Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Öt év után ismét Magyarországon rendezett Kovalik Balázs. Ez ESEMÉNY, örömteli. Hátha még azoknak is, akik annyira nem rajonganak az Operaházban látható "modern" rendezésekért. Igen, ez is az a vonal, nem az a másik, amelyik nem tart többet a feladatának, pusztán annyit, hogy a szerző által megírt történetet korhűen színpadra állítsa. Kovalik Balázs a gondolkodó és gondolkodtató rendezők egyike, aki a darab kapcsán korunkról akar valamit mondani, nekünk tart tükröt és talán várja a hatást is, hogy az előadás hatására a világunkról, kapcsolatainkról másként gondolkozzunk. De az is lehet, hogy nem vár semmit, de a saját gondolatait azért megosztja, hogy kezdjünk vele azt, amit szeretnénk. Ha meg valaki csak a zenét akarja meghallgatni, azt is megteheti - minőségi módon el van énekelve a darab, a szöveghez nem nyúltak (pedig néha azt gondolom, hogy ezeknél a rendezői megoldásoknál ez is jól jönne). Bennem egymást kergetik a darab kapcsán ébredt gondolatok, igyekszem visszafogni magam, hogy még időben kiposztolhassam, hátha valaki ennek hatására elszánja magát és a szerdai utolsó alkalomra eljön. EZ LENNE A CÉL! Nézzétek meg az előadást. Én visszaülök. És most jön az én olvasatom az első nézésről...(aki biztos megnézi szerdán, az inkább csak utána olvassa el és vesse össze később a saját benyomásaival) - spoiler is!!! Aki csak évek múlva nézi, a következő felújításkor, annak mindegy, addigra el fogja felejteni úgyis, amit itt olvas.

A címem nem pusztán a címszereplő James Rutherford felmagasztalásáról szól, bár nem bánom, ha annak is veszi valaki, mert nagyon szépen énekelt és hitelesen is játszott ma este, hanem utalás egy emberi játszmára, amelyet a tranzakcióanalízissel foglalkozó pszichológusok hasonlóan neveznek. A múlt nyaram jelentős részét Vietnamban ilyen szakkönyvek olvasgatásával (is) töltöttem, amelyek a "Wow, how wonderful you are Mr. W." címszó alatt tárgyalják a művész és rajongó kapcsolatot, részletesen elemzik, hogy az ilyen jellegű viszony milyen csapdahelyzetet teremt mindkét fél számára. (Megtakaríthatok nektek sok időt és energiát, összegzem az olvasottakat: jellemzően semmi értelmes és előremutató nem jön ki belőle, elvétve házasság.)

Hogy kapcsolódik mindez Kovalik Hollandijához? - A rendező az eredeti történetet majdnem teljes egészében eldobja, a címszereplő opera-sztár, akinek történetesen ez a Hollandi a nagy szerepe,olyannyira, hogy még azonosul is vele. Időről-időre rátör a magányérzet és vágyna egy társra, és ügyefogyott kísérletet tesz is a kapcsolatteremtésre. Jelenleg elvileg minden jól alakulna, mert a találomra  kiválasztott leány (Senta megfelelője) történetesen éppen az ő megszállott rajongója, aki minden szabad idejében rá gondol. A sztár hűségre vágyna mindössze - megkaphatná és pont kerülne a kínlódás végére. A történet dramaturgiája persze változatlan marad, a gyerekkori baráttal, Erikkel beszélget a lány és ez önmagában is elég ahhoz, hogy ürügyet szolgáltasson a művésznek a menekülésre, arra, hogy a "boldogan éltek, amíg meg nem haltak" állapotot ne tudja kipróbálni azért sem. Ha már spolierezek - akkor legyen teljes az élmény: leugrás, megsemmisülés nincs, persze megváltás sincs, mindössze a lány álmai foszlanak köddé, amelyeknek eleve nem volt közük a realitáshoz és sosem hitt bennük igazán. Maradnak a bakelit lemezek, azokat viszont hallgathatja (hacsak Erik el nem töri a maradékot is). Dráma helyett lehet a továbbiakban is "csak" a művészetet élvezni. Ennek a jelentőségét azért ne értékeljük le, ez nem lenne kevés.  (A lemez eltörése erős pillanat volt. Ha nekem valaki ezt merte volna cselekedni a kedvenc operafelvételeimmel, vagy netán most beletörölne a zenejátszóm könyvtárába, nem tudom, hogy ilyen könnyen futni hagynám-e.)

Kovalik Balázs életéből huszonakárhány évet töltött operaénekesek társaságában, annyira nem lehet csodálkozni, hogy erről a közegről, a rendkívüli stresszhelyzettel (viharral) nap mint nap szembenéző művészek helyenként áttörhetetlen magányáról van mondanivalója. Jellemző képe az előadásnak a siker után visszavonuló énekes, amint saját korábbi felvételeit nézi. Igazán megnyugtató és boldog pillanat talán valóban kevés is lehet egy énekes életében: például az, amikor éppen színpadon van és megtapasztalja, hogy képes ismét teljesíteni a saját és a közönség elvárásainak megfelelően. Az összes többi idő a rákészülés és kicsit a bizonytalanság ideje is, hiszen felbukkanhat bárkiben a félelem, hogy mi lesz legközelebb, mi lesz, ha legközelebb nem fog sikerülni a nagy mutatvány mégsem, vagy nem egészen úgy, ahogy szerette volna. Vagy ha igen, akkor mégsem ő kell, hanem másvalaki. Kovalik Balázs, aki talán 15 évnél is régebben tanít operaénekeseket ezt elég mélyen, belülről tudhatja és megismerhetett már számtalan stresszkezelési módszert, amellyel a sikert és a kudarcot egyaránt át lehet vészelni. Feltételezhetően a stabil támogató háttér is sokat számíthat, ha egy énekes legalább azt nem érzi, hogy a házassága is felborul, ha már kissé megkopott a hangja, ha szerepkörváltásra kényszerül kora miatt, ha időközben megöregszik (ahogy a civiliek is persze) és már nem néz ki amorózónak, mint húsz évvel korábban...- egyszóval, ha tudja, hogy valaki kitart mellette. Ez a Hollandi ugyanerre vágyott, de nem elég merészen, ráadásul vakon és süketen - hiszen mi az előadás első perceitől észrevesszük Wiedemann Bernadett alakításában Maryt, aki egykori Senta, szintén énekes és évtizedek óta szerelmes a főhősbe. Ennek a viszonzatlan érzelemnek a tragikuma jobban megérint minket, benne van az egyetlen simogatásában is a szerelem és a lemondás egyszerre. Ez után a jelenet után nem tudjuk igazán tragikus figurának nézni a főhőst, csak egy panaszkodó, hisztis sztárnak, aki elsősorban saját magát hibáztathatja, hogy a körülötte lévők között nem találja meg azt, aki hozzá való és aki alkalmas lehetne arra, hogy a magányát feloldja.

Ez a rendezés valóban direkt módon szól arról, hogy az énekesek-művészek magánya nem feloldható, főleg nem az őket idealizáló rajongók közreműködésével, akikkel igazán személyes kapcsolat úgysem alakítható ki. Már csak azért sem, mert a rajongók elsősorban a művészek által mutatott énképhez kezdenek kötődni, nem az illető "reális" énjéhez, amellyel a mindennapokban részt vesz - az "ünnepi énnel" pedig élő kapcsolat úgysem hozható létre. A rajongó persze közel érezhet magához egy fotót, egy lemezborítót, akár beszélgethet is vele, sőt ebből a szempontból a zenei felvételek még veszélyesebbek, függővé is válhatunk tőlük - de végig tudni kell, hogy ennek annyi realitása van, mint amikor valaki a Holdbéli csónakos eljövetelét várja. A műalkotás, mint kapocs ott van, de ennyi az egész. Az egyik fél létrehozza, a másik élvezi. Mindketten élőbb viszonyt alakíthatnak ki a szomszéd nénivel.

Ironikus gesztusokkal helyenként, de ezt a racionálisan könnyen belátható igazságot szűrhetjük le a rendezésből, akármelyik oldalon is vagyunk. Jobb ha ezt észben tartjuk. (A MüPá-ban voltak nézőként is énekesek, remélhetőleg még lesznek is, a többség nem a Hollandi, hanem a rajongói oldalról, Senta szemszögéből érintett, ha érintett.)

Ennél általánosabb üzenetnek éreztem, hogy most először látom, hogy egy rendező a Hollandi egész kesergését, panaszkodását idézőjelbe teszi, és nem egy magasztos, nagy formátumú férfi tragédiáját látjuk, hanem inkább egy nárcisztikus, magába forduló, félelmekkel teli kisemberét, akit egyedül a közönsége lát jelentősnek. A kivetített felvételen embernagyságúnál nagyobb, ő viszont így még kisebbnek tűnik a fotelban, amelyben meghúzza magát. Kovalik Balázs, aki nem itt él, hanem feltehetően alkalmanként jár haza, lehet, hogy általánosan is soknak tartja a mi panaszkodásunkat, kevésnek az életünkbe vetett hitünket is. Nem biztos, hogy gondolunk rá az előadás közben, de ez a sztár sikeres ember, akár jól is érezhetné magát, minden feltétele adott hozzá. Csak a saját beállítódását kellene megváltoztatni. Akit a fent vázolt probléma nem érint meg, mert ha Wagner zenéje miatt el is jött, de annyira nem izgatják az operaénekesek, sőt messze van attól, hogy akármi más iránt is rajongjon és még csak nem is művész, akinek a keserveit éppen át kellene éreznünk, akkor is elgondolkodhat ezen a vonalon: nem túl sok-e a panasz. Nem próbálhatnánk-e meg azokkal, akik mégis ott vannak körülöttünk csak úgy egyszerűen jól érezni magunkat. Ha másért nem, a változatosság kedvéért.

Ezek után legyen szó most már néhány konkrétumról: az előadás alkotóiról és szereplőiről.

Horgas Péter díszletet épített a MüPá-ban, amely komplexebb, mint bármelyik korábbi félig-szcenírozott operáé. Natúr fa tónusával illeszkedik a teremhez. Légies szerkezetű faház-váz, amelyre fel lehet mászni és ezt a lehetőséget ki is használják többször. A térkihasználása is ideális, megfér benne nemcsak a gyerekek padlásszobája, de egy konferenciaterem is. Forog, többféleképpen bevethető. Benedek Mari jelmezei ismét magukért beszélnek. A Hollandinak tervez hagyományos földig érő bőrkabátot, amilyet képzelnénk, de legtöbbször hétköznapi ballonkabátot és sálat ad rá. James Rutherford pontosan úgy néz ki, mint egy turnéra utazó énekes, aki ad magára. Sentán először domináns a fehér szín, némi pirossal, majd a vágyai valóra válásának közeledtével egészen bepirosodik. A férfiakon az öltönyök dominálnak, ebből is láthatjuk, hogy a mában játszódik a történet.

Az előadásban jelentős szerepe van a férfi és női kórusnak is. (Benne felismerhetünk néhány olyan énekest is, akik szólisták is más produkciókban: Ambrus Orsolya, Mikecz Kornél, Blazsó Domokos, Pintér Dömötör, Rezsnyák Róbert neve szerepeljen legalább - ez a titka annak, hogy így szól a kórus, ha egyszer ilyen résztvevői vannak.) Itt ez a közeg, amelybe Senta sehogy sem passzol, és amelybe nem is áll szándékában beilleszkedni. Az öltönyös üzletember-féléken kívül még futball-szurkolókat látunk, illetve nyolc mosógéppel az asszonyokat, akiknek a rokka helyett a mosógép tárcsájának szemlélése marad csak. Amilyen idealista Senta, olyan földhöz ragadt és durva népség veszi körül: a megtérő férfiak egyetlen élvezete a sör. (A hagyományos rendezésektől ez annyira azért nem tér el, van, ami örök.)

A rendező feltétlenül kerülni szeretné, hogy reális lehetőségnek képzeljük Senta belesimulását ebbe a közegbe: a kormányos (Uwe Stickert) mialatt közkedvelt fülbemászó tenor-áriáját énekli ( a távoli kedves utáni vágyakozásról), nem tesz mást, mint megerőszakol, illetve orális szexre kényszerít - fegyverrel - egy tizenéves fruskát. Azt hiszem, hogy nemcsak a Wagner Társaság idősebb tagjaiban, hanem mindenkiben elszörnyedést kelt a jelenet, valóban nagyon rosszul érezzük magunkat, kiszolgáltatottnak. Jobban szeretnénk, ha Kovalik meghagyná nekünk az illúziót: a világ szép, a matrózok hűségesek, az asszonyaik nemkülönben, csak Senta lóg ki, mert nem a gyerekkori szerelméhez akar hozzámenni, hanem valakihez, akit istenítettek neki éveken keresztül. A Hollandi imádata is mástól jött impulzus, az eredeti műben is. Nagyon erősen formál minket a környezetünk, amint látjuk - Sentát éppen ellenállásra késztette. Az apa, Peter Rose alakításában kellően ellenszenves és agresszív szintén. Kovalik átdolgozása által is megtartotta eredeti tulajdonságait, pénzéhességét leginkább. Általában szerető apának játsszák, hisznek a rendezők a librettó szövegében, de ez a mozzanat szükségszerűen erősen halványul - az érintés valóban elmarad az apa és a lánya között is.

Sentán kívül egyetlen tiszta lélek van az előadásban - ketten vannak tehát összesen, ez más művekhez képest igazán soknak számít! -, mégpedig az említett operaénekesnő, Mary. Ő adja a lány kezébe a lemezeket, ő tehet arról, hogy "rákattant" erre a zenére a lány. Kettőjük párhuzama az egész előadásban végigvonul, soha nem volt ez a Mary ilyen jelentős figura, az ő tragédiája elsősorban ez a történet, és csak másodsorban Sentáé, aki talán fiatalabb kora miatt törvényszerűen hamarabb ki fogja heverni. Nagyon szerettem, ahogy ez a vonal végigment a rendezésen, következetesen. Wiedemann Bernadett méltóságos, a pályája csúcsán lévő énekesnő, aki a vendégsztár érkezése után korábbi szerelmét újraéli, feleleveníti. Talán nem is múlt el egészen ez a szerelem soha, eddig takaréklángra volt kapcsolva.

Sentaként Elisabet Strid nagyon jó választásnak tűnik, elhisszük neki a nyitány alatt játszott jelenetet is, amikor Erikkel kergetőznek és hajósat játszanak. Ez a jelenet azért is szerencsés, mert megmutatja, hogy milyen kötődés fűzi a történethez és a barátjához is. ((Igen, minden magyarázható a gyerekkorral - ha nekem nem lett volna basszista unokatestvérem, az apám meg nem beszél folyton arról a néhány operaelőadásról, amelyeket láthatott, és persze Wagnerről és Kováts Kolosról, akkor valószínűleg nem jutok el ebbe a blogíró-helyzetbe sem.))

Elisabet Strid az átlag-Sentákhoz képest kevésbé tűnik hisztérikus őrültnek, ugyanakkor elszántságának hihetünk. A történet idejében egészen biztosan maga is meg van győződve arról, hogy mindhalálig képes lenne elviselni kedvenc operaénekesét. Ahogy mi látjuk a szereplőket a rendező szemüvegén keresztül, azért ez erősen kétséges, mert talán túlzottan önfejű és erős akaratú nőszemély, napokon belül adódhatna olyan helyzet, amelyben a sztár-énekes-Hollandi elképzeléseivel szembeszállna. Kérdéses, mennyi ideig tarthatná meg a hús-vér ember vonzerejét, amikor az éppen nem énekelne egyáltalán. Ránézve James Rutherford Hollandijára, azt hiszem, hogy tapasztalatból zárta rövidre ezt a vizitet,ismeri magát, sok esélye nincs. Túlságosan egoista ahhoz, hogy valaki mással egyenrangú és kölcsönös szeretetkapcsolatot kialakíthasson. (Lehet, hogy törvényszerűen ilyenek a nagy művészek, Kovalik Balázs talán tudja ezt.) Úgy néz ki, hogy a magány elkerülhetetlen, nincs más választás mégsem.

Csak érintőlegesen volt szó Erik, a gyerekkori barát figurájáról. Az Operaház előadásában reális alternatíva, szinte nem értjük, hogy miért nem választja őt Senta. Annak az Eriknek lehet drukkolni. Itt most Nyári Zoltán alakításában ez az Erik összetettebb lett. A gyerekkori jelenetben egészen tökéletes az összhang közte és a lány között, de végül eljut féltékenységében egészen oda, hogy ő ugyanígy fegyverre fenyegeti, ahogy a kormányos is a tiniket. Itt van a rendező üzenete, a normálisnak látszó és játszó gyerekekből ugyanolyan unalmas és erőszakos felnőttek lesznek, nemigen van kivétel. Senta is majd előbb-utóbb kénytelen választani egy hasonlót, mert nincs jobb. (És persze az egoista énekes sem lenne jobb élettárs, azt nem hihetjük. Még akkor sem, ha egy ideig feladatot, sőt életcélt adna a lánynak a férfi támogatása...)

Színészileg és énekesileg is magas színvonalon teljesített az egész szereposztás, beleértve a Nemzeti Énekkart és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát is, Fischer Ádám vezényletével. Ünnepi este volt, emlékezetes. Számomra maga a csoda - ráadásul az ajándék jegy, amelyet kaptam az első sor közepére szólt. Azt éreztem, hogy Kovalik Balázs nekem rendezte, az énekesek nekem énekelték. Valószínűsítem, hogy ezzel rajtam kívül még néhány százan hasonlóan voltak a teremben. Én csak azt sajnálom, hogy a szombati előadást kihagytam, de szerdán visszaülök. Mivel jövőre ez nem lesz műsoron, a helyetekben szintén megnézném. (Az évadértékelőm szinte egészen készen lett már, de éreztem, hogy még muszáj várnom az Operavizsgáig. Nagyon jól tettem, muszáj még kiegészíteni több ponton is...)

 A szerdai előadás kapcsán kiegészítést írtam...

 

Címkék: Opera MüPa A bolygó hollandi Kovalik Nyári Zoltán Wiedemann Bernadett Fischer Ádám Horgas Péter Benedek Mari James Rutherford Elisabet Strid Peter Rose Uwe Stickert

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr187566010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.