Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Az imént kaptam meg az Operaház hírlevelét, amelyben a bemutatóról tudósítanak. Ebből kiderül, hogy Stefano Poda, a rendező (világhírű) specialitása, hogy egyedül tervezi a mozgást, a fényt, egyszóval a teljes látványt. „Engem csupán két dimenzió érdekel az operában: amit látok és amit hallok – vallja. – Az előbbi az én felelősségem, az utóbbi a karmesteré.” Idézik a szavait.

Néhány benyomás következik a rendezői koncepcióról, ami egy főpróbából is kiderült - orientációs célból írom mindössze, azoknak akik még fontolgatják a megtekintést és nem vettek jegyet. A tovább nem olvasók kedvéért az elején jöjjön azonnal a konzekvenciám: Én mindenkinek azt javasolnám, hogy hallgassa meg Kálmándy Mihályt, Létay Kiss Gabriellát, Németh Juditot és Boncsér Gergelyt és ne ragaszkodjon (hacsak nagyon nincs jól eleresztve és kifizetne vagy 18 ezer forintot egy jó földszinti jegyért) a látványhoz. Érje be a 3. emelettel, az ottani helyek nem drágultak úgy sem, és HALLGASSA MEG az előadást. De szombaton az évadnyitányon ki is vetítik az Operaház előtt, meg lehet nézni, hogy milyen lett az a látvány, amelyik dominálja az előadást.

A rendező szavaira reagálva: a karmester Pinchas Steinberg jól végezte a dolgát, jó hallgatni az előadást. Az énekesek ezen a néhányak (de jellemzően kollégák és fotósok) által megtekintett főpróbán is komolyan vették a szerepüket, nem markíroztak, hanem énekeltek valóban. Minthogy én jellemzően azért megyek az Operába, hogy ugyanannak a néhány (20-30) énekesnek a pályáját kövessem, most is elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy a nagy lehetőséget, Jago illetve Desdemona szerepét, hogyan használhatja ki az új rendezésben Kálmándy Mihály és Létay Kiss Gabriella. Nem meglepően, most is odatették magukat, viszont a rendezői koncepció (van ilyen, érvényesül, végig!) sikeresen eljelentékteleníti nemcsak őket és a sorsukat, de globálisan minden szereplő sorsát egyidejűleg.

Jelenleg kézenfekvő hasonlattal élve, annyi súlya van Otello házassági válságának az előadásban, mint a menekültválsághoz képest annak, hogy mennyire tetszett pont nekem  éppen ez az előadás. Azaz lényegében semmi.

Kapunk egy hatásos bevezetőt, halottakkal-sebesültekkel (félmeztelen, vérrel bekent statiszták vonaglásával), nézünk három órán keresztül sárral bekent falakat, azokból kimeredő kezekkel. Ilyen hosszan  kifejezetten fájdalmas ezt az alig változó és  hihetetlenül alulvilágított díszletet nézni, hiába forgatják meg néhányszor, ez nem változtat semmin. Depresszív hatású és sajnos nagyjából tíz perc alatt átlátható a rendezői üzenet és utána hajlamosak lennénk az unatkozásra. (Aki nem ismeri a darabot, az kevésbé, mert annak nehéz összerakni, hogy elvileg mi történik. Jobb felkészülni, mert a feliratok olvasása se ad feltétlenül elég információt. ) A díszletből egyértelmű az üzenet: a világ otthontalan, bemocskolódott, rossz élni - de nem Jágótól lesz az, már ilyen, megváltoztathatatlanul. A bevezető kép alatt lejátszott tömegkatasztrófa után tényleg nincs jelentősége Jágó szervezkedésének és az is mindegy, hogy mi lesz Otellóval.

A darab eredetileg teljes egészében egy maréknyi ember életét venné górcső alá és Shakespeare-nek, illetve Verdinek is FONTOS az egyes ember élete, nem tömegekben gondolkodnak. Egy ember tragédiája nagyon tud fájni, ha jól adják elő, sokkal jobban, mint egy tömegszerencsétlenség. Ettől, a személyiség fontosságától tekint el a rendező minden eszközzel. Érteni lehet, hogy sötét és reménytelen a világ, de elég szerencsétlenül kap nyomatékot ez a gondolat azáltal, hogy elvétve, egyszer-egyszer vetül fény a szólót éneklőkre. Képesek elénekeltetni mindenkivel a leghíresebb áriákat is anélkül, hogy láthatnánk az arcukat. (Ezért is vehető meg a jegy a nemlátó helyre, közeli földszinti páholyból sem lehetett semmit kivenni az arckifejezésükből.) Amikor pedig egy-egy jelenetre lett fény, az túl erős volt és akkor meg azért nem tudtuk jól megfigyelni a szereplőket.

Igen, a világban mindenki csak egy aprócska pont, nem fontosabb Jágó vagy Otello, mint egy kórustag, a hasonló ruhákban köztük is elmosódik a különbség, ugyanakkor minket nézőket mégis csak az egyén küzdelmei és fájdalmai hatnának meg, a tömegek nyomorával kevésbé tudunk mit kezdeni.

Az alulvilágítottság mellett ami nekem fájt: Otello személye nem lett igazán kidolgozva, nem jött át a figurából se a hadvezérség, se a szerelem - talán az utolsó képet leszámítva elég érdektelen szereplőnek tűnt. Rafael Rojas vendégtenor kicsit később melegedett bele az éneklésbe, mint kollégái, de menet közben erőre kapott. Egy főpróbán éppen a hangi teljesítmény az, ami nem derülhet ki, és nem is ildomos mérlegelni, viszont így is előre sejthető, hogy rendesen el fogja énekelni a szerepet, de az már valószínűtlen, hogy képes lesz a két magyar főszereplő fölé kerekedni, mivel maga a hang nem tűnik különlegesen gyönyörűnek vagy érdekesnek. Nem tudom, hogy tényleg nincs-e magyar énekes, aki alkalmas a szerepre, de a szakkritikusok majd ebben a kérdésben nyilván állást foglalnak.

A két kisebb szerepnek jelentőséget ad Németh Judit (Emília) és Boncsér Gergely (Cassió). Utóbbi mostanában folyamatosan színpadon van, a West Side Story premierje is nemrég volt. Első megszólalása kicsit megtörte a színpadról áradó depressziót. Németh Juditra is mindig figyelni kell, ha épp jelen van, őt kevésbé sikerült beolvasztani a tömegbe.

Nekem az Otello Placido Domingo legendás filmjével azonos, amelynek hanganyagát rengeteget hallgattam. Attól tartok, hogy aki azt ismeri, annak ez a beállítás, amelyben effektek vannak, de kidolgozott emberi kapcsolatok nincsenek, kevés lesz. Ne legyen igazam, azt kívánom. De mindent mérlegre téve azt mondom a bejegyzés végén, hogy az elején említett négy magyar énekes miatt így is érdemes elzarándokolni az Andrássy útra, ajánlom a megtekintést, bár nem bántam volna, ha kicsit jobb helyzetbe hozzák őket.

Címkék: Opera Otello Boncsér Gergely Létay Kiss Gabriella Kálmándy Mihály Németh Judit Poda Pinchas Steinberg

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr187810398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MakkZs 2015.09.23. 21:28:17

Varga Vivien kommentje, akivel együtt néztük tegnap és aki nagyon hasonlóan látja és egy általam nem említett lényeges kérdést is felvet...(Ő egy huszassal fiatalabb és neki új volt az opera.) Idézve facebook oldaláról, hozzájárulásával:

"Új Otellót kapott az Operaház, személyében és rendezésében is. Előbbiben egy külföldi vendégénekest köszönthettünk, utóbbiban a Stefano Poda nevű olasz rendező által színpadra álmodott két és fél órás disztópiát.

Ezzel önmagában még nem lenne annyira baj, bár igencsak érdekes Otello történetének és az említett műfajnak összeeresztése egyetlen előadásban, de ha már disztópia/poszt-apokaliptika, hát egy nagyon fontos dolog mellett elment a rendező. Nevezetesen, hogy ezen műfajok alapeleme a társadalomkritika. Valamiért tönkrement az addigi társadalmi berendezkedés, valamiért eljutott az emberiség abba az állapotba, ahogy az éppen aktuális előadás/film/játék/könyv/egyéb ábrázolja, és a néző/olvasó ösztönösen igényli a magyarázatot, hogy MIÉRT?

Nos, itt minden van, csak magyarázat nem. A színtelen, sötét és alig változó színpadkép a hamuval borított padlóval, a fura, absztrakt díszlettel(?) és a fekete bőrcuccokban rohangáló szereplőkkel tökéletesen megágyaz ennek a poszt-apokaliptikus Ciprus képzetnek, de az előadás durván két és fél órája alatt semmiféle utalást vagy magyarázatot nem kapunk arról, hogy miért alakult ez így. Talán a törökök végigdúlták a világot, mindent felégetve maguk után? Vagy egy zombivírus vonult végig a Földön? Tűzvészek pusztítottak? Mi történt? Nem tudom, ki hogy van vele, de én tudni szeretném erre a kérdésre a választ. Ha már elém tolnak egy ilyen, az általam ismert történethez sehogy sem passzoló színpadképet, hát minimum legyenek szívesek legitimálni valamilyen módon. Ez itt szerintem nem történik meg.

Amennyiben ezen túl tudunk lendülni, onnantól kezdve már csak az a dolgunk, hogy valahogy ébren kibírjuk az előadás két és fél óráját. Előre megsúgom, nem lesz egyszerű. Pont emiatt a „világégés utáni Föld”-díszlet és atmoszféra miatt maga az előadás is statikussá és érdektelenné válik. Nem érdekel, hogy mi történik ezzel a maroknyi túlélővel, egyik se kelti fel a szimpátiámat, de ami a nagyobb baj, h az utálatomat se, ami pedig az egyszerűbb nálam.

Az első két felvonás össze van rántva, egyben mennek le, azokkal még nagyjából elvoltam, mondhatni nagyobb szenvedés nélkül néztem, de a második résznél kezdtem elveszteni a türelmem, meg főleg az érdeklődésem. Ez utóbbi a második rész alatt már kizárólag csak olyankor tért vissza, mikor Kálmándi „Jago” Mihály beroncsolt a színpadra, ezzel végül legitimálva a magam számára azon döntésemet, hogy én igenis kibírom végig az előadást, és nem lépek le bunkó módon a szünetben."