Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Fontos előadás Fehér Balázs Benő Sirálya, különlegesen jól összeválogatott szereposztással, Fekete Ádám maivá szlengesített új fordításával. A közelmúlt több más klasszikusokból készült rendezésével szemben, mint amilyen pl. Alföldi Róbert Nemzetiben elkövetett Hamletje volt, - amely nemcsak a jelenleg legtöbb Alföldihez kapcsolódó előadásnak otthont adó helyszín, az Átrium, hanem ezentúl a darab Hamlet párhuzamai miatt is automatikusan felötlött bennem - , ÚGY TŰNIK (=nem a csalhatatlan ember kinyilatkoztatását olvassátok, csupán EGY véleményt!), hogy ez az előadás nem azokra fog a legjobban hatni, akik egészen tudatlanul ülnek be a nézőtérre, hanem éppen az olyanokra, amilyen én vagyok - akik a Sirályt "hetvenhétszer" olvasták az elmúlt harminc évben, minden sorát elemezték, tízszer látták és ennek következtében a színészek minden apró kis rezdülést értékelni tudják.

Én szerettem az előadást, örülök, hogy megnéztem, de kifejezetten azoknak javasolnám, akik szintén olvasták ÉS szerették a darabot ÉS nyitottak a nem realisztikus rendezésekre. Természetesen nem zárom ki, hogy egy fogékony néző számára első Sirály-élményként is maradandó lehet, ha a szükséges nyitottság megvan benne, de mégis azt éreztem, hogy jobb a művet előtte megismerni, átgondolni és utána szembesülni ezzel az előadással. (Magyarán: nem lehet ezzel kipipálni a "nemszeretem kötelező" elolvasását.)

Előélmények (MÉG NEM az Átrium előadásáról, kihagyható, néhány személyes motívum, nekem fontos, tehát leírom)

A Sirály az egyik kedvenc darabom, még Csehov művei közül is az, amelyikre rendszerint a legtöbb időt szoktam fordítani, amikor sor kerül a tanítására, ha engedi a tanterv, ha nem. (És most jó az időzítés, napokon belül JÖN!) Mindig örülök a lehetőségnek, ha bemutatják, bár ritkán mentem haza úgy Sirály után, hogy semmiféle hiányérzetem nem maradt. Ráadásul vannak korábbi előadások, amelyek egymás után eszembe jutnak és megnehezítik, hogy előzetes elvárások nélkül fogadjak egy újabb bemutatót, bár mindig igyekszem. Most ez egy jó este volt, végig EZ az előadás kötött le, viszonylag kevésszer jutott eszembe valamelyik másik, amelyiket most azért megemlítek, mivel megtekintésük idején normális mezei nézőként még nem írtam blogot.

Annak köszönhetően, hogy a nyáron begépeltem az elmúlt 30 évem megtekintett előadásainak listáját, mind a 2720-at, amelyek ezt az évadot megelőzték, most már precízen tudom, hogy valóban mindössze tíz Sirály-előadásról van szó, amelyek közül leginkább kettő az, amelyik igazán mély nyomot hagyott bennem, illetve paradox módon két olyan is eszembe jut, amelyiket csak szerettem volna látni, de végül mégsem sikerült.

Az első Sirály, az felejthetetlen. 1994. szeptember 8-án, éppen ma 21 éve az RS9-ben néztem. Ez Lábán Katalin rendezésének a főpróbája volt. Máig emlékszem, hogy életem első tanárként megkezdett tanévének elején milyen lelki tusa után döntöttem végül úgy, hogy mégis abbahagyom az óráimra való készülést és este színházba megyek. (Még nehezebb volt, mint ma egy síró gyereket hátrahagyni.) De nem csak a körülmények maradtak meg élesen, hanem Huszár Zsolt Trigorinként, aki még mindig az lehetne, ha nincs az a villamosbaleset, továbbá gondolok Szemerédy Virágra (Mása volt), akinek már szintén csak az emléke él. Veres Dóra, Kassai László,Turi Hajnal, Baksa Imre alakítása az, amelyek még a legélesebben velem maradtak. Ez volt az első igazi stúdiószínházi élményem, első és nem utolsó alkalom, hogy az akkor több nagyszerű előadást is felvonultató RS-ben megfordultam. Rácsodálkoztam, hogy mennyire kevés díszlettel, jelmezzel (tehát minimális költségvetésből) milyen élő színházat lehet csinálni. És másnap bementem tanítani és néhány mondatban megemlítettem az előadást is és mintha (!) ez jobban le is kötötte volna az első osztályomat, akikkel aztán lehetett színjátszókört is csinálni és sokan közülük eljöttek nem kevés előadásra is.

A szinhaziadattar.hu ugyan további 42 Sirályt tart számon, és amint látszik, ennek csak elenyésző töredékét láttam, viszont még a továbbiak közül is csak egy olyan volt, amelyik lenyűgözött. Ez pedig Alföldi Róberté. Nem a legutóbbi, 2013-as, hanem még az egyik első rendezése, 1997-ből, a Budapesti Kamarában színre vitt Sirálya, amelyre háromszor is elmentem, tanítványaimmal együtt. Aki látta, biztosan emlékszik rá, vagy legalábbis Bartha Andrea jelmezeire, amelyeknek szimbolikus jelentőségük volt. (Az elején minden szereplőnek megvolt a saját színe, aztán a végére szépen egyformára bekékültek...) A színház helyi erői (Vári Éva, Rátóti Zoltán, Kamarás Iván, Újvári Zoltán és a nyáron tragikusan korán meghalt Haás Vander Péter) mellett ezzel az előadással robbant be a színházi köztudatba Pokorny Lia. Mintha általa ez a szereplő még Nyinánál (Szalay Mariann) is fontosabbá vált volna, "fekete sirályként" gondolok rá sokszor a mai napig. Tele volt élettel, dinamizmussal az a rendezés, erős gesztusokkal ábrázolta a kiüresedési folyamatokat.

A további megtekintett előadásokat nem sorolom fel, de sajnálom, hogy nem tartozhatott közéjük a 2013/14-es évadból Kiss Csaba és Rusznyák Gábor rendezése. Kiss Csabáéról egy másik előadás miatt fájó szívvel, de kijöttem (hát igen, egy operára mentem el Miskolcra és előtte gondoltam, hogy "belenézek" a Sirályba), a másikra egy (egyébként frenetikusan jó) koncert miatt  végül mégsem jutottam el, bár igazán jókat hallottam Vándor Éva Arkagyinájáról és rá feltétlenül kíváncsi lettem volna. Ez a két Sirály éppen a meg nem nézés, a "mást választó" döntés miatt vált emlékezetessé, sőt vízválasztóvá nézői életemben. Valahol itt, 2014. februárjában lett számomra is világos, hogy már egy jó ideje a zenés, pontosabban az opera-előadásokat preferálom. Korábban sose gondoltam, hogyha nézhetek egy Sirályt, akkor akármi más is a helyére kerülhetne a naptáramban. Azóta próbálok visszakeveredni a biztonságosabb prózai színház vidékére, meglátjuk mikorra sikerül. Ha ilyen előadásokra találok túlnyomórészt, mint ez a mai, akkor minden bizonnyal nemsokára.

Az előadás megtekintése utáni éjszaka elakadtam ennél a bő lére eresztett bevezetőnél hajnali egykor, így most - szombat délután, illetve éjszaka, aztán még vasárnap délután és éjszaka az előadáson eltöltött idő háromszorosának ráfordításával - már nem friss benyomásokról, hanem olyanokról számolhatok be, amelyek már lassan öt teljes napon át érlelődtek bennem. Mert foglalkoztat és időről időre eszembe jut.

KONKRÉTAN az Átrium előadásáról

Júniusi bemutató volt ez eredetileg, így ez a szeptemberi előadás a szereplő színészekben érhetett még a nyáron eleget. Az, hogy nem a bemutató pillanatában néztem, azzal a mellékhatással járt, hogy ugyan igyekeztem semmit nem olvasni róla, de színházi ismerőseim jelentős része természetesen nem késlekedett a megtekintéssel és azzal sem, hogy futó benyomásaikat velem megosszák. Egészen végletes véleményeket is hallottam, így különösen kíváncsi voltam a rendezésre, mit is kezdett Fehér Balázs Benő ezzel az igazán optimálisnak látszó (és később nekem annak is bizonyuló) szereplőgárdával és mivel válthatott ki ilyen végletes véleményeket.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a fiatal rendező Zsótér Sándor osztályába járt, azaz ebből következően érezhetően VOLT koncepciója és gondolata a darabról, másrészt nem merült fel benne az sem, hogy egy megszokott, realista stílusú szokványos előadásban fejezze ki mondanivalóját. (Az pedig mestere előadásaival is nem egyszer előfordul, hogy első nézésre nem mindenki tudja megfejteni, hogy mi miért történik, viszont megnyugtató számunkra az a tudat, hogy biztosan mindennek oka van benne, így VAN értelme az előadás után tovább gondolkodni. Szellemileg megmozgat minket, van olyan néző, aki viszont ezt nem szereti.)

Nem realista az előadás, míg az első részben olyan benyomást keltett a rendezés stílusa, mintha egy opera jeleneteit látnám zene nélkül, a második pedig már (csak) oratóriumra hasonlított. Nem látunk szalont, az orosz életet gyakran jelképező szamovár is hiányzik. Minket, a nézőteret is igyekeznek bevonni, különösen az első felvonásban.Trepljov előadásán néhány színész köztünk van. Ez nem darabidegen megoldás, de azzal a hátránnyal jár, hogy ezek a színészek nem elég jól látszanak, sőt: nem elég jól hallatszanak az első sorokból. Derzsi János (Szorin) egyes mondatai egészen elvesznek.  Az első részben (azaz az egyben játszott első három felvonásban) egy fehér falakkal körülvett, de mű fűvel borított üres térben (tervező: Szalai Sára) vannak a szereplők a térben rendszerint elkülönítve, időről időre áthelyeződnek azért és meglehetősen fontos is, hogy ki éppen kivel van, hol áll. (A rendező tudatos szándékát jelzi, hogy az első felvonásban a fal tetejére ülteti László Zsoltot (Dorn) és Parti Nóra (Polina) alá áll, egymásra nem néznek.) Ez a technika, illetőleg az előadásban használt elidegenítő hatású maszkok értelemszerűen megosztják a nézőket, akik egy része értetlenül fogadhatja azt (például), hogy a társas játék közben mereven állva mondják szövegüket.

A magam részéről Fehér Balázs Benő gesztusrendszere mögött látni vélem a Csehovtól egyáltalán nem idegen mondanivalót, amely életemnek éppen ebben a szakaszában engem meg is érintett. Csehov darabját olvasva átüt nemcsak az "egy mázsányi szerelem", a reménytelen vágyakozás, de az is, hogy a szerző meglehetősen kilátástalannak tartja, hogy ember és ember között tartósan ÉS kölcsönösen fennálljon valamiféle szeretetkapcsolat. Ez nem csak a férfi-nő viszonyra igaz, bár arra még fokozottabban ráirányítja a figyelmet, de a szülő-gyerek illetve más rokoni kapcsolatra éppúgy. Mély barátságot nem látunk, de a darab legjobb jelenetei éppen azok, amikor néhány rövid percre két ember őszinte egymáshoz. Pontosabban, még ez sem történik meg általában: a beszélgetés egyik résztvevője őszintén megnyílik, közöl magáról valami nagyon fontosat, a másik pedig ezt legalább meghallgatja, kiváltja ezt a bizalmat. De ezek a pillanatok ritkák, jellemzően mindenki a külvilág számára felvett szerepeit játssza (ezt is jelzi a maszk az utolsó felvonásban, láthatjuk, kik azok, akik magukat adják). A szeretet meglétét ritkán érezzük át, ráadásul akikről biztosan tudjuk, hogy kölcsönösen megbecsülik egymást (Trepljov - Porogi Ádám és Szorin- Derzsi János) azokról is csak áttételesen derül ki ez, egymással alig váltanak szót a nyílt színen.

A darab másik felvetett problémája szintén jól kidomborodik ebben a rendezésben: Csehov szereplői szinte mind nagyon eltérően ítélik meg saját értéküket, még véletlenül sem úgy, ahogy a környezetük. Sőt, van olyan, akinek az árfolyama többféle, van aki mindennél többre tartja, más(ok) nem sokra becsülik. A legtöbben - ahogy az emberek többsége - függenek a külső véleményektől és igyekeznek megfelelni másoknak, ezért is szükséges a maszkok által is nyomatékosan jelzett "szerepjáték."

Az előadás első részében különösen nagy hangsúlyt kap Dorn, az orvos (László Zsolt által), aki talán az egyetlen viszonylag elégedett és kiegyensúlyozott szereplő, aki jól ismeri a világot, nincsenek erkölcsi gátlásai, de illúziói sem. Jóval centrálisabb figura lett, mint ahogy azt jellemzően megszoktuk egyéb Sirály előadásokban, megfigyeli a körülötte zajló folyamatokat és helyenként még jól is szórakozik a rengeteg szerelem és a túl sok szenvedés látványán. (Mintha a "nézd komédiának, s úgy múlatni fogsz" tanácsot fogadta volna meg.) Csehov ugyan ezt a művét színjátéknak minősíti, nem vígjátéknak, de mivel annyira szörnyűséges a mű által megmutatott magány, amely minden szereplőt körülvesz, (és a kapcsolatoknak csak a látszata jön létre, a beszélgetések rendszerint csak álbeszélgetések), hogy kifejezetten jól jön, hogy ahol lehet, humorral kapjuk meg ezt a keserű igazságot. Elég kegyetlen így is az üzenet, de mégis csak élni kell - ez a megoldás. Nem mindenki viseli jól az életet, a szenvedést, még azok a legjobban, akik valamiféle tevékenységgel el tudják ütni az időt, legyen az munka vagy szórakozás. Nem egy Csehov mű figyelmeztet, hogy a tétlenség veszélyes és csak a munka adhat boldogságot, vagy ha azt azért mégsem, az teszi tűrhetővé az életet.  (Az ebben a rendezésben sem derül ki, hogy sikeres-e Trepljov második öngyilkossága, könnyen meglehet, hogy neki még ez sem jön össze.)

Előadás közben eszembe jutott László Zsolt korábbi interjúja, melyből kiderült, hogy eredetileg Trigorin szerepét szánták neki, de azt túl nagy terhelésnek találta és nem elvállalhatónak már meglévő nagy szerepei (Hamlet, Platonov) mellett. Ebből világos, hogy maga is mellékszereplőnek érezte az orvost még a próbák előtt. Talán már ez a véleménye megváltozhatott azóta, mert akár jól jött neki, akár nem, akár a rendezői szándékból fakadt, akár László Zsolt alkatából (NEM karakterszínész, hanem "született főszereplő"), ebben a rendezésben Dorn nem tűnik kisebb szerepnek, mint Trigorin. Csehovra egyébként is jellemző, minden mellékszereplőjének megvan a saját sorsa, amelytől nem szabadulhat sehogy sem és amelyik nem kevésbé fontos, mint azoké, akiknek a története leginkább a fókuszba került.

Porogi Ádám a fiatal író, Trepljov szerepében módot kap arra, hogy minden eddigi tapasztalatát, keserűségét bele tegye szövegeibe. Ugyan nagy szerepeket játszott Kecskeméten, nekem azonnal húzónév lett Edwardja után, (csak miatta is megnéznék egy előadást), ennek ellenére nyilván megtapasztalta a pálya nehézségeit. A színházcsinálás nehézségeiről szóló mondatai nagyon hitelesnek hangzanak, ütnek. (A színház, mint "gondolatmegsemmisítő gép" szerepel. Lehet, hogy a nézők nem ilyen rendezést vártak, de nehezen tudom elképzelni, hogy ez a Trepljov ne legyen elég jó a legkényesebb ízlésű Csehov-rajongónak is. Érzékeny, útkereső művész, még mindig a pálya elején, türelmetlenül, kiforratlanul, számunkra nem eldönthetően, hogy igazán képes lesz-e jó íróvá válni, vagy sem. A második rész díszletében már a vörös színűvé vált fal végestelen végig be van az írásaival borítva - tehát dolgozik. (Más kérdés, hogy mennyire jó ötlet a nézőtérről is jól olvasható mondatokkal teleírni a színpadot. Engem ezek a szövegek néha eltereltek, elvonták a figyelmem. Nem vagyok biztos, hogy ez a rendezői szándéknak megfelelően történt így.) Porogi Ádám Trepljov alakításában azt szerettem, amit jellemzően szeretni szoktam akárki más Trepljovában, sőt tovább megyek, egy akármilyen színészi alakításban: egészen pontosan érzékelhető volt, hogy kihez milyen viszony fűzi, nem mosta el a kapcsolatokat.

Hasonlóképpen elégedett voltam Trokán Nóra Nyinájával is. Egészen olyan, amilyennek várná az ember - fiatal, szép, ízléstelenül öltözik, a felületen éli meg kapcsolatait. Trigorint ugyan valóban olvasta, de csak a sikeres írót látja benne, a hírnév vakítja el. Ugyanezért imponál neki Arkagyina is. Inkább felnéz rá és csak másodsorban látja benne a vetélytársat. (A jelmeztervező Izsák Lili találó megoldása, hogy az utolsó felvonásban Nyina átveszi a már befutott színésznő öltözködési stílusát is. E nem realista színpadkép mellett a ruhákra jóval nagyobb hangsúly kerül, kevesen öltöznek át, így még annál is fontosabb, hogy ki milyen ruhát hord.) Egy biztos, a színészi pálya valóban kitölti az életét, ahogy Arkagyináét is.

Az előadáshoz kapcsolódó reklámokban, interjúkban a legnagyobb hangsúlyt Oszvald Marika szerepeltetése kapta. A művésznő évtizedek óta az Operettszínház sztárja, én 35 éve láttam először egy siófoki operett-gálán, még viszonylag kis gyerekként az akkor még egészen fiatal szubrettet. Akkor még azt hittem, hogy egészen normális dolog, ha valaki énekelni ÉS táncolni is egyszerre tud. A cigánykerekét irigyeltem, soha nem tudtam megtanulni. Ha valamiben biztos voltam, hogy most is legalább egy cigánykereket látni fogunk tőle és valóban, éppen abban a jelenetben, amelyikben ez legvalószínűbb is volt, valóban elkövet egyet. Az operettszínésznő számára igazi kihívás lehetett a prózai szerep. Jó választás volt behozni ebbe a szereposztásba, kellően nagy szakadék tátongott primadonnasága és fiának művész-eszménye között. Trepljov előadása alatt alig nézi a színpadot, helyette a nézőteret fürkészi, megjegyzéseivel a mi tetszésünket akarja elnyerni. Kellően felületes viszonya családjával is, és csak a látszat kedvéért tartja maga mellett Trigorint, személye mégsem igazán fontos számára. Ez lehet, hogy rendezői döntés (remélhetőleg), felfogható így is a szereplő karaktere. Nem szükséges, hogy mindenáron kétségbeesetten szerelmes legyen a befutott színésznő élete alkonyán a híres és nála fiatalabb íróba, ahogy annak idején például Vári Éva megrázó alakításában láthattam, akinek a hangsúlyai azóta is bennem maradtak. Ami számomra Oszvald Marika Arkagyinájából feltétlenül átjött, az a derű.Ha operettes, ha nem. Ha magára erőlteti, akkor is mosoly ez. És tudjuk - az amerikaiak legalábbis tudják-, hogy aki mosolyog, az ettől előbb-utóbb mindenképp jobban fogja magát érezni. Ez az Arkagyina ismeri az életet, nincsenek illúziói, unatkozik vidéken, nincs jó kapcsolatban a családjával, de ott van számára a színészi karrier és ez VALÓBAN kitölti az életét.Ha pótléknak tűnik a hiányzó szeretetkapcsolatok helyett, ha nem, de ez számára valóság és örömforrás. És a munkával szerzett pénz is az.

Orosz Ákos szintén a legjobb fiatal színészeink közül való, aki eddig talán hét éven át dominálta a Maladype előadásait és jó volt nézni mindenben, amiben látható volt. Nekem szintén húzónév-kategória. (Miután idén elszerződött a Vígbe, esténként nem hatvan, hanem akár ezer ember is megismerkedhet majd vele, hátha ez előnyére fog válni.) Tanítója igazán racionális, praktikus ember, ő az aki pillanatok alatt egy ventillátor segítségével eloszlatja a Trepljov előadása nyomán keletkezett (minket is) zavaró füst-ködöt is. Folyton a pénzről beszél, ellentéte Másának (Szilágyi Csenge), aki valóban Trepljovhoz illene, ha a fiatal író észrevenné. Szilágyi Csenge nagyon jó Mása, ahogy remek tanítónő is volt (abban a szerepében láttam először). Racionálisan próbál dönteni, elfogadja a tanító házassági ajánlatát, de téved - sem a házasság, sem a hat verszta távolság nem elég ahhoz, hogy a reménytelen szerelmet kiverje a szívéből. Patt-helyzetben van, nincs sorsára megoldási javaslatunk nekünk nézőknek sem. Sajnálni sajnáljuk, foglalkoztat a sorsa, de sokra nem megy vele.

A mű tragikuma éppen ez, senki nem képes- tartósan - viszonozni a felé irányuló érzelmeket, jó esetben eltűri legalább. Mindenkinek az elérhetetlen kell, álmokat kerget, ugyanakkor a hétköznapokban pedig kompromisszumot köt. (Sajnos az öngyilkosság, mint a másik alternatíva a kompromisszumok helyett, szintén kevéssé vonzó megoldási javaslat számunkra.)

Mása anyja modelljét követi, másba szerelmes, mint akihez férjhez ment. Parti Nóra Polinaként kicsit fakóbb a többieknél, de ez feltehetően rendezői szándék is. Számára az életben semmi más nem fontos, kizárólag Dorn, aki viszont elutasítja. (Mai pszichológusok a Sirályt elolvasva minden bizonnyal társfüggőségben szenvedők hadát mutatná fel, akik között van néhány alkoholista is. Egyedül a munkamániások azok, akik viszonylag épen megússzák az életet.) Mellékes megjegyzés: nekem kifejezetten tetszett ez a kicsit sápadt, jellegtelen figura, amely jelentősen eltér a színésznő korábbi szerepeitől és alakításaitól, nem bántam, hogy ilyen. (Szorin szerepében Derzsi János hasonlóképpen pasztelles, piros melegítője ellenére. Csendben szenved és sorvad. Át lép rajta az élet, még a haldoklása sem vált ki különösebb hatást.)

Amilyen fakó Polina, olyan erős színekkel, harsány gesztusokkal állítja elénk Mihályfi Balázs Samrajevet, az intézőt. Most is nagyon jó, ez az alakítása hasonlóan nyomot fog hagyni, mint a legutóbbi, Az őrült nők ketrecében. Kicsit megkönnyebbülés valakit látni, akit nem a saját lelki válsága köt le, pusztán az a problémája, hogy lehet-e a lovakat nélkülözni az aratásról. Biztosak vagyunk, hogy nem érzékeli azt a határtalan szenvedést, ami körülveszi - ki tudja, ha érzékelné, foglalkozna-e vele egyáltalán. Talán ő lehet a legboldogabb ember a jelenlevők között.

Miután mindössze talán hét vagy nyolc lendülettel jutottam el idáig és van egy érzésem, kevesen fogják az olvasás közben ezt a pontot elérni, megállapítottam, hogy nem sikerült különösebb logika szerint felépíteni a szereplők sorrendjét. Ez részben azt is igazolja, hogy Csehovnál szinte egyaránt fontos mindenki, másrészt tényleg annyira optimális ez a szereposztás, hogy a sorrend MOST nem jelez egyben minősítést is.

Végezetül, de nem utolsósorban legyen szó Kaszás Gergő Trigorinjáról, aki az élet császára, a nők kedvence, sikeres író, bár nem Turgenyev. Lehet, hogy durván fog hangzani, de megkockáztatom a három esetleges olvasó előtt, aki még velem van: igazán nehezemre esik azt elhinni, hogy egy fiatal lány Porogi Ádám helyett Kaszás Gergőt választaná a felvázolt helyzetben, még akkor sem, ha mindketten ezerrel udvarolnának neki. (De nem, Trigorin nem udvarol, Nyina kísérletezik a meghódításával.) Kaszás Gergő kiválasztásnál nyilván működhetett az a rendezői szándék, amely erősíteni akarta, hogy Trigorin nem azért nyeri el Nyinát, mert sokkal vonzóbb férfi, mint Trepljov, hanem a sikeressége, a hírneve az, amelyik a javára billenti a mérleget. (És persze az, hogy nem bukott meg a darabjában.)

Ez a Trigorin ugyan átél alkotói válságot, de ez nem annyira vészes talán. (Rátóti Zoltán amikor annak idején erről beszélt mindig érzékeltette, hogy mekkora szenvedés amikor éppen nem ír.) Jól van, elég az önbizalma is és nem érintik mélyen a dolgok, csak a felszínt figyeli meg, hagyja magát sodortatni mások döntései által és ez nem zavarja. Leginkább Arkagyinára hasonlít. Ők tudják, hogy kell sikeresen élni.

A néző az előadásban sokféle életút modell közül válogathat, hazafelé elgondolkodhat, hogy kinek a helyében lenne a legszívesebben. Fogas kérdés...

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Sirály Trokán Nóra László Zsolt Mihályfi Balázs Parti Nóra Fekete Ádám Derzsi János Átrium Kaszás Gergő Szilágyi Csenge Orosz Ákos Porogi Ádám Fehér Balázs Benő Oszvald Marika Izsák Lili Szalai Sára

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr997770294

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.