Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Csütörtökön a Müpában találkoztam egy európai kitekintéssel bíró zeneértővel, aki közölte, 2015-ben ez éppen a 17. olyan operarendezés volt, amelyiket tiszta fehérben játszattak és látott. Ezek szerint éppen ez a nyugat-európai divat. A külföldi tervezőknek köszönhetően (Gilles Gubelmann, Gianpiera Bühlmann) hozzánk is eljutott. Ha visszagondolok az előző nap megtekintett Cosíra, az is nagyon pasztelles, majdnem fehér. (Tavalyi bemutató volt az Operaházban.) De legalább nem tiszta fekete, mint az Otello. (És: nem gátolja meg az énekeseket abban, hogy jól érvényesülhessenek szólóik közben. Pillanatnyilag ezt is nagy eredménynek érzem már.) Félreértés ne essék, nem lett számomra hirtelen a legfontosabb szempont az, hogy milyen a látványa egy operának, de ha a rendezés nagy hangsúlyt fektet rá, akkor a nézőre sem marad el a hatása.

Némedi Csaba rendezését egy főpróbán és mindkét előadáson láttam, rengeteg benyomásra tettem szert. Elég nagy utat jártam be keddtől szombat estig. Feltétlenül érdemes volt nézni, sokat adott ez az élmény, így kissé kényszeredetten fogok hozzá a szétszedéséhez. Nem voltam igazán boldog a rendezői koncepcióval, később sem váltam azzá, viszont az egész előadással már igen. A zene és az énekesek ezúttal úgy érzem, hogy diadalt arattak és talán majdnem olyan jól jártunk, mintha koncertszerűen szólalnak meg a művek. Egyszerűbb és jobb érzés lenne mindenkinek ünnepélyesen gratulálni, de mégis jöjjön néhány észrevétel. A két este élményét talán nem rontják el.

Igyekszem évek óta követni a Müpa és az Operaház Strauss-előadásait, amelyek a karmester Kocsis Zoltán számára fontosak, ő az, aki sorra bemutatja a szerző ismeretlen operáit. Az évek folyamán már szert tettem annyi tapasztalatra, hogy tudjam, számomra új modern operák esetén rendszerint nem tudok mit kezdeni a zenével, azaz muszáj előre felkészülni. Ezért mintegy három hónapon át szoktattam magam a Friedenstag zenéjéhez, amely elég kemény diónak bizonyult, mert csak egyes részleteit sikerült megszeretnem. Az ismerkedés fázisán azért túljutottunk. Kicsit még fordítgattam is a német librettót, aztán feladtam persze. A Daphné könnyebben befogadható zenének tűnt, azzal kevesebb időt töltöttem el.

A másik dolog, ami aggasztott: szintén megfigyeltem, hogy ha objektíven szemlélem magam, nagyon kevés olyan operarendezés van, amelyik azonnal tetszik és nem zavar meg abban, hogy az énekeseket nyugodtan hallgassam. Apró hülyeségeken is felidegesítem magam, miközben a rutinos operabarátok régen megtanultak félrenézni, elsiklani a részletek fölött és csak a zenére figyelnek. Éppen ezért a Fodor Gézától ellesett technikát szinte muszáj is alkalmaznom: próbát is nézek, ha sikerül és hozzá több előadást. Fodor Géza a véleményét - negyvenezer karakterben a Muzsika számára - NÉGY megtekintés után formálta meg, nem egy alkalom után. Ez ugyan nem zenekritika, nem is lehetne az, de nekem így is jól jött a három megnézés, nem volt sok. Egy nap szünet után akár ma is visszaülnék még egyszer. Menet közben megszerettem ugyanis ezeket az operákat - ennél jelentősebb hatás valószínűleg nemigen jöhet ki egy hasonló magyarországi ősbemutatóból.

A próba után a rendezői koncepció világossá vált. Mindkét opera, melyeket egy estére szánt Strauss és még a II. világháború kitörése előtt megírt, ugyanabban a díszletben és jelmezekben játszódik, mindössze fordítottak a sorrenden. A rendező nyilatkozataiból kiszűrhető, hogy ebben az elrendezésben kerek 24 órába beleférnek a történések, A béke napját követi Daphné alkonya. A fehér díszletben fehér ruhákban (némi kék díszítéssel) mozgó szereplők sportolóknak tűnnek. Az előadás elején bemelegítést látunk és felvételről valószínűleg a Strauss által írt olimpiai induló szólhat. A sport, a háború és a szerelem között található valóban kapcsolat, a győzelem szó többször is megemlítődik a szövegben és ez lehet az egyik kulcsmotívum. A ruhák nem is hasonlítanak egyenruhára, elegáns fehér öltönyök vagy sportruhák kerülnek az énekesekre. Ezekben nem lehet háborúzni, az emberiségnek nem való a harc, a vérontás - érteni véljük ezt a szövegen kívül a jelmezekből is. Csak az a baj, hogy ezekben a fehér ruhákban szinte semmit nem lehetne csinálni, dolgozni se, élni se. Ezekben csak feszengeni lehet és attól tartani, hogy pillanatok alatt bepiszkolódnak. (A próba közben eszembe jutott, hogy A béke napja paradox módon inkább üthetett volna az Otello fekete alapon fekete díszletében. Ez a darab valóban a tömegek pusztulásáról szól elsősorban, a háború centrálisabb feltétlenül, mint az elsősorban egyéni tragédiát hordozó Otellóban.)

A színpadot betöltő fehér dob és hatalmas lépcsősor a jelmezekhez hasonlóan fehér, de nem szép látvány, nem igazán esztétikus. (A ruhák nagyobb hányada az.) Valóban praktikus, hogy jó magasra tudja az énekeseket elhelyezni a rendező, jól hallatszanak a lépcsőről is, a dob tetejéről is, hely van a kórusnak, de ez a díszlet - különösen a dob - nem olyan látvány, amelyre majdnem négy órán keresztül jó lenne ránézni. (Az utóbbi időben - lsd. az említett Otellót - mintha a tervezők nem gondolnának arra, hogy fárasztó a nézőknek ugyanazt a színpadképet órákon keresztül bámulni.) Valóban számít a látvány és emlékeim szerint ez az eddigi legkevésbé Müpába illő díszlet, amit láttam. (A halcsontváz A hallgatag asszonyban zavart, az is megmaradt emiatt - ilyen finnyás vagyok.)

A rendező teljesen megrendezett előadást akart kiállítani, miközben nyilvánvalóan a Müpa működése nem teheti lehetővé, hogy a színházakban megszokott hat hetes próbaidőszakban viszonylag aprólékosan felépítsék a viszonyokat és a szereplők közötti kapcsolatrendszert is kidolgozzák. Emiatt felemás eredmény született. Ahhoz, hogy csoda történjen, egy másik darabbal lett volna esély. Abban, hogy sok szereplőnél érezzük, hogy nincs hitelesen felépítve a figura, illetőleg nincs igazi viszony közöttük, elsősorban ezek az egyfelvonásosok a felelősek. (Nem véletlen, hogy ritkán kerülnek színpadra.) Túl sok a felvillanó figura, akinek a sorsáról csak keveset tudunk meg, és akik a többiekhez csak felületesen tudnak kapcsolódni.

A Nemzeti Énekkar tagjai teszik ki a színpadon lévők többségét, akik szinte egész végig civilként vannak jelen, a színpad különböző pontjaira állítva és viszonylag kevés mozgást kell végezniük. Az, ahogyan nézik a körülöttük folyó történéseket, többször elterelő hatású, mint nem. E szereplőket figyelve, akiktől elvárhatatlan lett volna, hogy néhány próba alatt átszellemüljenek és át is változzanak az ostromlott város népévé, még inkább kialakult bennem az a meggyőződés, hogy mivel így is túlságosan statikus lett az előadás,szerencsésebb lett volna koncertszerűen előadni. (A kórus hangzása nagyon jó, hatalmas részük van abban, hogy zeneileg igazi élmény az este.) A legtöbb ismerősöm eleve nem várt szcenírozást, meg is lepődtek, hogy van rendezés is, mindenki a sosem hallott Strauss-opera zenéjére volt elsősorban kíváncsi.

Mindazonáltal, mégis jobban a díszlethez illőnek éreztem ezt az első felvonást, A béke napját. A próbán, ahol nem mindenki énekelt teljes lendülettel, jobbnak tűnt. Annak azért feltétlenül örültem, hogy nem illusztratív rendezést nézek. Annak viszont nem, amikor láttam, hogy nem mindig sikerült az éppen nem éneklő szólistáknak megfelelő pótcselekvést kitalálni, a legtöbb lépcsőn járkálós mozgás erősen kényszeredett volt, erőltetett, mindössze egy-két szereplő tudta ezt természetesnek eladni. (A Kiss Tivadar által játszott lövészhez illett, de nem sok egyéb szereplőről mondhatnám el, hogy valóban élő ember látszatát tudták kelteni ebben a didaktikus műben.) Sajnáltam, hogy nem minden esetben sikerült a szólistákat kivinni a színről, amikor nem volt dolguk és sokszor bent statisztáltak feleslegesen, mindössze a tömeg hatását növelve.

Ennél rosszabb fejlemény volt, hogy míg A béke napjában Michael Kupfer-Radeczkynak sikerült egy háromdimenziós, őrlődő parancsnokot megmutatnia, az egyetlen olyan szereplőt, akinek a jellemét-alkatát kicsit több oldalról is megismerhettük, nem tudott az egyébként nagyon hatásosan éneklő és imponáló orgánummal rendelkező Christiane Kohl a feleség szerepében igazán társa lenni, valódi kapcsolatba kerülni vele, szinte egy pillanatra sem. Ez a szoprán szerep még talán jobb is a parancsnokénál, szépek a dallamívek és a darabnak a Máriához kapcsolódó részei azok, amelyeket már a felvételen is meg tudtam szeretni. A kettejük közötti kapcsolat megléte kulcsfontosságú lett volna a szerzői üzenet tolmácsolása szempontjából. Ez a Maria egészen e levegőben lógott, nem tűnt valódi feleségnek, akinek problémát okoz az, hogy férjét kizárólag a győzelem és a háború érdekli. A parancsnok viszont kellő intenzitással vívódott, láttunk egy embert, aki képes folyamatosan mindent alárendelni a felsőbb utasításoknak. Felrobbantaná a várat, hogy nehogy fel kelljen adnia és elveszítse a becsületét. A béke hírét - érthetően - nem tudja azonnal feldolgozni, megzavarja az új helyzet, nem tud azonnal a keblére borulni az ostromlók parancsnokának. Ez a kételkedés, húzódozás így nagyon a helyén is van. A béke napjának Michael Kupfer-Radeczky valóban a főszereplője, mert őt ismerjük meg leginkább. (Még akkor is, ha a színpadon sorakozókra ránézve leginkább a mindhárom alkalommal kitűnően éneklő  Gábor Géza az, aki parancsnokként viselkedik, mozgása, gesztusai alapján nem is kérdéses, hogy ő lenne a megfelelő vezető. Benne megvan a szükséges magabiztosság, orgánumában az erő. Róla azt is elhinni, hogy tényleg katona, ebben a fehér öltönyben is. Strauss viszont fölé tesz egy a felelősség súlya alatt már megrogyó embert, aki ugyan legszívesebben nem gondolkodna, de mégis rákényszerül.)

Az előadás ebben a műben találhatott volna bőven kapcsolódási pontokat a jelenhez is - mintha a politikusoknak manapság is gyakran lenne választási helyzetük, hogy a szabályokat akarják betartani, vagy a kisemberek gondjait oldanák meg inkább. Az ellenségeskedés, pártoskodás problematika szintén túlságosan aktuális. Strauss erről írta ezt a didaktikus és nem túl színpadszerű darabját. 1938-ban vágyott a békére, amikor a háború még el sem kezdődött.

Éppen azért, mert ez az első egyfelvonásos a harmincéves háború végét jelző Westfáliai béke napján játszódik és a szerző valóban békevágyának nyomatékosítására írta, a harmadik legfontosabb szerep volumenében kisebb terjedelmű ugyan, de dramaturgiai súlyát tekintve mégis ez a darab kulcsszerepe. A béke hírnöke a holsteini ostromló csapat parancsnoka, aki újabb roham helyett élelmiszer szállítmány érkezését jelenti be lelkesen, felszabadultan, boldogan. Az előadás első órájának végén történik mindez és még nagyjából húsz perc marad az optimista végkifejletre, pontosabban arra a folyamatra, amíg végül a vár parancsnoka képes magára erőltetni az új helyzetet.

A békeüzenet tolmácsolója a lépcső tetejéről érkezik, a leghangsúlyosabb helyzetben. Ehhez a jelenethez valóban indokolt a lépcsősor. Cser Krisztián hangja most is kellően erőteljes és szép árnyalatú egyszerre ahhoz, hogy súlyt adjon a béke üzenetnek. Fontos, hogy ez a hang szebben és hatásosabban szárnyaljon, mint bármelyik másik, ellenkező esetben a deus ex machina hatásossága elmaradna. DE nem marad el. Az énekes jó választás a szerepre, mert mint ahogy korábban a Don Giovanni kormányzójaként rövid idő alatt is képes arra, hogy dominálja a színpadot és elementáris hatásával lenyűgözze az egész nézőteret. Ebben a szerepben nincs lehetőség hibázni, azonnal a maximumon kell lennie az énekesnek. Szerencsés helyzet, hogy a jelmez sem rontja el az összképet, öltönyt kap, nem melegítőt. Ami viszont nem szerencsés, az a rendezői utasítás: amíg a kórus énekel, mindenkihez külön oda kell lépnie.

Az ostromlók békét hozó parancsnokától eleve jelentős gesztus, hogy megkockáztatja, hogy a várba jön egyedül az ellenséges csapatok közé. Az, hogy a nép minden tagjának a vállát is megérintse és rámosolyogjon, inkább gyengíti a pozícióját. (Miért nem kézfogás akkor már? - jutott eszembe minden egyes alkalommal...) Az énekes körútja után végül korábbi ellenségével, a vár parancsnokával is duettet énekelhet. Abban a pillanatban ahogy ez megtörténik, egy csapásra visszaszerzi fölényét, mert erőteljesebb a hangja, mint a főszereplőé. Ennek ellenére sajnáltam, hogy ő is, ahogy néhány kollégája, mégis rákényszerült ezekre a felesleges és az alakítását időlegesen gyengítő mozgássorokra is. Ugyanakkor az egész fellépéséből áradt valami olyan ragyogás, amely feledteti ezt a közjátékot.  Fogalmam sincs, hogy már Strauss is ugyanannak szánta-e a holsteini parancsnok és Daphné apja szerepét, de szerencsés fordulat, hogy mindkettő Cser Krisztiáné lett. A második operában van egy hatalmas szólója Peneiosként, Dapné apjaként. Mikor arról énekel, úgy érzi, egykor isten volt. Énekét hallgatva mi is hajlamosak vagyunk hinni neki.

A két opera cselekményét elolvasva, látszólag kevés kapcsolódási pont fedezhető fel a harminc éves háború világa és a Daphnéban elmesélt mitológiai történet között. Daphné ugyanúgy csak nyugodtan és békésen szeretne élni, zavaró körülmények (férfiak ostroma) nélkül. A másik közös vonás: egyik esetben sem tűnik úgy, hogy a kisemberek életének nagyon használna, ha a felsőbb hatalom beavatkozik az életükbe. Azoknak főleg nem jó ez, akik egyébként ezzel a hatalommal közelebbi kapcsolatban vannak. A béke napjában ott a felismerés, hogy eddig is értelmetlen volt a háború, amelyet a császár miatt vívtak, felesleges. A császárhoz lojális parancsnok egész életét is tönkretette, nemcsak a kiszolgáltatott közemberekét. Talán ennél is rosszabbnak érezzük a Daphné alaphelyzetét, aki ugyan vágyik Apollón társaságára, de bőven beérné azzal, ha az isten a megszokott, Nap formában sütne rá. Apja, Peneios szintén kacérkodik a gondolattal, hogy az olümposziak meglátogatják, de később amikor ez valóban bekövetkezik, már az ő arcáról is lehervad a mosoly. (Az sose derül ki, miként reagál a lány fává változására.)

Összesítve nagy a tanulság: nem jó, ha az istenek, a hatalmasok kapcsolatba kerülnek az emberekkel, csak ártalmukra válnak, akkor is, ha jót akarnak nekik.

A Daphnéhoz ugyan a díszlet kevésbé illik, ugyanakkor jóval kisebb a kórus létszáma, kevesebb szereplő végez egyszerre a színen áltevékenységet, így a főszereplők szólóira jobban koncentrálhat a rendező is és a közönség is. Hatnak a szólók mind, érvényesül Ulbrich Andrea Daphné anyjaként, nála is sokkal jobban Cser Krisztián könnyűszívű és  felelőtlen apaként, aki vészhelyzetben magára hagyja lányát, de ezúttal három olyan szereplő van, akinek a kamaradrámájába valóban bevonódhatunk.

Amíg A béke napjáról állítható, hogy a főszereplők elszigeteltek és nem épül ki közöttük kapcsolat, mindössze az egyéni énekesi teljesítményeknek örvendezhetünk, különösen annak, hogy az egészen kis szerepekre is kiváló művészeket gyűjtöttek össze (említődjön meg feltétlenül még a szép orgánumú Bakonyi Marcell és Pintér Dömötör legalább, akik mindkét darabban jelen vannak, illetőleg az egészen kitűnő Szalai Ágnes és Kristófi Ágnes, akikről a Rajna sellői jutottak eszembe), addig a Daphnéban a címszereplő és két udvarlója között valódi dráma zajlik és bónuszként mindhárom szereplő színészileg és énekesileg is rendkívül jó. Mivel ez a lényeg, őket nézve és hallgatva azt hiszem, hogy a legkekecebb néző is elengedi a korábbi problémáit, hiszen át tudjuk érezni Apollón vágyát és csalódottságát is, akiből az isten valóban előjön, amikor végül képes Daphnét majdnem elengedni. (Nem tehetek róla, az, hogy fává változtatja nem tűnik mégsem igazi boldog végkifejletnek.) Ric Furman az első részben is a hierarchia tetején áll, az ostromlott város polgármestere, aki a parancsnokkal szembekerül. Formátumos színész, olyasvalaki, akinek a néző azonnal kikeresi a nevét a műsorfüzetben és igyekszik megjegyezni, nehogy kihagyja, ha netán visszahívnák a hőstenort a Müpába, például a Wagner napokra. Erősen remélem, hogy nem most láttam utoljára színpadon. nagyon illik rá Apollón szerepe, nem zárnám ki, hogy még sokáig az isten nevének említésére azonnal eszembe fog jutni.

Horváth István, aki a darab korábbi két magyarországi előadásában is ugyancsak Leukipposzként, azaz Daphné gyerekkori játszótársaként lépett fel, erős ellenpontja az isteni vendégénekesnek. Ez hatalmas szerencse, nem borul fel az egyensúly, nem lesz jelentéktelen a földi halandó, sőt ő az, akivel leginkább azonosulni tudunk.

Horváth István A béke napjában piemonti hírnökként szólal meg, a darab elején tőle kapunk olyan dallamokat, amilyeneket szeretnénk tovább is hallgatni. A béke vágya rövid szólójában is megmutatkozik, ezzel is megmutatja Strauss, hogy jöhetne ideje szebb zenéknek, ha a világ is akarná. Horváth István a próbán is és mindkét előadáson átüt ezzel a rövid dallal. A Daphnéban módja van egy háromdimenziósra megírt figurát játszani, amelyik jól is áll neki. Nagyon szívhez szólóak néma gesztusai is, ahogy vágyakozóan figyeli Daphnét, amikor meg énekel, az olyan élmény, amilyet egy lírai tenortól szeretnénk kapni. (Matteo szerepe is jól állt neki az Arabellában, amely darabját Strauss nem, én viszont nagyon szeretek.) Sajnáljuk Daphnéval együtt szenvedését. Annyira nem nyugtatja meg, hogy Apollón sem kell a lánynak, de meg is hal a darab végére, így neki nem lesz esélye, hogy a közben fává változott lányhoz eljárkáljon babérlevél tépkedés céljából. Igen, összességében Horváth István az egyik olyan énekes, akinek minden szempontból jó fordulat volt ez a premier és akinek volt elég ideje is arra, hogy igazán megmutassa magát. (Szörnyű alak ez a Strauss, túl sok kis szerepet írt bele szólistáknak a darabjaiba, amelyek nem látványosak, jó énekesek kellenek mégis hozzá és hálátlan ezeket játszani. Emiatt örülni lehet, hogy most a többi hasonlóan jelentős énekes hajlandó ezeket a számukra kevésbé csillogó lehetőségeket mégis bevállalni.)

És végül, itt a címszereplő, akinek két ilyen tenor sem elég jó, aki legszívesebben csak egyedül énekelgetne a virágoknak, fáknak, élvezné tovább a gyermekség örömeit. A férfiak vágyai nem érintik meg. Mintha az lenne az érzése, hogy nem lehet jó felnőni, belekerülni a világ körforgásába. Daphné ebben az előadásban hús-vér leányként megszületett, élő és hiteles Pasztircsák Polina szerepformálásának köszönhetően. Szerencsés a találkozás énekes és szerep között, alkatilag és hangilag is alkalmas, ráadásul még színészileg is. Élt ez a lány, vitt minket magával és átéreztük motivációit is. Láttunk valakit, aki örült az életnek, amíg lehetett, amíg hagyták és nem zökkentették ki.

Nem először hallottam az énekesnőt, de jóval kevesebbszer, mint ahányszor az optimális lenne, az biztos. Ez a szerep hasonló súlyúnak tűnik, mint a nagy Wagnerek.  Egészen természetfeletti jelenség, csütörtökön különösen valószínűtlennek tűnt, hogy élő ember ilyen hangokat, ilyen hosszasan kiadhat magából, és mégcsak nem is erőlködik. Miatta is érdemes volt a próba után előadást nézni, mert bár akkor is jól szólt, de a nézőkkel tele hangversenyteremben lett igazán katartikus ez az alakítás. Idén még a Bohéméletben és a Figaro házasságában biztosan nézhető a tél folyamán.

Örültem ennek a sorozatnak, úgy érzem, hogy érdemes volt sok időt rászánni erre a két operára. Strauss-szal együtt azt szeretném, ha a politikai viszonyok úgy alakulhatnának, hogy az életem legnehezebb döntése az maradjon, hogy mit és hol nézek meg, hányszor és milyen szereposztásban.

 

 

 

 

Címkék: Opera MüPa Strauss Kocsis Zoltán Cser Krisztián Kiss Tivadar Gábor Géza Horváth István Pintér Dömötör Pasztircsák Polina Ulbrich Andrea Bakonyi Marcell A béke napja Daphné Ric Furman Christiane Kohl Michael Kupfer-Radeczky

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr517879722

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.