Két éve nagy lendülettel néztem végig az előző pesti szemlét a Marczibányi téren és dokumentáltam is számos cikkben. Idén valahogy későn kapcsoltam, és mindössze félidőben, egy kritikus nyilvános naplójából ébredtem rá, hogy lemaradtam szinte mindenről. Egy prágai négy napos utazás miatt az első két nap mindenképpen kiesett volna (viszont így láttam kint három előadást is, amelyek mind jó élményt jelentettek - lsd. Figaro, Ruszalka, Kukások), de a szerda és csütörtök nem. Végül két előadást néztem: pénteken a KÁVA "Üzlet" című "színházi nevelési előadását", illetve ma délelőtt - tisztára önjutalmazásként - a fiammal együtt újranéztem egy olyan előadást, amely valószínűleg a top-tízben benne lenne, ha a most futó pesti kínálatból kellene válogatnom, egy olyan előadást, amely azonnal megfogott és meg is hatott a főpróbán, és amely ezt a hatást másodszor is ki tudta váltani. A Tíz emelet boldogságról van szó, a Budapest Bábszínház és a Mesebolt közös alkotásáról - Hannus Zoltán egyszemélyes előadásában. Ez valóban az, amelynek a látása talán a legtöbb embernek örömet okozna, felnőtteknek is, gyerekeknek is egyaránt. Nagyon drukkolok, hogy a produkció ne maradjon díjak nélkül.
I. Üzlet
Az előadás és a komplex játék Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatása című drámája nyomán készült, Róbert Juli írta át, Sereglei András rendezte.
Ez a "színházi nevelési előadás" nem, illetve csak nyomokban ragaszkodott az eredeti darabhoz, a játék fókuszában leginkább a pénz hiányához (illetve a túl sok pénzhez) fűződő viszonyunk állt. Az előadás meghívott közönsége (egy hidegkúti iskola nyolcadikos osztálya, akik nagyon aktívan működtek közre az előadásban) először szembesült egy szegény magyar falu (Güllen - a német kisváros neve megmaradt) négy lakosának helyzetével. A boltos (Takács Gábor), a boltos lánya (Háda Fruzsina), a rendőr (Kardos János) és a tanárnő (Romankovics Edit) mind másként viszonyul a szegénységhez, bár az mindannyiukat érzékenyen érinti. Az előadás legnagyobb része ezzel telik, az első órában csak ennek az alaphelyzetnek a felvázolása történik meg. Mit tehetnek, ha nincs pénz és a faluban nincsenek kilátások az új generáció számára?
A KÁVA előadásainak fő jellegzetessége, hogy a jelenetek között megbeszélések következnek, amikor egyszer-egyszer frontálisan egy-egy szereplő mindenkihez szól és jó esetben a gyerekek valóban szóba is állnak vele, másszor pedig a gyerekek csoportokra oszolva beszélik meg a látottakat és később ezeket is hasznosítva megy tovább az előadás. Most is így történt. Ezekre a foglalkozásokra különösen jellemző, hogy a sikerességük függ az osztály nyitottságától - most éppen egy optimális osztály munkáját nézhettük kívülről vagy negyvenen.
Az előadás maradék másfél órájában kapcsolódott igazán a történet a műhöz. Felmerült az öreg hölgy ajánlata, aki lakosonként ötven milliót adományozott a falu minden lakójának, ha Alfréd Illt hajlandó valaki megölni. Kell-e félnie, hajlandóak lesznek a falubeliek megölni, vagy sem - ilyen kérdések kerültek terítékre. Az előadás utolsó harmadában pedig már mindössze egy kérdés maradt: elfogadja-e Alfréd lánya az ötven milliós csekket.
A gyerekek közül a legtöbben - egy tanuló kivételével - mind elutasító választ adtak, úgy néz ki, hogy szinte mindenki összetépte volna az apja haláláért kapott csekket. (Én kicsit hiányoltam, hogy végül, a lezáráskor sem említődik meg egy fél mondat: az író sokkal realistább, talán a részéről még az is optimizmus, hogy a boltost nem azonnal ölték meg, hanem hetekig tipródott a városka a kérdés kapcsán. Alfréd Ill közvetlen hozzátartozói sem voltak különbek, mint akárki más...)
Én saját tanítványaimmal már nem egy hasonló foglalkozáson voltam és valóban jó élmény látni, amikor egy osztályt jóval nagyobb mértékben lehet aktivizálni egy ilyen előadással, mint frontális oktatással és a gyerekek hajlandóak együtt gondolkodni.
Ezt a témát nagyon érdekesnek és hasznosnak gondoltam, ugyanakkor azt is éreztem, hogy jóval kevesebb szempontot kaptak a közös gondolkodáshoz a diákok, a felhasznált időhöz képest nem jött ki mindaz a témából, ami kijöhetett volna. Ráadásul voltak túlerőltetett mozzanatok: nem sikerült nyomorként megélnem azt, hogy valaki csak "mókusos mogyorókrémet" vehet nutella helyett. Ha ezt nem hússzor, csak ötször említik, még rendben, de egy idő után ez nagyon zavaró volt. Volt viszont egyetlen nagyon igaz pillanat is az első részben, amikor a rendőr-boltos-tanárnő beszélgetésben a lottószelvény kitöltése kapcsán a tanerő a rendőrt épp úgy kérdezi, mint ahogy korábban az iskolapadban tehette ("Sanyi, harmadolunk?") . Ebből a pár másodpercből kiderült, hogy egy összeforrott kis közösségről van szó, ahol a tanár tanított mindenkit.
Voltak viszont kifejezetten hamisan szóló párbeszédek, különösen az volt rossz gondolat, hogy az öreg hölgyet személyesen is behozták. Maradhatott volna legenda, akiről csak szó van. Így ennek a megoldásnak az a másik negatív hatása is megvolt, hogy a gyerekek egy része nem tudta elkülöníteni a tanárnőtől az öreg hölgyet, hiába kapott az a karakter bundát, napszemüveget. A későbbi játékban ez kiderült egyértelműen.
A korábbi általam látott KÁVA előadásokhoz képest ez kevesebbet adott, de valószínűleg még így is elég hasznos volt a résztvevőknek. Hiányérzettel távoztam, de mégis érdemes volt odamennem, mert ritkán adatik meg, amikor valakivel egy színházi szünetnél hosszabb ideig tudok beszélgetni és most ez után viszont összejött egy egész óra. Az előadás emiatt a beszélgetés miatt lesz emlékezetes.
II. Tíz emelet boldogság
Szuperlatívuszokban lehet erről az előadásról írni, ahogy ezt már a főpróbáról meg is tettem. Van néhány előadás, amelyik jó csillagzat alatt született, amelyiknek érdekes a témája (szerelmes óriások, akik panelháznak látszanak), rendben van a szövege (írta: Gimesi Dóra), jó a szereposztása (egyedüli előadó Hannus Zoltán, még egyeztetni is könnyű), kifejező és praktikus a díszlete (Grosschmid Erik), szerethetőek és ötletesek a bábok (Bartal Kiss Rita munkája), illik hozzá a zene (Teszárek Csaba választotta) és mindezek az összetevők egységes egészet alkotnak, minden ami történik, természetesnek tűnik, nem valamiféle rendező munkájának (Kovács Petra Eszter érdeme ez ).
A főpróba óta eltelt több mint egy év is, és az előadáson nem látszik kopás (ez éppen a negyvenedik alkalom), Hannus Zoltán éppen olyan játékkedvvel van jelen a színpadon, ahogy akkor először. Ami azt illeti, azt sem érzékeltem, hogy a rutinossá válás nyomai megjelentek volna. A gyerekek nagy érdeklődéssel figyeltek, utána nehéz volt őket visszatartani attól, hogy a panelházak lakóit ki ne szedjék otthonaikból. Hannus Zoltán távozásakor a sálát nem vitte magával, most több néző figyelmeztette erre. Ez is jelzi, hogy elhitték neki a figurát, elhitték a történetet. Hazafelé a fiam néhány házra rá is mutatott és megkérdezte, hogy mi van, ha ezek is óriások...és persze ezt az előadást is újranézné.
Nincs félboldogság, hangzik el az előadás szövegében - de néha lehet, hogy mégis van. A szemle két megtekintett előadásából az egyik boldogító volt, a másik nem. Most milyen ez a pohár? Félig üres? Félig teli?
A további morfondírozás helyett csak azt javasolhatom, hogy aki még a Tíz emelet boldogságot nem látta, sürgősen nézze meg. Lemaradni csak nem fog senki, aki nézni szeretné, akár színészi pályája végéig műsoron tarthatja ezt Hannus Zoltán, éppen úgy, ahogy Bán János a Kukacmatyit. Azt remélem, hogy ez így is lesz....
