Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Öt napja volt Az olaszliszkai premierje, azaz még a széria elején, de már nem protokoll közönségnek játszották tegnap. Olyanoknak, akiket annyira érdekelt, hogy hetekkel a bemutató előtt, részletes információk nélkül vették meg többnyire. Ahogy tavaly tavasszal megszoktam, most is telt ház volt, ezúttal annyira, hogy álltunk is néhányan. Lekötöttek a történések eléggé ahhoz, hogy ez ne zavarjon. (Sőt, kicsit azzal az illúzióval is megajándékozott a helyzet, mintha még mindig a húszas éveim elején lennék, amikor ugyanerről a helyről egész sorozatnyi előadást álltam végig.)

Az olaszliszkai kényelmetlen előadás, sok olyan igazságot gyűjt össze azért, amellyel egyet tudunk érteni, de tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat mégis a hallottak hatására. Nagyobb a baj annál, hogy egy ember bármiféle megoldást javasolhasson. A színház és a néző is csak annyit tehet, hogy gondolkodik és tudatosan próbál élni a világban. Akkor talán kevésbé lesz manipulálható. Ez azért annyira nem kevés. A szerző egy 2009-es interjúban "pici elmozdulásokban" reménykedik (érdemes ezért megnézni a színház honlapjáról a dramaturg, Török Tamara által szerkesztett nagyon informatív és letölthető műsorfüzetet). Ezeket a bizakodó mondatokat mégis felülírta a szerző öngyilkossága, amelynek lassan két éve már. Ez a tény még komorabbá teszi az egyébként is reménytelennek kinéző összképet. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ő maga feladta a küzdelmet. Ehhez képest nagyon kevés a humor az előadásban, amely kicsit megkönnyíti a hallottak feldolgozását. Ez szinte kizárólag Szacsvay László a múltból megelevenedő csodarabbijához kötődik, aki anekdotákat és zsidó vicceket mesél. (Olaszliszka a tanár-gyilkosság előtt két bölcs rabbijáról volt ismert, akikről szintén megtudható egy s más az említett műsorfüzetből.)

Mivel a legtöbb néző - akár bevallja, akár nem - szórakozni, kikapcsolódni jár színházba és ez az előadás nem ezzel a céllal született, nagy jelentősége van annak, hogy a nagyszínpadra került Borbély Szilárd előadása, nem a Kamrába.

A szerző alapélménye, amelytől nem tudott élete utolsó éveiben megszabadulni a szüleit ért rablógyilkosság és anyja halála, 2000 karácsonyán történt. Felismeri - ebben a műben direkt módon is elhangzik - saját sorsának esetlegességét. Nem tudhatjuk, hogy az az ember, akivel találkozunk gyilkosunk lesz-e vagy sem. Erős ez a mondat, de a szüleit ért erőszak arra bizonyság, hogy nem alaptalan a félelem.

"Nem tudhatja a sorsát senki se közöttünk, ki a reggeli müzli után indul a munkahelyére, hallgatja  tévét, az autóban a rádiót nézegeti, a pirosnál kapcsolja be mobilját, rendezi gondjai közt, mi a sürgősebb."

Minden bizonytalan, semmi nem kiszámítható, ki vagyunk szolgáltatva és nincs sok okunk a reményre. Nagy vonalakban ezek a szerző legfőbb benyomásai. Mivel nem csak a maga környezetében néz szét, hanem gondol a magyar vidéken élő emberekre, akiknek munkalehetőség sem jut, ez a negatív létélménye még megerősítést is nyer. Elég valakinek a Nincsteleneket elolvasni, néhány oldal után megtudja, hogy miről beszélek. Szülei halála után sem vágja az író a szemünkbe, hogy "nincs a teremtésben vesztes csak én", inkább az a baja, hogy mások (akár a feltételezett gyilkosok) sorsa még reménytelenebb.

Attól tartok, hogy különösebb megrázkódtatás nélkül, logikai úton is belátható, hogy a jövő miatt aggodalmaskodni felesleges, bármikor bármilyen baj érhet minket és ez legtöbbször még csak nem is rajtunk, vagy nem csupán rajtunk múlik. Nekem az előadás közben eszembe jutott az én alapélményem, amely éppígy teljes mértékben megfosztott egy életre a biztonságtudattól. Azt, hogy akármi megeshet velünk, 22 éves korom óta ugyanígy tudom, mindössze annyi szerencsém volt, hogy az esemény nem volt ennyire brutális. Mindössze figyelmetlenségből elkövetett orvosi műhiba miatt veszítette el apám az egyik lábát, szó nem volt szándékos rosszindulatról. Még csak aljas szándék sem kell ahhoz, hogy valakinek az életét tönkretegyük.

Valószínűnek tartom, hogy a legtöbb néző más élmények hatására szintén átélte már a teljes bizonytalanság tudatot. Éppen a nézői előélmények lehetnek a legmeghatározóbbak, amelyek most talán a szokásosnál is jobban befolyásolhatják, miként hat ránk az előadás három vonulata.

Az első vonulat az író története, szüleinek tragédiája. Ez nyitja és zárja az előadást, feltehetően a dramaturg döntése jóvoltából. (A honlap szerint Borbély Szilárd egyéb műveit is beépítették a darabba, tehát a kész előadás váza Török Tamara és valószínűleg a rendező, Máté Gábor elképzelése nyomán jöhetett létre.) Fekete Ernő (kihangosított?) monológját hallgatjuk, amelyet meg-megszakít a művész. Néhány rövid, pár másodperces szünetet tart, hasonlóképpen ahhoz, amikor túlságosan is megráz minket valaminek az elbeszélése ahhoz, hogy zökkenők nélkül, folyamatosan elmondhassuk. Eléri a kívánt hatást, elhisszük neki, hogy a saját szüleiről beszél - a szerző szándéka szerint némileg távolítva (nem anyának és apának, hanem Ilonának és Mihálynak nevezi őket).

Adja magát, hogy az előadás címadó történetében is Fekete Ernő legyen az Áldozat, amely egy hasonlóképpen értelmetlen halálesetről szól, Szögi Lajos tiszavasvári tanár meggyilkolásáról. (Éppen ma, amikor e sorokat írom van a gyilkosság 9. évfordulója.) A Katona előadása már a bemutató előtt is a szokásosnál nagyobb figyelmet keltett, sokan kifogásolták, hogy a meggyilkolt családjának érzéseit sérti az előadás, és Máté Gábor szükségesnek látta, hogy nyílt levélben fejtse ki álláspontját. Ha valaki veszi a fáradtságot és megtekinti, láthatja, hogy kegyeletsértő gesztusról főleg nincs szó, az előadás mivel erről az egészen értelmetlenül odaveszett életről beszél és próbálja a körüljárni azokat az okokat és körülményeket, amelyek idáig elvezettek, akár azt a benyomást is keltheti, mintha mégsem lett volna egészen hiábavaló a tanár halála, mert a tragédia elemzése és a róla való beszéd mégis előrevihet abban, hogy rendezzük végre közös dolgainkat. Ez a darab, ez az előadás az egyszeri esetből általánosan érvényes tragédiát formál, amely mindenki számára hordoz tanulságot.

Az, hogy NEM egy dokumentum drámával van dolgunk, annak ellenére, hogy felhasználnak bírósági jegyzőkönyvet, az egyik vádlott levelét is, egyértelműen kiderül abból is, hogy a tanár figuráját szinte egészen valószínűtlenül idealistává formálták, aki magyartanárként - ráadásul Bocskai mentében - emelkedett költői nyelven, érezhetően időmértékes lüktetésben beszél (Szögi Lajos biológia-földrajz szakos volt). Hasonlóképpen szól a nőkből álló kórus (Borbély Alexandra, Pelsőczy Réka és a karvezető: Pálos Hanna), egészen különleges hatása van a hétköznapi szavakat (média, reggeli müzli) időmértékes verselésbe illesztve visszahallani. Nem egyszerűsödik le a helyzet, nem egyedül egy felmagasztosított tanár haláláról van szó, de középső lánya (Mészáros Blanka) képviseli a fiatal generáció életfelfogását, azokét, akik már odáig jutottak el, hogy egyáltalán nem tartják élhetőnek Magyarországot, ahol tisztességes munkával nem lehet érvényesülni, ahol aki csak dolgozik és nem csal, biztosan lúzernek számít. Hatalmas a kontraszt - még a gyilkosság előtt - az autóban ülő férfi és a gyerek szavai között, csak ezekből a részekből is egyértelmű, hogy megoldhatatlan bajok húzódnak a háttérben. Természetesen még itt nincs vége a dolgoknak, ez még az előadás derűsebb oldala.

Olaszliszka képe a háttérben vetített filmen is elénk tárul, de ennél erősebb benyomást kelt a négy helyi lakos, akiket a katonás színjátszási tradícióhoz méltó módon néhány perc alatt is nagyon életszerűvé formálnak a színészek. Bán János egyetlen beszélgetést folytat a faluba látogató, a zsidó temetőt meglátogatni kívánó turistával (Haumann Péter). Ebből a néhány percből nemcsak azt tudjuk meg, hogy a falu el akarja felejteni a múltját, de arra is indoklást kapunk és ezúttal indirekt módon, tehát hatásosabban, hogy miből fakad a szörnyű nagy gyűlölet az idegenekkel szemben. (Aki turista, az nyilván tehetősebb, hiszen volt pénze még arra a luxusra is, hogy máshova utazzon, ahol nem lenne dolga.) ((Sajnos, az idegenek elleni indokolatlan és mélyről fakadó gyűlöletre is van saját élményem, még 2002-ből, amikor három új-zélandi vendégemet néhány vidéki asszony megalázta a Sándor palota előtti sorban állás közben. Még sose tudtam arra úgy elmenni, hogy ne ez jusson eszembe.))

A kulcs itt van, ha a tragédiák mögött a bűnöst keressük, akkor elsősorban azok hibáztathatóak a történtekért, akik a reményt elveszik, elvették az emberektől - ez a szerzői álláspont, amelyet akár az említett kórus-szövegekben elhangzó szentenciákkal, akár a néhány plasztikusan kidolgozott jelenetben, beszélgetésben közvetít. Az előadás nem kíván igazán színházszerű lenni, pontosabban helyenként az a benyomásom, hogy ez inkább valamiféle "oratórium-színház" lenne.

A három tettes alakja viszont nagyon él, nemcsak Tasnádi Bence első számú vádlottja, hanem Dér Zsolt és Papp Endre alakjai ugyancsak. Látunk három embert, akit a tömegből találomra kiemeltek, hogy "elvigyék a balhét", de valójában az egész közösség a felelős, a létrejött tömeghisztéria, viszont ha ennél is tovább megyünk, akkor pedig az önkormányzat, a politika, amely nem tesz semmit, hogy ne csak a keserűség halmozódjon ezekben az emberekben, "akik nem várnak, nem remélnek semmit".

Cziegler Balázs díszlete most is kifejező, két szintje van - a kórus, a turista és Bán János, mint helyi lakos jelenik meg a felső régióban, a fű fölött. Itt pereg a háttérfilm is. Alattuk, a mélyben húzódik meg a mult, domborműszerűen látható mindannak a jelképe, amit eltemetünk - nemcsak csontvázak, de ágyúk, fegyverek és más tárgyak is, amelyek az élet tartozékai. Az alapszín fehér. A fehér éppúgy a gyász színe, a kórus tagjai is fehér rokolyákban állnak elénk (tervező: Füzér Anni) - ez részben utalás lehet arra is, ahogy a vidéki asszonyokat a turisták hagyományosan elképzelik. Persze, ehhez az előadáshoz is a fekete illene a legjobban, de a Katonában tudják, hogy majdnem két órán át nézni egy teljesen fekete teret a néző megterhelése lenne, teljesen felesleges energiákat elvonva tőle. (Megint az Otello jutott eszembe, ahol ez történik.) Most pedig a cél nem a néző lemerítése, hanem éppen az, hogy gondolkodásra késztessék, aktivizálják.

Az előadás nyomasztó, a Katona társulata küldetést teljesít. Érdemes lenne minden szereplőt külön méltatni, még sokkal jobban kiemelni a már felsoroltak kiválóságát, de még Baki Dániel rendőrét, Pálmai Anna óvodását, Szirtes Ágit a bíró szerepében. A nagy alakítások közül mégis Bán Jánosé és Tasnádi Bencéé volt az, amelyik leginkább megrázott. Valószínűleg a szerzői, rendezői szándéknak megfelelően. Mert ebben a történetben ők is igazi áldozatok.

 

 

 

Címkék: Katona Pálmai Anna Fekete Ernő Tasnádi Bence Máté Gábor Papp Endre Haumann Péter Bán János Szacsvay László Borbély Alexandra Szirtes Ági Török Tamara Pelsőczy Réka Pálos Hanna Cziegler Balázs Mészáros Blanka Baki Dániel Füzér Anni Dér Zsolt Az olaszliszkai

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr717969256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.