Eric-Emmanuel Schmitt darabját 1999 januárjában mutatták be a Játékszínben Makk Károly rendezésében Huszti Péter és Rátóti Zoltán kettősével, amely előadást hét nappal a bemutató után meg is néztem saját nyilvántartásom szerint. Sajnálattal kell átélnem most azt, hogy ennek ellenére nyom nélkül kiesett. Ez viszont azt is jelenti, hogy nem is zavarhatta meg a Rózsavölgyi Szalon és a Vörösmarty Színház által közösen készített újabb színrevitel élvezetét. Ugyan a történet bombasztikus, de akárhogy ítéljük is meg, nem lehet elmenni a jelenlegi előadás két színészének egészen kiemelkedő, szuggesztív játéka mellett, amelyet a rendező Kolosi István is támogatott. Hirtling István és Lábodi Ádám számára egyformán jó lehetőség ez a darab és a sajtóbemutató után szinte biztosra vehető, hogy egy szép hosszú, feltétlenül több éves széria áll előttük.
Annak ellenére, hogy a korábbi előadást láttam, a történet főbb fordulatait-csavarjait csak az év eleji sajtótájékoztatón elhangzottak miatt ismertem. Annak ellenére, hogy a poént nekünk ott lelőtték, a két színész nyolcvan perces beszélgetése végig leköt minket, bár így én nagyrészt beavatottként néztem. Egy fokkal talán még jobb helyzet lett volna egészen tudatlanul menni és semmiképp nem rendelkezni többlet információval, mint amit a színlap elárul. Bár valóban három mondatban is tömören összegezhető az egész, én a színdarab rejtélyeit nem fogom felfedni - bár jól esne elemezgetni az egyes mozzanatokat, mert az rontaná az este élvezeti értékét.
Ami szükséges és elégséges: Abel Znorko, Nobel-díjas író (Hirtling István) egy évtizede él elvonulva egy szigeten, mikor is magányát egy újságíró (Lábodi Ádám) látogatása zavarja meg. Beszélgetnek az író új könyvéről, titokzatos múzsájáról és a szerelemről általában. A beszélgetés során mindkettejükről sok minden kiderül, elsősorban merőben különböző életstratégiájuk. Ez az, amiről az előadás kapcsán el lehet gondolkodni - azon kívül, hogy elsősorban az köt le minket, hogy élvezzük, mennyire él ez a két színész és ha tetszik, ha nem, a pár kellék és bútor segítségével VALÓBAN elröpítenek minket erre a bizonyos szigetre. Én legalábbis mindkettejüknek elhittem, hogy azok, akiknek mondják magukat és ebben egyáltalán nem zavart meg, hogy Hirtling Istvánt az elmúlt harminc évben jó néhány szerepben láttam.
A "szalon a szalonban" ebben az előadásban is az ablak előtt, nagyjából a terem közepén található. Az ablakra egy tengeri látkép fotója van kinagyítva és ez frappáns megoldás, hiszen másra nincs szükségünk, mint egy szobára, tengeri kilátással. Itt zajlik le a többször megszakított találkozás - a darab írója dramaturgiai eszközként mást nem tud kitalálni mint azt, hogy hol az egyik, hol a másik fél akar felhagyni a beszélgetéssel. A színlapon említett lövések elhangzanak, de a feszültséget nem ezek okozzák, hanem a beszélgetések során feltáruló múltbeli események - ahogy az már lenni szokott.
Nem szívesen vitatkozom színlapokkal, de az előadás megtekintése után egyáltalán nem osztom az összegzés utolsó mondatát. Ezek a férfiak, akit egy nő köt össze nem válnak elválaszthatatlan barátokká... Sőt, az előadás - helyesen - azt egészen homályban hagyja, hogy pontosan mi is lesz a történet vége.
Úgy tűnik, hogy rejtélyekre, kegyes hazugságokra, titkolózásra szükségünk van az életünk nyugodt folytatásához, erről próbál meggyőzni minket az író. A képzelet erősebb, mint a valóság, sok minden áthidalható általa, ez az üzenet jön ki a történetből is. Mindkét szereplő visszatart információkat a másik elől, részben önvédelemből. Valószínűleg ezt tesszük mindannyian, csak nem ilyen kiélezett helyzetekben.
Ha már konkrétumokra nem célszerű kitérni, akkor is még egy záró gondolat erejéig ragadjunk le a két szereplő eltérő életstratégiájánál. A fiatalember egészen átlagosnak, hétköznapinak tűnik, mégis ő az, aki sokkal merészebben élt, aki szembenézett az elmúlással, aki nem futamodott meg. A zseninek kikiáltott író viszont félve a boldogság szükségszerű elmúlásától, saját maga választotta a lemondást.
Több út áll előttünk, az elmúlás és a vele való szembenézés úgy látszik, hogy mindenképp elkerülhetetlen, viszont nagyon nem mindegy, hogyan töltjük el azt a bizonytalan hosszúságú időt, ami még előttünk áll. Elfoghat minket a félelem és a rabjaivá is válhatunk, vagy megpróbáljuk a maximumot kihozni a lehetőségeinkből és élvezni azt, amit lehet. Például ezt a színházi előadást, a két színész játékát, amely attól függetlenül is jó, hogy mi a mi személyes álláspontunk a kérdésről...