor szinte senki nem meri ezt megtenni. A szövegének hosszúságához képest sokkal fontosabbá válik ez a karakter, Polgár Csaba kiemeli.

Vajda Milán vele szemben a mindenkihez alkalmazkodni vágyó és így senkihez sem lojális, örökösen szimatoló orvostanhallgató szerepében nagyon otthonosan mozog, egészen kitölti a szerep körvonalait, ahogy azt mondani szokták. Talán hasonló lehetett fiatalon Debreczeny Csaba már befutott professzora, aki most már kórházigazgató lett és még szeretne udvari tanácsos is lenni. Őt is megérthetjük, ő is csak a saját érdekeivel van elfoglalva, ahogy a többiek.

Máthé Zsolt Wenger, a Bernhardi segítsége által előléptetett osztályvezető sem különbözik a többiektől ebben. Abban sem lehetnénk biztosak, ha bármi is múlna rajta, kiállna pártfogója mellett és nem a többségi véleményhez alkalmazkodna. Egy pályakezdő orvos nem nagyon ugrálhat, nincs sok mozgástere. (Ezt látjuk Szabó Sebestyén László játékán is, aki az apja mellett túl sok mondatot kényszerül visszanyelni, vagy Némedi Árpád vidéken praktizáló körorvosára, akinek műhibája mögött ott van az egész rendszer hibás működése is.

Takács Nóra Diána szenvedélyesen védi Bernhardit és érezzük, hogy e mögött több van kollegiális vonzódásnál. Jó, hogy a sok érdekember között van legalább egy, akinek vannak intenzíven megélt érzelmei.

Ficza István minisztériumi tanácsos, akinek régen nincsenek illúziói és gátlásai sem, jól együtt tud működni Gálffi László miniszterével. (Nem véletlenül jut eszembe az előadás közben az Igenis, miniszterelnök úr.) A színésznek most ismét szakálla van, nem tudom ezt a fontos tényt most sem figyelmen kívül hagyni – ez most ismét meg lesz örökítve, ha ez a második verzió is nem törlődik.

Ha már szőrzet: kevésbé illik egy katolikus paphoz a bajusz, mint egy udvari tanácsoshoz a szakáll. Nagy Zsolt kapja az elutasított pap szerepét, akinek a bejelentése nyomán az ügy létrejött. (Két napja ugyanez a bajusz kifejezetten jól állt neki a Kohlhaasban, ahogy a szerep is – akkor azt hittem, hogy csak ragasztott.) Fontos tényező, hogy a színház korábbi bemutatójában ő volt maga Tartuffe, aki ugyan nem pap, de szenteskedő figura. Ugyan ebben a papban nem mutat meg kétszínűséget, mégis rávetül ebből az előképből valami. Az Örkénynek jó erős bázisa van, feltételezhető, hogy a legtöbben minden bemutatót megnéznek, így a többségnek számít ez kapcsolódás, amely szintén tudatos választás eredménye lehet. Megértünk mindenkit, ezt a papot is – számára az egyház érdekének a képviselete a legfontosabb.

Kókai Tünde Ludmilla nővérként pedig pláne csak jót akart, kihívta a papot, mert mindig így szokták. Benne sem volt semmiféle ártó szándék. Az egyetemista érezteti ártatlanságát, tehetetlenségét és azt is, hogy a túl nagy nyomás alatt mégsem lehetett benne elég erkölcsi erő ahhoz, hogy ő is kiálljon a professzor mellett.

Bíró Kriszta védőügyvédként most is hálátlan szerepben van – egy olyan embert kell védenie, aki nem akarja mindenáron ártatlanságát igazolni, nem akar perújrafelvételt sem. Ha korábban nem láttuk, az előadás végén, közös jelenetükből csak világossá válik, hogy ez a Bernhardi sem ártatlan, túlzottan magabiztos, nem tekinti egyenlő partnernek a körülötte lévőket. Magát olyan nagyra tartja, hogy nem is veszi a fáradtságot arra, hogy részletesebb megbeszélést folytasson bárkivel is. Azt hiszi, hogy környezete felett áll és nem árthatnak neki. Ez mégis téves álláspont. Akármennyire jó és lelkiismeretes szakember, ezen a területen mégis hibázik és meg is bűnhődik érte. Hiába, a hübrisz nem csak a görög drámákban járt súlyos következményekkel, hanem most is szedi áldozatait... Én sem leszek soha már annyira magabiztos, mint az előadás előtt – word-ben fogom a szövegeimet megalkotni.

De az előadásban van annyi élmény, ami miatt nem sajnálom ezt a dupla munkát sem. (És legalább nem kell félnem, hogy milyen csapás jöhet még, ami ezt a csúcs-csütörtököt majd kiegyensúlyozza. A ma esti előadás miatt nem aggódom...)

Címkék: Örkény Színház Debreczeny Csaba Mácsai Pál Csuja Imre Epres Attila Znamenák István Polgár Csaba Gálffi László Máthé Zsolt Nagy Zsolt Bíró Kriszta Ficza István Ascher Tamás Für Anikó Takács Nóra Diána Némedi Árpád Izsák Lili Kókai Tünde Vajda Milán Ari-Nagy Barbara Gáspár Ildikó A Bernhardi-ügy Szabó Sebestyén László

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr918118672

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

óvott világ 2018.01.16. 13:39:05

Tisztelt Blogíró! Köszönöm összefoglaló kritikáját. Decemberben néztem meg a darabot. Előzetes várakozásom ellenére, nem tetszett. Meg tudja mondani, hogy egy előadásnak miért kell harsánynak, számomra ripacsságig harsánynak lennie? Szerintem csúcsértelmiségi orvosok sohasem kiabálnak egymás között úgy, mint ahogy a darab bemutatja. Ez már erősen hitelteleníti az előadást. Ebből fakad a második problémám is, tudniillik a legütősebb mondatok, meghatározó verbális fordulatok túl harsányan (számomra túljátszva) hangzanak el.
Sokkal célravezetőbbnek tartanám, hogy a zseniális mondatok félhangosan, csak a kimondott szóban lévő tartalom erejére/értelmére hagyatkozva hangoznának el. A közönségre gyakorolt hatás szerintem így erősebb lenne.
Ön miként látja ezt?
Köszönettel
ÓV

MakkZs 2018.01.16. 14:11:14

Kedves ÓV!
Megértem, hogy ez a megosztó előadás nem tetszett. Nem hiszek abban, hogy létezik olyan, amelyik ne taszítana valakit. Általában igyekszem hasonló helyzetben, amikor az előadás stílusa,vagy netán a koncepció zavar, az egyes színészek játékában örömet találni.
Nem egyszerű a részértékeknek örülni, és átérzem, amikor valaki elkedvetlenedik. A múlt héten minden élményem ilyen részleges volt.
Az Örkényre elmondható, hogy mindig befektetik a munkát, igyekeznek új utakat keresni, de ebben a kudarc esélye is benne van.
Nekem sem ez volt a legkedvesebb előadásom ott, de még mindig emlékszem néhány színészre.
Köszönettel a kommentért
Makk Zsuzsa