Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Félrevezetett engem galád módon a szerző: nem volt semmiféle öreg pokrócról szó az előadásban. Ezt mindazoknak mondom figyelmeztetésül, akik tervezték az előadás megtekintését. Még jó, hogy saját maga megadja a műfaji meghatározását is: tanmese. Ez az, mégpedig ötven percben. Sokan nézték, kilencven százalékban nyugdíjasok, de azért néhány óvodás is, illetve profi kritikusok is, akik majd remélhetőleg nálam részletesebben írnak. Valószínűleg az előadás hatására mindenki, aki a nézőtéren ült  és titokban azt tervezgette, hogy utcára teszi szülőatyját két - újonnan vásárolt - pokróccal, most visszaretten, ahogy a darabban "az elkövető" házaspár is ezt tette végül. Emiatt valóban szó lehet, az előadás leírásában megpendített boldog végről.

Őze Áron rendezése számomra több ponton is igazi rejtéllyé vált. Lackfi János szövege egyértelműen falusi közeget feltételez. Nem minden ponton tűnik úgy, hogy a mai valóság ragadta meg. Erősen remélem, hogy ő sem ismer túl sok olyan mai nyugdíjast, aki teljesen írástudatlan és fogalma sincs a személyi igazolványról, bár egész életében földművesként dolgozott, tehát nem csavargással töltötte napjait. A csak puliszkával táplálkozó család a háttérvetítésnek (díszlettervező: Enyvvári Péter) köszönhetően újpalotai panelben él, ahol a szomszédok (otthonkában, fejkendőben) mégis belesnek az ablakukon. Ez lehet, hogy célzás lenne arra, hogy a városi környezetben is ugyanilyen szívtelenek a családok, de az, hogy a közösség ítélkezik, semmiképp nem állja meg a helyét, mert ebben a közegben nincs már ilyen közösség, amelyhez tartozhatnának az emberek. Mindenki lóg a levegőben. Ritka az a tízemeletes társasház, amelyben tudják az emberek egymás nevét.

Miután jó alaposan megnézhettük Van Gogh Krumplievők című kivetített képét, majd egy villanásnyira Bukta Imre változatát ugyanerre a témára, az előadás el is kezdődik egy rikoltozó pokrócárus felléptetésével. Emlékeimben kutatva, ha visszagondolok a 2011/12-es tanévemre, amikor félállásban éppen a szerző szűkebb pátriájában tanítottam (Zsámbékon) és az iskola előtti téren hetente kétszer átmentem egy ilyen kirakodóvásáron, felmerül bennem a gondolat, hogy akár innen is származhatott a figura előképe.

Nem merem azt állítani, hogy Lackfi János szerzői utasítására üvöltözik ilyen bántó módon Lovas Emília, lehet, hogy a rendező akarta ezt a figurát mindenáron riasztóvá tenni. Ha ez volt a szándék, akkor működött. Ugyanakkor a mindig finoman, stílusosan, mértéktartóan játszó Őze Áronról nem feltételezem, hogy az ő fülét ez a hang nem hasogatja. Szerencsére a színésznő amikor a gyerek szerepébe bújik, akkor már más technikát használ. A báb mozgatásánál (tervezte: Szívós Károly) pusztán a vöröses körömlakk az, ami zavaróan hat. Ha komolyan vesszük, hogy színházat játszunk, akkor az ilyen részletek is számíthatnak - nem túl nagy a tér és biztosan jól látják a kilakkozott ujjakat vagy harmincan.

A rikoltozás az előadás domináns alaphangja - legalábbis eleinte. Látunk két szomszédasszonyt, akiket Széplaky Géza és Károlyi Krisztián formál meg. Ők azért egy fokkal már kellemesebbek, később rendőrként is feltűnnek. Széplaky Gézát már láttam és kellően méltattam is a jó emlékű, szintén az Aranytízben játszott Elling és Kjell című előadás kapcsán is.

Cs. Németh Lajos látása felidézi megint a Budapesti Kamaraszínházban töltött éveimet, illetve kicsit megnyugtató olyan valakit nézni, aki csak leborítja a puliszkát az asztal alá, viszont nem rikácsol. (Lehet, hogy ez is a cél, hogy ez a horkolós nagypapa legyen a legszimpatikusabb nekünk nézőknek, bár nincsenek kidolgozva csak a figura körvonalai.)

Kovács Vandáról most már nagyon sokadszor érzem azt, méltatlan szerepet kap, amelyik túlságosan egysíkú és nem kihívás. Jelen esetben a jelmeztervező (Cseh Zsuzsa)  sincs a topon, ugyanis itt elvileg egy mélyszegénységben élő családról van szó, és eközben ráad a spórolni kényszerülő anyára egy igazán minőségi cipőt. Igen, eljutottam oda, ahova egyszer egy tanítványom, aki élete első színházi élménye után, amely történetesen az Esőember volt, azon gondolkodott el, hogy honnan szerezhetne ő is egy olyan piros táskát, amilyet az előadásban látott. Sajnos, az a gondolat, hogy "de szeretnék én is egy pont olyan cipőt, mint amelyik Kovács Vanda lábán van", nem egészen az, ami a szerzői szándékkal egybevághat. Számítanak ezek az apróságok. A díszlet jobban működött a jelmezeknél, ha a panel-gondolatot félretesszük. Jó a kivetítés ténye, jó az, hogy a vászonból kitüremkedő horkoló arcot látunk, és a kissé megdöntött asztal és székek is szolgálták az előadást.

Férjként Sipos Imre helyenként riasztóan életszerűnek tűnt, a nem minden esetben a figurához illő szöveget is nagyjából el tudta hitetni, de összességében mégsem. Túlságosan is papírízűek voltak a figurák, a színlappal ellentétben nem tűnt úgy, hogy az unoka és a nagypapa bármivel is többet tudna a világról, vagy különb lenne a szülőknél. Az, hogy ez a világ borzalmas és élhetetlen, visszajött - de nem egészen úgy, ahogy az optimális lenne. Inkább csak az, hogy most színházban lenni sem jó.

Ami viszont a program kellemes oldala: színházba menet és jövet kicsit szebb idő volt, sok sok napnyi eső után végre egy kis derű. De most mégsem úgy jöttem ki az Aranytízből, mint az Elling után, hogy bárcsak ismét lenne valami, amire visszaülhetnék hamarosan.

Címkék: Aranytíz Lackfi János Őze Áron Sipos Imre Széplaky Géza Kovács Vanda Károlyi Krisztián Az öreg pokróc Cs. Németh Lajos Lovas Emília

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr137985079

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Áfonyka 2015.10.18. 10:16:01

Köszönjük a meglátásokat, kell még dolgozni vele, hogy egyértelmű legyen a szándék (a család nem szegény, csak zsugori; kb. a 70-es évekbe került a történet, amikor vidékről tömegesen költöztek panelba, de a 'napi rutint' megtartották). Egyébként az a bizonyos cipő 3000 Ft a Nyugati aluljáróban :-)
Köszönjük még egyszer, hogy jöttél, fontos dolgokra hívtad fel a figyelmet! :-)