Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Figarót néztem Gentben, Guy Joosten 1995 óta futó rendezését (teljes szereposztás), amelyben egykor Gregor József játszott, most pedig Molnár Levente és Kálmán Péter, akik itthon alig nézhetőek. Nekem fontos előadás volt, különösen örültem, hogy láthattam ezt a két énekest, akiket 2008 illetve 2006 óta figyelek tudatosan, most először "idegen pályán játszani", így hosszú a bejegyzés (10,5 oldal), de kiemeléssel segítem az ugrálást. Akit nem érdekelnek a személyes mozzanatok, sem a genti operaház és az előadás körülményei, azonnal a 3. ponttal kezdje az olvasást, onnan kezdődik az előadás leírása, majd a 4. pontban a szereplők egyenkénti méltatásával folytatódik.

1. A megtekintés apropója (személyes, messziről indít, átugorható, köze nincs az előadáshoz!)

Tavaly nyáron  Vietnamban, vártam az operaszezon (konkrétabban a Don Carlos) eljövetelét. A hazaérkezés nagyszerű pillanatában elsőként Molnár Leventével találkoztam, akire már akkor reménykedve, Posa márkiként tekintettem. (Végül le kellett mondania betegség miatt.)  Ő az egyik olyan énekes, akihez 2008 óta rendületlenül, évente 2-3 alkalommal odamegyünk aláírást gyűjteni, aki kevés itthoni fellépése ellenére is stabilan tartja a pozícióját: Vilma három legkedvesebb férfiénekese közé tartozik. Ezt a rövid repülőtéri találkozást nagyon jó előjelként értékeltem a várva várt évad előtt, bár Levente egészen áprilisig nem volt műsoron.

Ekkor viszont fellépett a Parsifalban (Amfortasként) és a Figaro házasságában is (Grófként). Mindkét szerepében óriási energiákkal volt jelen a színpadon. Az öt Figaro előadáson különösen lenyűgöző volt, ahogy változtatta a szereplő helyzetét az előadáson belül, ahogy dominálni tudott és ahogy később arra is képes volt, hogy az előadás harmóniája érdekében visszavegyen magából. Már akkor foglalkoztatott a gondolat, hogy mivel alig látni Pesten, ki kellene utazni megtekinteni, hogy milyen Gróf lenne egy másik rendezésben, de vacilláltam egészen addig, amíg 2 héttel ezelőtt nem jelent meg az előadás trailere a facebookon. Akkor viszont azonnal megvettem a repülőjegyemet, "egyszer élünk!" felkiáltással. Semmiképp nem azt vártam, hogy az énekes "bizonyítson", hiszen áprilisban hat alkalommal egymás után ezt megtette. Kíváncsi voltam viszont arra, hogy egy nemzetközi szereposztásban miként lesz jelen és a szerepértelmezése mennyire és hogyan változik meg egy másik rendezésben.

Feltétlenül jó döntés volt menni: Molnár Levente december végén jön haza legközelebb Bohéméletet énekelni, amelyik ráadásul nem az én darabom. (Aki teheti, már most júliusban Marcellóként megnézheti a Covent Gardenben, Londonban.) (Honlapján elérhetőek fellépései.)

Nekem ezzel a Figaro nézéssel lett kerek az évad.

2. A genti operaházról és társulatról, az előadás körülményeiről (még mindig nem a konkrét előadásról)

A genti és az antwerpeni opera épületét egy társaság működteti, amelyiket 1996-ban alapítottak, de már a korábbi évtizedekben is egy kézben volt a két ház. Közös a zenekar és a kórus, az előadás után busz viszi vissza a másik városba azokat, akiket kell. Számomra nem derült ki, hogy hol lakhat a művészek többsége, de a szereposztást végigolvasva világos, hogy a szólistákat mindig produkcióra szerződtetik, Európa számos országából válogatva. Egy ún. "A kategóriás" házról van szó, amely feltétlenül garanciát jelent a minőségre. (Aki nem tudná, a mi operánk B kategóriás minősítésű, már csak a nyolcvanas években végrehajtott felújításnak köszönhetően is: a színpad átalakítása tönkretette az akusztikát. Mezei nézőknek ez valószínűleg nem evidens, de az Erkelnek is jobb az akusztikája az Operáénál. Emiatt a ház ismételt átalakítása nélkül a művészek akárhogy teljesítenek, semmi esély nincs az átminősítésre.)

Milyen is az épület? Kilencszáz férőhelyes, de az alsó három szintről intimebb hatású a tere, mint az otthoninak. Én az első emelet középerkélyén kialakított középső páholyokból néztem mindkét előadást és innen is egészen közelinek érződött a színpad. Viszont a háznak ÖT emelete van, felmentem a tetejére is - onnan viszont az a néző benyomása, mintha madártávlatból láthatná csak az énekeseket. A péntek estin volt húsz-huszonöt szabad hely a drágább helyeken (14-103 euró a helyár), vasárnap viszont a matinén teljesen telt ház volt, "sold out" felirat szerepelt a színház internetes oldalán. Ami feltétlenül hátrányos: nincs légkondicionálás, azaz már az első emeleten is kegyetlenül szenvedett néhány néző a hőségtől. Be tudtak hozni a nézőtérre gond nélkül poharakat, pezsgővel, sörrel - néha kólás üvegek is fel-felszisszentek -  próbálták a legyezgetés mellett így is hűteni magukat a látogatók.

A székek nagyon kényelmesek - kétfélét is kipróbálhattam. A páholyokban karosszékekben lehet ülni. Ennyire kényelmesen sosem néztem operát még. (Nem mintha ez nekem szempont lenne, de van olyan néző, akinek az.)

Ha már a körülményekről van szó: a büfé árai nem voltak kifejezetten magasak, főleg a városi árakhoz képest, és szinte kivétel nélkül mindenki vett valamit. A mellékhelyiségekben alig volt sor: többet építettek belőlük. Ugyanakkor nem volt szórólap egyáltalán, egy-két helyen írták ki csak a fellépők neveit. 7 euróért megvehető volt az operához készült könyv, amely flamandul valamiféle magyarázó szövegeket is tartalmaz a kétnyelvű librettó mellett, és olyan képekkel van tele, amelyek semmiféle módon nem kapcsolhatóak a darabhoz. Elmulasztottam valakitől segítséget kérni, így most örök rejtély marad számomra, hogy milyen logika mentén kerültek bele az ismertetőbe.

Ami még érdekes: minden előadás előtt háromnegyed órával tartanak egy fejtágítót-előkészítőt a darabról és azon nem csak annyian vesznek részt, mint nálunk a Hangolókon a premierek előtt. A kihelyezett nagyjából 150 szék mindegyikén ültek mindkét előadás előtt, sőt többen álltak is. (Nem mennék bele ennek az értelmezésébe, ez jelentheti azt is, hogy nálunk a turisták úgysem tudnának egy ilyen programmal mit kezdeni, a magyarok meg nyilván ismerik az operákat, azért nem mennek el egy ilyen eseményre.)

Ha már turisták: itt alig voltak, ha a szomszédos Hollandiából rendszeresen ide látogatókat nem számítom. A szomszédaim megfelelően tudtak így is angolul, lehetett mindkét alkalommal beszélgetni velük a színházlátogatási szokásaikról. A jegyszedők viszont jóval kevésbé voltak közlékenyek (és tájékozottak a saját műsorukkal kapcsolatban), számukra az angol használata rendkívüli eseménynek tűnt. (Azt megállapítottam, hogy a mi Operaházunk jegyszedői, akiknek folyton dolga van külföldiekkel, messze felkészültebbek.)

Bár az étel-ital fogyasztásnak nem volt akadálya a nézőtéren, túl sokan mégsem zavarták ezzel az előadást, amely teljesen pontosan kezdődött (nem az itthon megszokott 7 perces csúszással) és későket a páholyokba sem engedtek be, még az első és második felvonás közötti szünetben sem, amikor a nézőtér teljes csendben várakozott a folytatásra. A nyitány alatt 2-3 ember sustorgott, de nem sokáig és a környezetemben ülők mindkét napon csendesen ültek.

A közönségről még: jellemzően átlagos, hétköznapi ruhákban jelentek meg a nézők. Voltak néhányan öltönyben is, a kisebbség, de sokan shortban és szandálban. Talán a magyar Operaház színvonalához képest is inkább alul öltözött volt a többség. De nem zajongtak, sőt a közönség talán túlságosan is csendes volt. Ilyenkor szokott a fagyasztott hal párhuzam az eszembe jutni. Vannak áriák, amelyeket Pesten minden alkalommal megtapsolnak, itt a pénteki napon mindössze a második felvonás elején lévő gróf és grófné áriát ismerték tapssal el. A vasárnapi közönség ennél valamivel aktívabb volt, érezhetően többet nevettek és jobban reagáltak. (Kevésbé is volt meleg, ez is számíthatott.) A rendezés egyértelműen törekedett is arra, hogy az előadás tapsmentes legyen. Amint vége volt egy áriának, jellemzően a szereplő kiment a színről ÉS a csemballista már bele is vágott a recitativóba. Emiatt és a szünet rövidsége miatt is történhetett meg, hogy az előadás 3 óra 20 perc alatt eliramlott. Azt gondolnám, hogy rossz érzés lehet egy tapshoz szokott énekesnek, hogy a nagy áriája után semmi reakciót nem kap, de az előadásra jó hatással volt ez a megoldás, nem zökkentünk ki. Az előadás végén mégis jó erős volt a taps, de az otthoninál rövidebb - a függöny elé már nem hívták ki egyesével a művészeket.

(Már a rengeteg Figaro-bejegyzésem egyikében leírtam, hogy én először a világ legunalmasabb operájaként értékeltem éppen ezt az operát. Most egy 15 éves kamasz sráccal beszélgettem, akinek kétségei voltak az előadás előtt, de végül kifejezetten elégedetten ment haza. Ez a lényeges, ez a Figaro jó benyomást tett a művel először találkozó és operához nem szokott mezei nézőkre - is.)

3. Díszlet, rendezés, "üzenet"

Hét előadásból álló sorozat 5. és 6. előadását láttam, amely egyértelműen be volt már járatódva. Ha nem tudom előre, nem gondoltam volna, hogy húsz éves a rendezés, nem tűnt elavultnak és összességében kevesebb megoldatlanságot észleltem benne, mint az itthoniban. (Az utolsó felvonást igazán itt sem sikerült megvalósítani - "a mindenki egymás hegyén-hátán bujkál" szituációt nem is egyszerű hihetővé tenni persze.)

Ez azok közé az előadások közé tartozik, amelyek kulcsa a díszlet. A Johannes Leiacker által tervezett látvány felvonásonként változott, az előfüggönnyel együtt és csak ezeket végigtekintve is kifejeződik a rendező mondanivalója.

A librettó szövege nyomatékosítja, hogy a történet a kastély legkényelmesebb szobájában kezdődik elvileg, de ha visszagondolok, még egyetlen olyan Figaro rendezést sem láttam, amelyik ezt a mondatot komolyan vette volna. Nehezen is lehetne a Gróf és Grófné szobája közötti átjárót ilyennek megépíteni. Élhetetlen tér ez is, akár a pesti előadás díszlete, hatalmas kőlapokkal borított hodály, amelynek óriási a belmagassága, benne egy szétszedett ágy, koszos, penészes matracok már odakészítve (a miskolci Figaro jutott eszembe erről). Az óriási térben még árválkodik egy koszos radiátor is, erre a Gróf alkalmanként rákönyökölt. (Erről viszont Bretz Gábor bécsi Kékszakállújára asszociáltam azonnal, ahogy most már minden radiátorról az jut eszembe, hiszen abban vagy nyolc hasonló radiátort is láthattam hetven percen keresztül, az bevésődött az agyamba rendesen.)

Annak ellenére, hogy nagy ez a tér, élesen le van határolva üvegfalakkal mindkét oldalról és fent is. Az a benyomásunk, hogy üvegház az egész kastély. Ez a megoldás praktikus, mert jól világítható a díszlet, másrészt az apród leugrását hatásosra lehet rendezni. (Felmerül persze a kérdés, hogy ki ugrana le tíz méterről egy nő jó hírének a megmentése érdekében? ) A tér szimbolikus jelentést is kap: a zártság és mesterségesen létrehozott védettség is kifejeződik általa.

Ez a tér ráadásul nem marad így, kibővül a második felvonásra (a Grófné szobája így egy kétszer olyan nagy teremmé változik, amelyikben még sokkal elveszettebbnek és magányosabbnak érzékelődnek a szereplők), majd ügyes tervezéssel egy hosszú üvegfolyosó benyomását kelti a tervező a harmadikra. Ebben a felvonásban készülődnek az eljegyzésre a kastély lakói. Az elején van a Gróf majd a Grófné áriája. Leleményes rendezői megoldás, hogy mindkét szereplőt hátraviszi a falhoz, azaz leleplezi az illúziót, és a néző számára világossá válik, hogy csalnak a perspektívával. Ami figyelemre méltó: a Gróf háttal áll a hátsó falnál és nevetséges hatást kelt, míg a Grófné áriája közben ahogy velünk szembenézve hátrál ugyanoda, felmagasztosul. Ez a hosszúnak tűnő védett folyosó akár az életet is jelképezheti, amelyben az illúzió, a hazugság olyan nagy szerepet kap és amelyiknek feltétlenül (legalább) két arca van. Ezzel a háttérrel a Grófné áriája igazán hatásos lesz (bár ezt ha jól eléneklik, akkor minden körülmények között működik), különösen a második fele, amelyben "saját hajánál fogva kirántja magát a gödörből" (azaz egészen alaptalanul elkezd bizakodni abban, hogy helyreáll a házassága, a férje majd megint szeretni fogja). Mi tudjuk már ekkor, hogy semmi remény, de azért vele érzünk.

Ez a védett, behatárolt, de mégis nagy tér egy ponton szétesik, a folyosó hátsó része látványosan beomlik, pontosabban az előfüggöny rászakad Marcellinára a negyedik felvonásban és mögötte a már szétesett díszlet válik láthatóvá. Ennek a megoldása is arra példa, hogy előadásonként más-más hatás keletkezik, csak ezt az 1-2 perces időszakot kiszakítva az előadásból is nagy eltéréseket tapasztalhatunk a pénteki és a vasárnapi között. A színpadi hatás törékeny dolog és egészen kis apróságok gyökeresen megváltoztathatják. Véletlenek is.

A szétesés annak a hatására következik be, amikor Figaro azt feltételezi a Barbarinával való találkozás után, hogy Susanna átveri és így abban az egy nőben kell csalódnia, akire a boldogságát alapozta és akiben feltétel nélkül megbízott. Figaro előélete alapján (lsd. A sevillai borbély nagy áriáját, amelyből erről értesülhetünk) tudható, hogy nem tapasztalatlan az emberi kapcsolatok terén, egészen biztos, hogy nem naiv. Viszont hiú, van önbizalma és elég vonzónak gondolja magát ahhoz, hogy a menyasszonya hűségében bízhasson. Óriási pofon számára ez a felfedezés, az egész világrend összeomlik - ezt fejezi ki a függöny leszakadása és a folyosó szétesése. Nincs biztonság, nincs hűség, mindennek vége. Ez a rendezői értelmezés a darab szelleméhez feltétlenül illik, és talán a közönség többségéhez is egyértelműen eljut.

Pénteken a függöny leszakadásakor azt hittem először, hogy ez most egy igazi baleset. Rövid ideig sötét volt és csak később jöttek be a szereplők. Talán fél percig is szállt a por és nem történt semmi a színpadon. Sajnáltam Marcellinát és reméltem, nem esett baja. (Erősen utálom, ha egy rendezés veszélyezteti az énekeseket, de ezúttal legalább volt magyarázat rá...) Vasárnap viszont nagyon siettek,  túl hamar jött be a többi szereplő, így ez a hatás azoknak is elmaradhatott, akik először látták.

Milyen ez az üvegházi élet? Milyen azoknak az élete, akiknek nem kell küzdeni a megélhetésért, akiknek minden biztosított, csak el kell tölteni a hátralévő éveiket a halálig? Akiknek például magától értetődő ezeknek a száz eurós operajegyeknek a megvásárlása tetszés szerint...- mert ennek a közönségnek szól a rendezés. Aki Gentben operába jár, az nem a legszegényebb rétegbe tartozik, nem azokat szólítja meg az előadás. Mintha inkább a jómódú középosztályt szembesítené a saját életvezetésével, az volt az érzésem.

Az unalom a legfőbb ellenség. Egyéb problémák híján azzal kell megbirkózni ebben a közegben, illetve az emberi kapcsolatok kiüresedésével. (Túl gyorsan ráununk egymásra is?)

A grófi pár a beérkezettek közé tartozik, akiknek semmi feladata, célja nincs az életben - unatkoznak és az idő eltöltése a legnehezebb kérdés számukra. A Gróf az összes elérhető nőt hajkurássza, vágyait éli ki. Nem tűnik úgy, mintha szerelmes lenne Susannába, mindössze egy meghódítandó nő a sok közül. Ami biztos: a felesége nem érdekli már egyáltalán, mint ahogy a többi, már meghódított nő sem, akik az előadásban itt-ott szemrehányóan felsorakoznak. A Grófné pedig női magazinokat olvas, akkor is, ha a férje meglátogatja és sóhajtozik. Ő is flörtölgetne, az apród elszédíti valóban, de nem kezdeményező alkat. (De még alakulhat, megváltozhat, semmi nincs kizárva.)

Figaro és Susanna az előadás első jelenetében összeszokott párt mutatnak, akiknek már csak ez az egy szertartás hiányzik, utána ők is révbe érnek. Figaro éppen úgy méregeti a szobát, mint egy megállapodott férj. A legelső benyomásom az volt a pénteki előadás legelső perceiben: de nagyon hétköznapi helyzet ez. Itt van két ember, aki mintha már most is unatkozna és milyen nehezen tud a nő érdeklődést kicsiholni a férfiból. Mi lesz itt néhány hónap múlva? Kiszámítható, biztonságos és unalmas élet vár rájuk, semmi más. De még nem: hátra van ez az őrült nap. Az állóvizet kavarja fel Susanna bejelentése a Gróf szándékairól. Amennyiben a veszély elhárul és minden jól alakul számukra, akkor ez a nem túl ingergazdag élet valósulhat meg, amelyikbe egy pár perc erejéig az első jelenetben beleláthattunk.

Az előadás megmutatja nekünk ezt az unalmas és kiszámítható üvegházi életet, amelyet a Gróf szándékai dúlnak fel. Mindenki más csak reagál a Gróf akcióira, tehát indokolt és nem énekesi kilengés, hogy ebben a rendezésben valóban a Gróf lesz a centrális szereplő. (Annak idején, Kovalik Maratonjában minden alkalommal Susannát éreztem annak, hiszen ő az, aki határozottan ellenáll, aki egyedül maradt hűséges és kitartó választottja mellett.)

Ebben a rendezésben kristálytisztán kirajzolódik a jövő illúziótlan szemlélése. Nem ébred újra szerelem a grófi pár tagjai között és Susanna és Figaro házassága sem tűnik különleges értéknek. Nem lesz örök a szerelem, lesz helyette talán kényelem és ideig-óráig nyugalom. A Gróf pedig folytatja majd a keresést, nem fog lenyugodni. Egyetlen őrült napot láttunk, egyetlen apró kizökkenését az időnek. De minden folyik tovább úgy, ahogy korábban. A "tutti contenti", azaz "mindenki elégedett" kijelentés a végső zárásban nem hiteles, nem igaz. Ami jó: legalább az öncsalás nem jelenik meg. Nyilvánvaló, hogy a grófi pár tudja, hogy nem hozható vissza a szerelem, szembenéznek a valósággal. A librettónak megfelelően a gróf visszakapja a gyűrűjét a feleségétől és zsebre teszi. Nem áll helyre a kapcsolatuk, még órákra sem.

A Figaró-előadásokban eddig rendszerint mindig kerestem az utolsó jelenetben azt, hogy a zene harmóniáját a rendező hitelesíteni tudja-e vagy sem. Egyszer-egyszer megadatott az az illúzió, hogy megteremtődhet ez mégis és ahogy a Grófné második áriájában elhiszi, hogy létezhet még boldogság, mi is ebben a hitben mehettünk haza. Ebben a rendezésben nem történik kísérlet sem, hogy ehhez hasonló illúzióba ringatódjon a közönség, nem hazudnak nekünk, nem akarja a rendező azt mutatni, hogy az emberi kapcsolatokban hosszú távon fenntartható a harmónia. Viszont megint ott vagyunk Illyés sokat idézett és kétségbe nehezen vonható igazságánál: "aki szépen mondja ki a rettenetet, azzal föl is oldja". Igen, a zene szépsége és az előadás minősége, az énekesek teljesítménye olyan biztos érték, amely viszont nem kérdőjelezhető meg, amely feltétlenül örömforrás. Ezt nem veszi el tőlünk a rendező.

 A jelmezek is lényegesek. Karin Seydtle modern ruhákba öltözteti a szereplőket, de nem érezzük bántónak. Ami szokatlan: Susanna és a női személyzet minden tagja feketében van,később fehér fátyollal. Az eljegyzési szertartáskor erre a hétköznapi feketére veszi rá a fehéret. Ez is jelzi, hogy a látszat és a valóság erősen elüt egymástól. (Egy jelenetben ez a fekete ruha jól jön, amikor a fehérbe öltözött Gróffal vonul előttünk a színpadon - hatásos kép.)

A rendezés a művet értelmezi is, de nem erőszakolja meg annak ellenére sem, hogy sem a radiátor, se a női magazinok, a rattan fekvőszék és a ruhák sem tűnnek XVIII. századi daraboknak. Egy egészséges kompromisszum született, amelyet valószínűleg az operalátogatók széles rétegei, ifjak és vének egyformán el tudnak fogadni.

4. Szereplőkről külön-külön

Almaviva (Molnár Levente)

Nem azért beszélünk először a Grófról, mert miatta néztem az előadást, hanem azért, mert a rendezésből következően is ő a centrális szereplő. Mindenki rá reagál. Ez a Gróf mutat hasonló vonásokat, vannak olyan gesztusai, amelyek a pesti előadásban is láthatóak voltak. Abban az énekes 2006 óta felbukkan időről-időre, emlékeim szerint már abban az évben is, de 2012-ben is láttam vele, illetve idén az említett öt alkalommal. Mindenki magától értetődően beépíti a szerepértelmezéseibe a korábbi tapasztalatait, ez elkerülhetetlen. Közös vonás az is, hogy Molnár Levente most is irgalmatlan energiákat mozgósít és a közönség értékeli is ezt. Almaviva - "élő lélek" lenne a név fordítása - nagyon él a színpadon Molnár Levente által.

Ami kiemelendő elsősorban: a humor és az agresszivitás. Ez a Gróf sokkal erőszakosabb, kevésbé tudja kontrollálni magát, mint áprilisi elődje. Helyenként a feleségét meglöki, megrántja (az utolsó jelenetben is, amikor a megbocsájtás és kibékülés lenne a fő témája a zenének), a családon belüli erőszak jut róla eszünkbe. A felszínen, amíg kontrollálni tudja magát, udvarias, de aztán ki-kitör belőle a lefojtott indulat. Valószínűleg az lehet a háttérben, az nyomasztja, hogy lekötötte magát valaki mellé, akit már kiismert és megunt, aki nem képes az érdeklődését igazán ébren tartani. Ez a Gróf ugyanakkor nevetséges is - az énekes ahol lehet, beépít poénokat az alakításába, amely élénkítő hatással van a közönségre. Mégis egy vígoperáról van szó. A Gróf lenne a negatív szereplő, akit a legjobb kinevetni.

Molnár Levente első megjelenése az, amikor Susannához érkezik, akinél már ott van Cherubino. (Jellemzően, most is, üres szobában játszatják ezt a jelenetet, amelyben szinte elképzelhetetlen az, hogy valaki tényleg el tudjon rejtőzni a karosszék mögé.) Megérkezik a Gróf és már az ajtóban kioldja hálókabátja övét. Alatta teljesen fel van öltözve, de ez a gesztus mindent kifejez és még a pénteki "fagyott hal" közönség is azonnal feloldódik a hatására. Később, amikor a második felvonásban az öltözőszobába bújt udvarló után nyomoz, nem szerszámokat hoz, hanem mindössze egy vadászfegyvert, amelyet kéjesen meg is tölt. Elhihető neki, hogy ha meglátja az apródot, biztosan le is lövi majd. Nevetséges ez az elszántság, hiszen mi tudjuk, hogy átverték. (És igen: kijön Susanna, aki egy tollseprűvel a Gróf fegyverét portalanítani kezdi.) Majd a gardróbban szétnéz, hogy többen nincsenek-e még bent - kifelé pedig beveri a fejét. A közönség az ilyen egyszerű helyzeteken nagyon tud nevetni, hálás érte, a végső tapsnál nem csak az énekes lírai baritonjának szépségét, hanem ezeket a megoldásait is honorálják.

A Gróf szenvedélyes, erőszakos, csak saját magával törődik, nem kifejezetten szimpatikus, helyenként nevetséges is, ugyanakkor az egyetlen szabad ember. A felületen figyelembe veszi ő is a társadalmi elvárásokat, a látszatra próbál ügyelni, de mégis az egyetlen, aki a saját szándékai-ösztönei után megy, mert megteheti. Nagy formátumú egyéniség, kihat a környezetére, egy egész birtok feje és kétségtelenül van tartása, méltósága. Emellett úgy tűnik (ebben a rendezésben), hogy a többi férfi mintaképe is. Egy-egy mozdulatát, cselekedetét Basilio, sőt Figaro is utánozza. (Eszembe jutott: mi van, ha az esküvő után nem sokkal Figaro is a Gróf példáját fogja követni a házasságtörés területén is...)

Molnár Levente pénteki és vasárnapi Grófja között is volt némi eltérés, sőt az első jelenetében annyi, hogy egészen meglepődtem. Igen, egy jó énekes-színész a karakterében tud olyan apró kis módosításokat végrehajtani, amelyektől még benne marad a rendezés által megszabott keretek között, de feltétlenül élvezetessé teszi a többszöri megnézést is. Ezek miatt a kis változtatások miatt is szeretek néhány igazán jó énekest többször nézni. A második alkalommal a Gróf nárcisztikus karaktervonásai, önimádata emelődött ki igazán.

Ugyan én az operákat is zenés színházként nézem, és ebből a szempontból foglalkozom az egyes énekesekkel, megemlítendő azért, mert nem minden esetben magától értetődő: Molnár Levente játékával a szöveg minden mondata értelmeződik, sőt érthetően, követhetően énekli a szöveget. (A flamand felirattal sokra úgysem mehettem volna.) Én most is nagyon szerettem a nagy áriáját a harmadik felvonás elején, ha már egy korábbi bejegyzésemben nem lőttem volna le a címet, most is abból idéztem volna legszívesebben: "pieno di gioia al cor".

Grófné (Julia Kleiter)

Ha azt számolnám össze, hogy az összes szólista közül ki az, akinek a hangját a legtöbbször hallottam és legtöbbet néztem, messze Julia Kleiter végezne az első helyen, annak ellenére, hogy élőben csak ezen a két estén láthattam. Ahogy belépett a színpadra azonnal ismerős volt, de csak a második előadás befejeződése után állt össze a kép: a kedvenc Arabella felvételem Zdenkája.

Különleges, mással nehezen összekeverhető énekesnő és mintha a legfőbb tulajdonsága a visszafogottság lenne. Illik hozzá a Grófné szerepe is, érezteti a fájdalmat is elhagyatottsága miatt, vonzódik az apródhoz is, talán később még merészebb is lesz, ez is benne van a játékában. Az utolsó felvonásban már egészen az elemében van Susannával, ekkor már A sevillai borbély Rosinája is előjön belőle. A Gróf talán a szenvedélyt kevesellheti benne, de valószínűsítjük, hogy nincs az a nő, akit ez a Gróf három év alatt ne unt volna meg.

A stresszt ő sem bírja jól - a bor tűnik a második felvonásban számára is, ahogy a többiek számára is a legjobb megoldásnak.

Én szerettem ezt az esélytelen Grófnét is, akiről érezhető, hogy előbb-utóbb valóban viszonyt kezd majd az apróddal. (Ezen már csak azért se csodálkozzunk, mert a Figaro darabok szerzője írt egy harmadik részt is (A bűnös anya címmmel) és ebben a Grófné és az apród gyermekéről is szó van.

Figaro (David Bizic)

Ezt a Figarót racionálisnak látjuk azonnal: méterrúddal méreget, és így első látásra valóban úgy néz ki, hogy van értelme a szövegnek. De ha belegondolunk, a cselekvésnek még sincs, mert ebben a hatalmas hodályban egyértelmű, hogy akár tíz ágy is elférne egymás mellett.

David Bizic Figarója nehézkes, földhözragadt, kissé már elnehezült, az élet által elkényeztetett olasz családfőnek néz ki. A kétségbeesés pillanatában különösen, amikor Marcellinához, a frissen megtalált mamához fordult. Ilyen is lehet egy Figaro, de maradt hiányérzetem, mégsem kerültem hozzá közel. Nem volt elég laza, könnyed, játékos. Az elmúlt tíz évben amikor a darabról gondolkodtam eddig mindig Figarót képzeltem a legeszesebb, legfurfangosabb szereplőnek, aki teljesen tisztában van a Gróf üzelmeivel, aki szintén nem ártatlan bárányka, de diszkrétebben tudja a saját (nő)ügyeit intézni. Nem ítéli el a Grófot, egészen addig, amíg az nem ütközik érdekeivel - azaz, amíg nem Susanna elcsábításáról van szó. Egyszóval: Figaro életművész, erős az önbizalma, legalább annyira, mint a Grófé, gyorsan kombinál, derűsen szemléli az életet. Láttam Figarót, aki nehézkes volt és elfogadtam, de az "ideális példány" mégsem ilyen. Éppen emiatt a magabiztosság miatt óriási trauma, amikor az egyetlen szilárdnak hitt pont meginog alatta, azaz szembesülnie kell azzal, hogy az a nő hagyja el, akiben egyedül biztos volt. Ha nem elég életvidám és laza Figaro, ez a kontraszt nem jöhet létre és a hatás kisebb. David Bizic alkatilag és hangi adottságainál fogva is inkább Gróf. (Mindkét szerepet szokta énekelni.) Énekesi teljesítményével neki se volt különösebb bajom, de nem is varázsolt el. (Ezt kizárólag a már felsorolt két szereplő tette meg, viszont olyan szereplő sem volt, aki ne teljesített volna igazán magas szinten. Húsz-huszonöt Figarót láttam már, nem annyira egyszerű a korábbi élményeket elhomályosítani. Azok makacsul tartják a pozíciójukat.)

Susanna (Julia Westendorp)

Sok izgalmasabb karakterű Susannát láttam, olyanokat, akikről elhittem a különlegességet és akiknek a vonzereje nem pusztán abban állhatott, hogy visszautasították a Grófot. Nem volt bajom az énekesnő teljesítményével, fiatal és kedves Susanna volt, de valami csak hiányzott belőle. Nem éreztem igazán a huncutságát, a kacérsága sem tűnt valódinak. Flörtölget ő is az apróddal, ahogy a Grófné. Nem is értjük, minek jelentette be Figarónak a Gróf szándékait. Úgy érződik, hogy Figaro számára a házasság biztonságát jelenti, talán ő is a beérkezettségre vágyik, nem Figaro személye varázsolja el. Hát igen, a néző akkor hiszi el legjobban egy Susannának, hogy csak Figaro kell neki, ha olyan vonzó is az a Figaro, mit tehetünk. Julia Westendorp még túl fiatal ahhoz, hogy a partnere vonzerejét is egyedül eljátssza. Viszont meg lehet egy jelenetről jegyezni: ő a legelkeseredettebb Susanna, akit eddig láttam: sír az esküvő veszélybe kerülésekor. A többiek nála bizakodóbbak voltak. Később feloldódik és a Grófnéval együtt jót szórakoznak az utolsó felvonásban.

Ami még vele kapcsolatban érdekes: kicsit sem érzékeltet rivalizálást a rendező a két nő között, megosztoznak az apródon. (A rendező egy-egy megoldása nem hálás: Cherubino áriája közben a Grófné és Susanna is elcsábul és öntudatlanul egymást csókolják meg. Utána nevetnek. Ez erőltetett, soknak éreztem már először is.)

Cherubino (Renata Pokupic)

Az évek folyamán jobbnál jobban éneklő apródokat láthattam, egyikkel sem volt problémám. Viszont még idén láttam egyet, aki mindenki másnál férfiasabb volt, akinek a játékáról először elhittem, hogy igen, ez egy csábító kamasz és ennek valóban nem fognak tudni ellenállni. Kálnay Zsófia színészi játéka után kevésnek és színtelennek éreztem Renata Pokupicot, bár nagyon szépen elénekelte az áriáit. Vele kapcsolatban is a sterilitás volt az, ami némileg zavart. Nem, az apród drámája nem érintett meg ezúttal. Alapvető felfogásbeli különbséget éreztem a pesti előadáshoz képest: most a kertész ellenezte lánya és Cherubino frigyét (pedig ez társadalmi emelkedést jelentett volna), ugyanakkor az apród a genti előadásban minden ellenérzés nélkül nősülne meg és menne bele egészen tudatlanul és mit sem sejtve a házasság csapdájába, amelyikről ő még nem tudja, hogy az, de ez csak idő kérdése. (Ha a történethez ragaszkodunk, akkor a Gróf is csak három éve nős, de már jó ideje korlátozva érzi magát...)

A kisebb karakterek erősebb megrajzolása, karikatúrára emlékeztetnek helyenként - a vígopera-jellegnek valamikor látszania kell. Ezeknél határozottan érvényesül is.

Basilio (Adam Smith)

Ez hálás szerep, szintén jókat láttam, de ennyire felnagyítottat és hangsúlyosat még nem. Ez a zenemester erősen túlmozgásos, a darab első jelenetétől - főleg szórakozásból, a saját szakállára - kémkedik. Mindent tudni akar, hogy később a szerzett információkat a saját hasznára fordítsa. Elvileg a Grófnak dolgozik, de nem lojális és a Gróf átlát rajta, dühös rá. Még le is nézi. Ennek a Basiliónak pedig ugyanúgy a Gróf a modellje, ahogy Figarónak is. Szívesen elcsábítaná Susannát ő is és a Gróf figyelmét sem kerüli el ilyen irányú igyekezete. Ez az első olyan előadás, amelyik a "karosszék kerülgetős" nagy leleplező jelenetet direkt módon Basilio cselszövéseként állítja be. Egy szürke öltönybe bújtatott férget látunk, aki rendkívül ellenszenves és kárörvendő. Ő játssza Don Curzió egy jelenetét is, dadog, ahogy mindenki más is. (Ha valaki maga elé szeretné képzelni és még nem adta fel a bejegyzés olvasását: Máthé Zsoltot képzelje el, de kb. tizenöt centivel magasabb kiadásban, hasonló habitussal és energiákkal.

Marcellina (Kathleen Wilkinson)

Rózsaszín kosztüm, szőkére festett haj - életkorával nem békült ki ez a nő, azonnal ez juthat eszünkbe. (Az sem  érdekli, hogy a sötét szín kedvezőbben állna rajta, kevésbé mutatná meg a túlsúlyát.) Ezzel a külsővel nem meglepetés, hogy nála valamivel fiatalabb férfit nézett ki magának. (Ránézésre nem gondolnánk, hogy akár a fia is lehetne.) Ami vele kapcsolatban meglepő: nehezen érthető, hogy Bartolo miért akarná ismét elcsábítani őt, a régi szeretőjét. A nagy egymásra találás után hamar átáll az anya szerepre, zökkenőmentesen, ahogy a Marcellinák rendszerint szoktak. Nem rossz rendezői ötlet, hogy gyerekkori képeit mutogatja Figarónak, amelyeket ezek szerint mindig magánál tartott. (Miután az előadás jó pörgősen ment, megint eszembe jutott, hogy jól jött volna, ha a kihúzott áriáját elénekelheti. Kovalik Balázst leszámítva, eddig minden rendező azon a 4 percen akar spórolni, amelyikben a Marcellinák a legjobban megmutathatnák képességeiket. Ezért írta bele Mozart az operába, hogy a kisebb szereplőknek is ragyoghassanak.)

Bartolo (Kálmán Péter)

Kálmán Péter igazán nagyszerű Grófot játszott Kovalik Balázs Mozart Maratonjában, amelyik életem legnagyobb színházi élménye volt, megkérdőjelezhetetlenül. Az utóbbi tíz évem folyását egyértelműen meghatározta. Azóta figyelem őt is, mint ahogy mindenkit, aki abban szerepelt és bármilyen mértékben is nézhető Magyarországon.

Kálmán Péter Bartolójával csak egy nagy baj van: nincs jóval több jelenete, sokkal kevesebbet van színpadon, mint ahogy szeretnénk. Megjelenésével és áriájával először élénkül fel az előadás. Bár taps a rendezés miatt nem lehet utána, a körülöttem ülők látni valóan nagyon élvezik. Egy impulzív, valószínűleg magas vérnyomású alakot játszik. Érezzük, hogy ő is legszívesebben ugyanazt tenné mint a Gróf, elcsábítana mindenkit, aki a kezére esik. Nem véletlen az sem, hogy nem nősült meg eddig: amikor a kérdés felmerül, megpróbál elszökni. Küllemre és természetre is hasonlóságot fedezhetünk fel közte és Figaro között: a "ki boldogabb nálam" kérdésnél mindketten pénzt számolgatnak (bár ha ebbe belegondolunk, Bartolo esetében ez nem túl logikus az adott helyzetben, ő nem kap pénzt, csak Figaro).  Ha a két énekesi alakítást összehasonlítjuk, akkor viszont elmondható, hogy Kálmán Péter bővérűbb, szenvedélyesebb alkat, hozzá képest David Bizic le van lassulva. Kálmán Pétert láttam A sevillai borbély Figarójaként is évekkel ezelőtt. Benne megvan éppen az a játékosság és humor, ami kellene a Figaro karakter eljátszásához Mozart operájában is. Mert a Figaro karakter számára az élet nem görcsölés, feszengés, hanem leginkább olyan játék, amelyben előre biztosra veszi a győzelmét.

Antonio (Piet Vansichen)

Én mindig nagy figyelmet fordítok a két villanás erejéig színre lépő kertészre, megszoktam (különösen Hábetler Andrástól), hogy színes és érdekes lesz a figura. Ez az Antonio nagy formátumú (nagydarab) egyéniség, beragad az ajtóba, rángatás hatására is alig lehet eltávolítani. Most is alkoholista (a Gróf az öntözőkannájába önti a bort, Figaro pedig bosszúból rálocsolja a szegfűkre) - jelenség. Emlékezni lehet majd rá.

Barbarina (Aylin Sezer)

Bájos és kedves, a Gróffal is megtalálja a hangot, az apróddal is. Merész: virágot dobna Cherubinónak, de a Gróf kapja el helyette. Meglepne minket, ha a Gróf könnyen belemenne Barbarina házasságának engedélyezésébe, még ő is igényt tart a lányra. Szépen elénekelte a tű-kereső áriát.

A kórus

A Figaro nem igényel nagy kórust, de így is szükség van emberekre, akiket Figaro kivezényel a Gróf ünneplésére, hogy kipréselje belőle a jóváhagyást az esküvőjéhez. Most némi meglepetésünkre botos férfiak jönnek, a Gróf lába elé virágot dobáló nőkkel. A csokrok most a szemrehányás, számonkérés gesztusaivá válnak, ezek a nők nem évődve-provokálva szórnak szirmokat, ahogy az operaházi előadásban, hanem indulatból dobálják a virágot. Akármikor kitörhet a lázadás. (Ez szépen illik a prózai darab keletkezéstörténetéhez is, amely a francia forradalom előszele volt.) Úgy tűnik, hogy a  Gróf élvezi is ezt az általános ellenszenvet (amely azt is jelenti egyben, hogy foglalkoznak vele), a kockázatot az udvarlásban (terhes nőt mutatnak neki, ráadásul ott a felesége is). A zenéből áradó derű és a fenyegetés ellenpontozza egymást. A kórus szereplőinek viselkedése nyomatékosítja, hogy Susanna elcsábítására tett kísérlet nem egyedi eset és nem is néz ki úgy, hogyha igent mondana, akkor valami különleges esemény történne.

ZENEKAR

Ez a zenekar kisebb a pestinél és nem éreztem azt, hogy minőségileg jobb lenne, de azt sem, hogy rosszabb. Alkalmanként, mintha a tempó mégis gyorsabbnak tűnt volna és nemcsak az elmaradt tapsok miatt. Miután az előadás zenei részét nem szoktam piszkálgatni szakértelem híján, bár benyomásaim vannak azért, hogy ki hogyan énekelt, ezt most sem teszem. Jól mentek az előadások, magas színvonalon elénekelt produkció ez. Paul Mccreesh vezényelt.

5. Zárszó

Szinte órára pontosan egy hetet töltöttem el mostanáig ennek a kétszer megtekintett előadásnak a bűvöletében, bár már sokkal korábban is foglalkoztatott. Nagyon jó élmény volt. Lehetett neki örülni. Mindkét magyar énekesünk a szereposztás erős pontjai közé tartozott. Ezek után nyilván ide is vissza fogják őket hívni. De mégis jó lenne, ha többet szerepelnének otthon is, csak ez jutott eszembe

 Addig pedig mindenkit biztatni tudok, hogy tegyen egy-egy kísérletet egy ilyen extravagáns húzásra. Egy magyar átlagember (közalkalmazott) rendszert ebből nem csinálhat, de egy-egy alkalom is felvillanyozó hatású. Minden dolog annyit ér, amennyi értéket tulajdonítunk neki. Nekem ez a pár nap felért a korábbi években megszokott többhetes utazásokkal, mert azoknál intenzívebb élmény volt. A szabadság illúzióját adta, inspirált, sok elhatározásomban megerősített. Annyi energiát adott, amivel most már további színházi élmények nélkül is simán átvészelem a nyarat. Közben az  operavizsga is lement, holnap arról is írok és még a már megírt évadértékelőmet is posztolom. Aztán nyári szünet...

 

 

 

 

Címkék: Opera Gent Molnár Levente Kálmán Péter Figaro házassága Julia Kleiter

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr737585440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.