A Faust-fesztiválnak köszönhetően Boito Mefistofele c. operája most a tavalyi hosszú sorozat után két alkalom erejéig ismét látható volt és még holnap egyszer látható lesz. S.O.S. AJÁNLÓ következik, hátha akad egy ember, aki eddig bizonytalankodott és most rá tudom beszélni a megtekintésre. A korábbi bejegyzések kiegészítése jön, igyekszem nem (vagy csak részben) ismételni ugyanazt...
Ez Kovalik Balázs utolsó operaházi rendezése, amely a pillanatnyilag repertoáron lévő produkciók közül (szerintem) a legjobb, a leglátványosabb - így számos nem-Kovalik rajongó számára is elfogadható. Ez utóbbi tényező miatt valószínűleg az egyik legköltségesebb is. Sajnos vagy nem,tény, hogy az Operaház földszintjét döntően külföldiek töltik meg, akik elsősorban a Házra kíváncsiak, és számukra egy jóval alacsonyabb rezsijű, ámde ismert opera (lehetőleg a Tosca, Pillangókisasszony) szintén megfelelő, így gazdasági érdekek nem igen támasztják alá, hogy éppen ez az előadás menjen. (Az sem, hogy van egy kör, akik ezt évente többször megnézték. Nem csak nekünk készül a műsor, ezt el kell fogadni.) Egyedül és kizárólag a Mefistofele magas minősége lenne az, amely miatt ennek és Kovalik Anyeginjének - nem is beszélve a fiatalok bevonzására igazán alkalmas, de szintén drága Xerxészről - a repertoáron lenne a helye. Ha nem évente, akkor két évente, de hosszabb szériával, rendesen előkészítve.
A Faust-fesztivál, de az egész operai év (25 bemutató!) óriási tempót diktált, külső szemlélőként szinte hihetetlent. Számomra is rejtély, hogy mikor és hol lehetett ennyi előadást bepróbálni. A színpadokon egyszerre csak egy előadásra lehet készülni, az biztos.
Mivel 2012 és 2014 folyamán tíznél is többször láttam a Mefistofelét, így a tegnap előforduló pontatlanságok, technikai hibák arra utaltak, hogy egy ilyen aprólékosan megrendezett előadáshoz mégis több próba kell, mint amennyivel színpadra került. Ráadásul vendégkarmesterhez (Carlo Montanaro) kellett igazodni. Hozzáteszem azonnal: egy év szünet után nem ez a meglepő, hanem az, hogy semmi olyan esemény nem történt, amely igazán megzavarhatta volna az előadás élvezetét. (Az utolsó nagy szerelmi kettős alá Kovalik eleve szervez elidegenítő mozzanatokat, de az nem neki jutott eszébe, hogy a drótok kibogozása ilyen bonyodalmas legyen - az inkább csak a stressz mellékhatásának eredménye, amely valószínűleg az előadás minden résztvevőjére a szokásosnál is jobban ránehezedett.)
Az, hogy ez mégis ilyen jól működhetett, elsősorban annak volt köszönhető, hogy egy kisebb szerepben (Faust tanítványa most Vadász Dániel ) volt csak új beálló, a többiek már régen részesei a produkciónak, szemmel láthatóan a kórusnak és az őket kiegészítő balett-táncosoknak és statisztáknak is a vérévé vált. Mindenkinek megvan a saját kis kidolgozott élete az előadásban, szerethetik játszani. (A tömegjelenetekből most is kiragyogott Csiki Gábor, aki idén már szóló szerepeket is kapott. Előre vártuk, hogy a hajszárítójával mit fog művelni a házacskák között. De most már külön néztem az operavetélkedős Faust-csapatunk vezérét, Telki Nagy Krisztiánt is, aki krupiéként foglalta el magát a kaszinó jelenetben.)
Markovics Erika jó Márta, de kevésbé viszi el az alakítását a humor irányába, mint ahogy Balatoni Éva tette korábban. Illik Palerdi András ördögéhez, aki inkább emberi, mint démoni figura és jól érvényesül természetes színpadi játéka. Miután őt korábban talán mindössze kétszer, Bretz Gábort viszont sokszor láttam ugyanebben a szerepben, utóbbi Mefisztójához vagyok szokva és ez talán természetes is, hogy óhatatlanul hiányoltam. Ezt nem tagadhatom, de ennek a kevésbé nagyszabású, viszont szintén jól elénekelt ördögnek is lehetett örülni.
Az elmúlt hetekben szerencsém volt többféle Mefisztóval is szembenézni, így hozta a műsor. Láttam Kulka Jánost pedofil ördögnek (leegyszerűsítve - részletesen: Faust I, Faust II), Bretz Gábort elegáns, ámde unatkozó, céltalan ördögnek (Gounod: Faust), László Boldizsárt pedig kajánnak és energikusabb Mefisztónak. (Busoni: Faust) Ez a sokszínű "ördög-felhozatal" feltétlenül arra szoktatja a nézőt, hogy legyen rugalmas és nyitott, ne ragaszkodjon az előzetes elvárásaihoz, sőt lehetőleg ne is legyenek neki ilyenek, amikor egy előadásra beül. (Valljuk be, ez akkor a legegyszerűbb, ha valóban nincsenek előzetes élményeink. Ha láttunk egy színészt már húsz-huszonöt alkalommal, igen nehéz előzetes elképzelések nélkül nézni, bár meglepetések mindig érhetnek bennünket így is. )
Ha ezen a korábban látott négy előadáson végigtekintek, akkor megállapíthatom, hogy a legutolsót leszámítva, amelyben Szegedi Csaba volt Faust, minden más esetben a Mefisztókra került a hangsúly, vagy a rendező szándékával megegyező módon, vagy (Gounod operája esetén) egyszerűen azért, mert a Mefisztót játszó személy színpadi jelenléte, személyisége a dominánsabb és az énekesi teljesítménye is sokkal színvonalasabb volt. Utóbbi előadásban nagyon másként alakulhattak volna a dolgok, ha abban is a Fekete Attila-Létay Kiss Gabriella páros lép fel. (Hátha még a jövőben megtörténik ez is, ez lenne a jó nekünk nézőknek.)
A tegnapi Mefistofele számomra viszont inkább vált Fausttá, mint (Busoni operáját ismét kivéve) az összes többi. Részben azért, mert Fekete Attila karakterében megvan az a sajátosság, amely miatt elhiszem a műnek azt az alaphelyzetét, hogy isten és ördög őt tartja a legértékesebbnek, figyelik és fogadást kötnek rá. (Az más kérdés, hogy hiába tartják fontosnak, játszanak vele, "nem veszik emberszámba", a túlvilági erők vetélkedésének csak eszköze.) Fekete Attila valóban különleges. Mi hét éve csodálkozunk rá folyton. Szépen szólnak az áriái, a szerelmi kettősökben még talán annál is jobban érvényesül, amikor kissé visszavesz hangjának imponáló erejéből. Harmónia jön létre közte és Létay Kiss Gabriella most is tökéletesen illúziókeltő Margitja illetve Helenéje között. Fekete Attila hangereje és dinamikus színpadi mozgása mellett Palerdi András ördöge halványabbnak tűnik óhatatlanul. Egy túlhajszolt ördögöt látunk, akit nem kímélnek, jönnek az újabb kívánságok és folyton résen kell lennie. Lehet, hogy régen megbánta már ez az ördög a fogadást.
Fekete Attila Faustja nyitott a világra, Boito dramaturgiájának köszönhetően az előadásban a börtön-jelenet mélypontját leszámítva egy lelkes, kíváncsi fiatalembert látunk, akinek vannak erős vágyai, nincs kiégve, elbizonytalanodva, aki ugyan könyvek között élte le életét, mégsem adta fel a keresést az utolsó pillanatig sem. Végül még a megélt életúttal is szembe mer nézni, korábbi önmagával. Ennyi küzdés után megéli "a fausti pillanatot", és valóban katartikus a lezárás, nem egy kudarcsorozat végére tesz pontot. Ráadásul kap egy igazi Margitot, akiből árad a fiatalság, a szépség és a tisztaság, aki még őrülten, vértől mocskosan is elragadó. Aki mellett ez a Faust lehet igazi hősszerelmes is. (A többi Faust szerelmessége ehhez képest nagyon takaréklángon működik, ha működik egyáltalán...)
A frissen bemutatott Gounod-Faustból áradó kifejezetten lehangoló és pesszimista világlátás után (amely nyilván realistább, nem kétséges) én nem bántam, hogy ez az előadás reményt ad - "ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet". Ez a "remény színháza" valóban.
Bízom benne, hogy az Operaház nem válik meg véglegesen ettől a produkciótól, csak a hihetetlenül eseménydúsnak ígérkező jövő évadba nem tudták technikai okokból beleszuszakolni.
Szombaton még van egy biztosan, nézzétek!
