Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ritkán fordul elő, hogy feldúltan indulok el színházat nézni. Már csak azért is, mert az utóbbi másfél évben minden stresszt (nagyjából) eredményesen közömbösítek zenehallgatással. Most viszont a színházba jutásig eltelt majdnem fél óra kicsit sem csökkentette azt a hatást, amit egy internetes orgánum színházi kritikája kiváltott bennem. Ilyenkor örülök, hogy jellemzően csak az általam ismert és nagyra becsült kritikusok véleményét olvasom, az övékét is csak akkor, ha a saját NÉZŐI benyomásaimat már régen kiposztoltam. Ennek a kritikusnak a hozzáállása igazán felháborított - hihetetlen magaslatról és pökkhendien kezelt le egy olyan előadást, amelyben hónapok munkája fekszik. Nem a tartalom, még csak nem is a stílus arroganciája, amellyel az illető érzékeltette, hogy messze messze felette áll a mű összes közreműködőjének - nem ez akasztott ki. Hanem az, hogy az illető kifejezetten kérkedett azzal, hogy sem ő, sem másik - jegyzett - zenekritikusként fellépő kollégája NEM tekintették meg az előadás második részét (vagy annak nagyobb hányadát), amelyikre éppen a vizes lepedőt húzta rá stílusát sziporkáztatva. Ez a tendencia, hogy nemcsak közszereplők, politikusok, de a kritikus szakma professzionális képviselői nem saját felületükön, hanem valamiféle közpénzek által is támogatott hivatalosnak minősíthető orgánumon - nyilván minimális díjazásért, nem a meggazdagodás reményében - de véleményt nyilváníthatnak és le mernek szólni egy előadást úgy, hogy közben ők maguk nem képesek végigülni legalább azért, hogy utána ugyanazt a véleményt megalapozottan írhassák le, engem elkeserít. Ráadásul nagyjából 2800 előadás megtekintése után én is be tudok arról számolni, hogy néha valóban előfordul, hogy a rendezői koncepció az utolsó jelenetben nyeri el értelmét. Aki azt kivárta, kapott valamit - aki megszökött, az hoppon maradt. Még az is előfordulhatott volna az említett előadás esetén is, hogy amennyiben az illető a fenekén marad, az utolsó felvonás neki is tetszett volna.

Ez az egész gondolatmenet nemcsak azért fontos az Egyasszony c. előadás esetén, mert így még egyszer leírhatom, hogy ez egy blog, nem kritika, tehát talán más mérce érvényes rá. Nyilván én is képes lennék egy előadásról annyi megsemmisítő mondatot leírni, hogy néhány olvasó kedvét biztosan elvegye, hanem azért, mert ritka dekoncentrált állapotban érkeztem a színházba. Emiatt kapásból bűntudatom is volt, mert az jutott eszembe, hogy ha nem fog hatni rám az előadás, akkor is azt leszek kénytelen megírni, bár Tenki Réka nem tehet majd róla, ha mínusz húszról nem tudott plusz tízre fölnyomni. De örömmel nyugtáztam, hogy ez mégsem így történt.

Ez a monodráma volt olyan szörnyen nyomasztó, elkeserítő, hogy perceken belül sikerült bevonódnom és figyelemmel hallgattam ennek az elénk tárt életútnak a tanulságait.

Előre kell bocsátanom azoknak, akik fontolgatják a megtekintést: az előadás óriási hatékonysággal hozza elő az ember mindenféle szüléssel, orvosokkal, általában az egészségüggyel kapcsolatos negatív élményeit. Nem hiszem, hogy én vagyok az első, aki menet közben visszagondolt, hogy milyen is volt háromszor is végigcsinálni szinte ugyanazt a procedúrát, csak kevesebb negatív mellékhatással, amit az előttünk álló Éva.

Különösen megérintett, hogy a történet Miskolcon játszódik (én is miskolci vagyok, ez nem változott 27 évvel a város elhagyása után sem), megjelentek előttem az emlegetett helyszínek. A szülés sürgetése tenisz meccs miatt az én első szülésemnél is megtörtént, és ennek néhány mellékhatása a mai napig is érezhető mind a lányom, mind az én életemben. Nem múlt el nyomtalanul. Nem hiszem, hogy van olyan nő, akinek háromból három felhőtlen szülés kijut - nekem mindössze egyetlen sikerült szabályosan. Hallgatva a majdnem nyolc év vesszőfutásnak a történetét, azért rögtön megállapíthattam azt is, hogy itt mintha az egyik legrosszabb forgatókönyvet látnánk, Péterfy-Novák Éva a szokásosnál is szerencsétlenebb volt. Ha az ember egy szülés kapcsán öt napot fekszik bent a kórházban, garantáltan az a benyomása keletkezik, hogy talán egy nő sincs, akit ne ért volna már trauma ezzel kapcsolatban.

Azok akiknek nincsenek ehhez hasonló saját élményei, mert például egyedül álló férfiak, vagy hajadonok, nem tudom, hogy miként fognak szembesülni ezzel a nagyjából hetven perces monológgal. Azt hiszem, hogy Tenki Réka kisugárzása őket is megfogja majd. Paczolay Béla rendezése egy kórházi váróteremben mondatja el a történetét (tervező: Kálmán Eszter). Ennek a helyszínválasztásnak nagy fontossága van, hiszen a hősünk (lehet nyugodtan így minősíteni) élete itt futott zátonyra. "Forszírozott, rohamos szülés során somatomentálisan és mentálisan súlyosan sérült csecsemő”  lett az eredménye egy orvosi műhibának. A színlapról megtudható, hogy harminc évvel korábban megtörtént esetről hallunk. Nem mintha nem fordulhatna elő ma is, de talán egy ilyen lelet birtokában lehetséges, hogy lenne olyan, aki perelné az orvost. Az első szülés leírása elég hatásosan történt,  hasonló emlékképeim nekem is vannak. (((Én viszont az esetből más konzekvenciát vontam le: a másik két gyerek már egy másik kórházban és ügyeletes orvosnál született, akinek esélye sem lett volna máshova rohanni, mert még hosszasan szolgálatban volt és további öt szülést vezetett le párhuzamosan ugyanabban a műszakban. Még így is jobban jártam, biztos vagyok. (Ha már itt tartunk, véletlenül mindkétszer ugyanaz az orvos volt szolgálatban és a fiamat így - más ötletünk nem lévén - róla neveztük el.)))

Tenki Rékával valóban lehet mindvégig azonosulni, drukkolni neki, reménykedni, hogy az orvosi előrejelzések nem fognak beválni. A rendező elég megnyugtatóan a háttérbe húzódva, a színésznőt éppen csak a szükséges mértékben megmozgatva van jelen. Nem lehetetlen, hogy ez a történet akkor is hatna, ha egy helyben ülne, de mégis szerencsés, hogy a helyszín váltásokat egy-egy bekerülő új tárgy, ruhaváltás is jelzi. Néhány rövid pillanatra azt hihetjük, hogy jó mederbe kerül a szereplő sorsa, ilyenkor ezek a pillanatok külön kiemelődnek.

Az eddig leírtaknál azt hiszem, hogy valóban nem kell hosszabb ajánló - mindenki eldöntheti, hogy egy ilyen intenzív színházat, amikor nagyon bensőségesen mesélnek el egy ráadásul valóban megtörtént tragédiát, szeretne-e látni. Én azt gondolom, hogy ugyan az előadás valóban előhozott belőlem is több fájó emléket, amelyekről csak néha beszélünk, de mégis hasznos ezekkel az élményekkel szembesülni és talán - jó esetben- elfogadni és lezárni. Annak is megvan a hatása, ha valaki felismeri, hogy " a nincs a teremtésben vesztes csak én" szemlélete egészen hibás, többek között azért, mert vannak olyanok, akik még rosszabbul jártak, másrészt azért, mert talán több múlik azon, hogyan szemléljük az életünket, mint az életünk konkrét helyzetein.

 

Címkék: Tenki Réka Belvárosi Színház Orlai Tibor Paczolay Béla Egyasszony

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr558010943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Turbuly Lilla 2015.10.23. 12:34:28

Kedves Zsuzsa, megírnád, hogy melyik kritika háborított fel ennyire? A szerkesztőségben éppen kritikusi mentalitásokról, hozzáállásokról beszélgetünk mostanában, szeretnénk elolvasni, de nem találtam meg. Üdvözlettel: Turbuly Lilla