Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Némi általános bevezetés, a Wagner napokhoz fűződő személyes megjegyzések után ebben a bejegyzésben csak a Rajna kincséről lesz szó. Eredetileg azt hittem, hogy röviden elintézem a teljes Ringet, de ez mégsem sikerülhetett. Négy napon át csak ez kötött le és lassan egy egész napja próbálom mindezt összefoglalni.

A Wagner napokat 2006-ban hozta létre Fischer Ádám a MüPá-val együttműködve (egy Parsifal bemutatóval indult) és nekem 2007-től, idestova 9 éve stabilan az életem része, beragyogja az évadok végét. Egy olyan eseménysor, amelyikre lényegében az előző befejezésének pillanatától már készülök, amely miatt hoztam "kemény döntéseket" is, hagytam ki más fontos előadást és idén nemcsak az új opera-bemutatóra nem jutottam el (Vivaldi: Farnace), hanem - ettől sokan fel fognak szisszenni - a lányom általános iskolai ballagásáról is távol maradtam. Irene Theorin, Christian Franz, Walter Fink ÉS nagyon nem utolsó sorban az általam egyébként is folyamatosan és évek óta megfigyelt magyar fellépők miatt itt volt a helyem a MüPá-ban ezen a négy napon. Ezt utólag is így gondolom.

2007-ben még minden bajom volt a rendezéssel, különösen az első két részben találtam soknak és feleslegesnek néhány látványelemet, a táncosok jelenlétét például. Mostanára kívülről tudom az egészet, elfogadtam és megszoktam, "belülre kerültem". Abban, hogy szeressem ezt a Ringet így ahogy van, sokat segített az operaházi Rajna is, mert ahhoz képest ez még sokkal jobbnak, sőt minimalistának, igazán visszafogottnak tűnik.(Ez is mutatja, hogy minden csak nézőpont kérdése.) A MüPá-ban jobban érvényre juthatnak az énekes-egyéniségek, kevesebb akadály van köztük és a darab között. Most úgy érzem, hogy ezzel a Ringgel sikeresen visszanyomtam magamban a márciusi előadások emlékképeit. (Természetesen az operaházi Walkürnek is esélyt fogok adni jövőre, de azért továbbra is EZT a Ringet fogom várni egy éven keresztül...)

Közbevetés, átugorható:

((Idén visszagondoltam az előadás kapcsán arra is, hogyan töltöttem az elmúlt nyolc Wagner ünnepet. Ahogy végignéztem, mindig volt valami izgalmas vagy nyugtalanító eseménysor a környékén. Idén voltam talán először igazán kiegyensúlyozott állapotban,ugyanakkor most először nem éreztem, hogy tragédia történne, ha lemaradnék, nem görcsöltem miatta. 2007-ben maga a rendezés akasztott ki, bár duplán néztem ennek ellenére is. A következő évben a hét éves lányom becsatlakozása foglalta le a figyelmem, aki akkor mindegyiket végignézte és még a Parsifalt is. Azóta szinte minden Wagneren együtt voltunk, ez az első év, hogy nem jött el. 2010-ben a Siegfried után közvetlenül utaztunk el egy évre Amerikába és egy év múlva a gép késése miatt csak egy Lohengrint tudtam nézni.Tavaly a Strauss fesztivál miatt végtelenül kimerülten ültem be az első előadásokra és csak a Tannhauserekre jöttem helyre. Idén mivel tíz nap telt el a Mefistofele óta, amelyik számomra a Faust fesztivál utolsó előadása volt, már kifejezetten hiányérzetem is támadt.

Összességében valóban katartikus élmény volt idén is végignézni a teljes sorozatot, kilépni a saját hétköznapjaimból, valószínűleg úgy, ahogy azt Wagner elképzelte. Ráadásul valami igazi csoda folytán megismerkedtem új emberekkel, köztük németekkel is, akikkel már úgy néz ki, hogy húsz éve ülünk ugyanazokon az előadásokon, de csak most találkoztunk. Már önmagában ez is óriási volt, csak úgy napi 2-2,5 órányi időt hasonló érdeklődésű emberekkel tölteni. És az sem esett rosszul, hogy annak ellenére, hogy egészen más közegben élünk, mégis nagyon sok ponton egyezett a véleményünk a hazai operaéletről, énekesi teljesítményekről. És ezek a kapcsolódási pontok összekötöttek minket. Azt is megállapítottam, hogy a szokásosnál kevesebb ismerősöm jött, valószínűleg mindenki többször is látta a Ringet már és a közelgő Bolygó hollandira készülődnek...)))

A személyes vonatkozások után legyen most már csakis az előadásokról szó.

A tavalyi írásaimban a Ring kapcsán (Rajna-Walkür, Siegfried, Az istenek alkonya) leírtakhoz néhány dolgot tennék mindössze hozzá, mivel a rendezés koncepciója nem változott, az előadók összetétele is csak részben. A néző állapotán is múlik, nemcsak az énekeseken, hogy kinek melyik szereplő és milyen gondolat válik aktuálisan fontossá. És mivel ez nem szakkritika, ezért én az utolsó este után hajnali kettőkor bőven megengedhetem magamnak, hogy azt írjam le, hogy nekem mi jutott eszembe az idei Ringről.

Egészen nyilvánvaló, hogy az előadás eredetileg is áthallás-mentesen készült, "csak" a műről akar szólni, mai közegbe helyezve, hogy elérje a közönséget, de nem volt soha célja, hogy aktuálpolitikai mondanivalót képviseljen. Ennek ellenére a gyűrű körül folyó terméketlen hatalmi játszmák, a Fehér- (Wotan) és Fekete-Alberich közötti harc kilátástalansága, illetve az előadást lezáró tűz- és vízözön példázatszerűen csak azt mutatja, hogy ez az erős polarizáció kizárólag csak tragédiához vezethet, nem kerülhet ki belőle senki hosszú távú győztesként. Ha valaki nem akarná, hogy a napi politika bevillanjon (sőt: éppen azért ül be egy Wagnerre, hogy a mindennapi taposómalomból kiszabaduljon), akkor még ennél általánosabb síkra is eljuthat. Minden szereplőnek megvan a saját kis közege, tervei - távlatosak vagy egészen szűk körben forgóak -, de igazán sokakra leginkább a magát is alkalmanként egyesszám harmadik személyben "az Istennek" tituláló Wotan projektjei hatnak. Öröm látni, ahogy Wotan, ahogy nem egyszer egy mai államférfi is, kitalál valamit, de nem gondolja egészen végig (lsd.a palota építtetése források nélkül), vagy később a gyűrű visszaszerzése érdekében nagyon agyafúrtan húsz éves távlatban dolgoz ki egy tervet, de mégsem egészen tökéletesen és így minden erőfeszítése pillanatok alatt megy veszendőbe. A néző gondolhat akár a saját életére is: érdemes igazán görcsölni a jövőbeli eseményeken, mindenféle forgatókönyveket előre legyártani - vagy nem, hiszen a spontán cselekedetek sem tűnnek sokkal elhibázottabbaknak, mint az előre kiterveltek. Egyáltalán: sikerülhet-e valakit szabaddá tenni és manipulálni is egyszerre? (Jó hír-e vagy rossz, hogy Siegfried a nagyapja dárdáját eltöri? Nem éppen ez volt a cél, hogy önálló legyen?) Cselekedhetünk-e valóban önállóan, saját magunkra jellemzően, nem pusztán a felénk irányuló igényekhez alkalmazkodva?

Ha ezeket az általánosan jellemző gondolatokat leszámítom, minden este erősen függött az előadás üzenete attól, hogy kik voltak a legerősebb jelenléttel bíró énekesek, akik képesek voltak arra, hogy maguk mellé állítsanak minket.

Innen az énekesekről lesz már szó alapvetően...előadásonként

I. Rajna

Ugyan csak A walkürben mondja Hunding vendégéről, Siegmundról, hogy szeméből ugyanazok a "fényes sárkányok" néznek rá, mint Sieglindéjéből, de ez a megjegyzés idén szöget ütött a fejemben. Vannak énekesek, akikben megvannak ezek a "sárkányok", akik nem pusztán szépen eléneklik a szólamaikat, de van bennük valami különleges is, átüt az egyéniségük a szerepen és ezáltal a saját igazságukat nagyobb erővel képviselik.

Fischer Ádám garancia arra, hogy minden fellépő alkalmas a szerepre és el tudja énekelni, de azért ez a szikra, amelyik igazán emlékezetessé teszi az alakítást, a belső elfojtott izzás mégsem mindenkinek a sajátja. Az énekesi teljesítmény magas színvonalát én más operaelőadásoknál is adottnak veszem, lényegében csak az énekesek színészete az, amelyikkel foglalkozom. Nem minden szereplő hangja tetszett, sőt a férfiak közül alig van olyan, akinek a szó klasszikus értelmében véve is igazán szép a hangszíne. Sokaknak kifejező és erős az orgánuma, karakteres és hosszú perceken át bírják szusszal. (Walter Fink a nagy kivétel, akinek aztán igazán gyönyörű a hangja is és erős a színpadi jelenléte is - ő az, akit élmény lenne igazán hosszan hallgatni, jóval többet, mint amire a tetralógia három előadása lehetőséget ad.)

A Rajna kincse főszereplője ebben a rendezésben (is) éveken át Loge volt, akit a kezdetektől Christian Franz játszik, aki ebben az előadásban az első számú "húzónév" volt számomra. Játékkedve és derűs személyisége, nem utolsó sorban pedig természetes színpadi létezése elbűvöl. Nem az istenekkel általában, nem is Wotannal megyünk, hanem a kívülálló Logéval. Az ő külső nézőpontjából szemléljük a különböző érdekek harcát, és igazat adunk neki, hogy nem vesz aktívan részt a továbbiakban. Az első pillanattól tudja, hogy a konfliktus alapforrása az, hogy a törvény létrehozója és őre, Wotan maga folyton kiskapukat keres és nem akarja ezeket a felszínen elfogadott törvényeket VALÓBAN betartani. Minden csak porhintés, öncsalás és másik átverése a kezdettől fogva.

Ezen az estén a papírforma szerint Logéhoz képest jóval halványabb volt Egils Silins Wotanként, ahogy ez korábban is már megtörtént. Nagyon hideg-rideg ez a Wotan, olyan, mint aki képes az önkontrollra, de azt, hogy egyre-másra ténylegesen beleszeretne többféle nőbe is, nehéz róla elhinni. Most jobbnak éreztem, mint korábbnak, egységesebbnek a három nap alatt megrajzolt pályaívét, de jóval kevésbé tudott érdeklődést kelteni maga iránt, mint Christian Franz.

Az előadás előtt kicsit kétkedve néztem a szereposztásban néhány változásra. Hartmut Welker Alberichjét egészen megszoktam, megszerettem (még ha a legellenszenvesebb figura is), hozzám nőtt. Idén csak az utolsó estén került elő, viszont a Rajnában, amelyikben a legnagyobb súllyal van jelen a szereplő, megismerkedhettünk helyette Martin Winklerrel, aki képes volt arra, hogy meggyőzzön a maga igazáról. Őt nézve nem jutott eszembe az, hogy mást látnék szívesen Alberichként. Átkozódása és kesergése a gyűrű elvesztése miatt megrázó volt. Emlékezetem szerint eddig még nem fordult elő, hogy Alberich kapja a legnagyobb tapsot, de most számomra egyértelmű volt, hogy a közönség ezt a meglepetést értékeli a legtöbbre.

Az elmúlt kilenc év alatt talán Fasoltot, a "szerelmes óriást" cserélték a legtöbbször. Amennyire elvehetetlen Fafner, a gyilkos, majd sárkánnyá váló óriás szerepe Walter Finktől, ez a másik évről évre új gazdát talál. Korábban volt Bretz Gábor is (ő lesz jövőre ismét), tavaly Gábor Géza, idén a számomra egészen új Sorin Coliban. Ez az orgánum igazán jól illett a szerephez, hasonlóan erőteljes is volt, jó élmény. Az óriásnak ez a rendezés nem sok játékteret ad, jóval kevesebbet, mint a szerep legutóbbi operaházi birtokosának, Cser Krisztiánnak, akinek igazán mélyről jöttek Wotanhoz intézett keserves szemrehányó szavai, azok még a fülemben maradtak azóta is.  Sorin Coliban néhány lépésnyit mozoghat csak, viszont legalább nincs veszélyben, megoldhatja a szerepet frakkban és lakkcipőben, koturnusz nélkül, pusztán a hangjával és néhány jól időzített oldalpillantással.

Ugyancsak új beálló Birgit Remmert, akinek Németh Judit emlékképével kellett a versenyt felvennie. Számomra az elején nehezen indult be, de fokozatosan egyre jobban el tudtam fogadni ezt a még mindig szép, kissé kacér és érdekes Frickát, aki valóban elég jó lenne ahhoz, hogy a főisten felesége legyen, akit vonzónak talál. (Én a helyében ezt a Wotant hagynám menni...Hátha lesz előbb-utóbb egy olyan, akiből valóban árad az ellenállhatatlanság is.) Tragédiája, hogy mivel a férfi bevallottan a változatosságot szereti, egy örökkévalóságon át nem tudja megtartani. Számára csekély vigasz, hogy egyetlen asszony sem lehetne erre képes. A legutolsó megszólalásai, amelyben elmondja, hogy a vár számára a férfi leláncolásának eszköze lett volna, már egészen hitelesek és erről a pontról az énekesnő még tovább tud emelkedni a másnapi Walkür második felvonásában. Azonosulni lehet az ő látószögével is. Megjegyeztem a nevét.

Szabóki Tünde nagyon jó Freia, nem először, bár a szerep tőle főleg hangi teljesítményt követel, de a tekintetét is figyeltem. Folyamatosan reagál - némileg riadtan, hiszen ő a túsz illetve a fizetség - a körülötte zajló eseményekre. Oskar Hillebrandt számomra sose volt izgalmas Donnerként, továbbra is az jut eszembe, hogy erre miért kell külföldi énekest hívni. (A negyedik estén az énekes habitusa viszont Gunther szerepéhez kiválóan illik, a színtelen bábkirályt, akit Hagen kedve szerint rángathat, érzékletesen játssza el.) Ladislav Elgr szimpatikus Froh, de ez szintén pár villanásnyi szerep, szintén nem először látjuk. Egyszer már jó lenne nagyobb volumenű szerepben is viszontlátni, hogy valóban megismerjük ki ő.

Jürgen Sacher Mimeként szintén új. A Rajnában még nem hosszú a jelenléte, alkatilag nem kifejezetten törpe, viszont a hangja és energikus jelenléte előrevetítette, hogy erőteljes lesz a harmadik estén, amikor kulcsfontosságú a szerepe.

Fodor Bernadett magyar énekesnőként éppen ezen az estén debütált itthon. Fellépéseiről már két éve hallottam, de egészen eddig nem tudtam, hogy milyen hangja is van. Nem gondoltam, hogy a tavalyi Wagner napok igazán revelatív Erdája után csalódás nélkül megúszom majd a szembesülést. Gál Erika óriási volt egy éve és az operaházi Rajnában is a legemlékezetesebbek közé tartozott, akinek a rendezés keveset ártott. Most azt kell mondanom, hogy Fodor Bernadett hangja felvette vele a versenyt és a csalódás elmaradt. A további napokon két másik énekesnő volt képes ugyanígy egy nagyon színvonalas emlékképpel felvenni a versenyt.

A sellők maradtak a végére, akik az előadás kezdőképében jelennek meg. Kilenc éve büszke vagyok a sellőikre, akik mindig a nemzetközi hírű sztárok szintén énekelnek és kifejezett élmény őket hallgatni. Fodor Gabriella emlékeim szerint a kezdetektől köztük van, őt éppen tíz éve követem egyébként is, még a Wagner-napok létrehozása előtt kezdtem figyelni. Jó lenne, ha többször lenne látható, ha az Operaház is felkérné, mert emelné a színvonalat. Pasztircsák Polina és Kálnay Zsófia tavaly óta tesznek kísérletet az arany megőrzésére, de sajnos most sem sikerült nekik, nem úgy, mint a szerep megvalósítása. Jövőre is hallani fogjuk őket, ha minden jól megy.

Igazán jó este volt, menet közben döntöttem el, hogy ezek után lehetetlen, hogy A walkürt kihagyjam másnap...

(Nemsokára folytatás következik, már így is erősen valószínűtlen, hogy ennyire hosszú szöveget is elolvasson bárki.)

 

 

 

 

 

Címkék: Egils Silins Opera MüPa A Rajna kincse Fodor Gabriella Szabóki Tünde Fischer Ádám Christian Franz Ring Pasztircsák Polina Kálnay Zsófia Jürgen Sacher Walter Fink Ladislav Elgr Martin Winkler Sorin Coliban Birgit Remmert Fodor Bernadett

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr497538296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.