Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Ma kirándulni szerettem volna és este megnézni mindössze egyetlen előadást a Katonában - nem kettőt vagy esetleg hármat, amennyire a műsor lehetőséget adna a hétvégi napokon. Éppen úgy, ahogy más normális mezei nézők, akiknek a foglalkozása (=megélhetése) NEM kötődik semmilyen módon a színházhoz. Részben az időjárás, részben a gyerekek ellenállása ezt meghiúsította és nyilván a saját lustaságom is. És persze szerettem volna minél gyorsabban befejezni Grecsó Krisztián Megyek utánad című regényét. Utóbbi némileg kapcsolódik a Mellettem elférszhez, amelyiket színházi előadás formájában és könyvként is ismertem már. Nekem ez az újabb (de ez is 2014-ből való!) mű még sokkal jobban tetszett, bár a borongós időben nem biztos, hogy biztonságos olvasmány. A könyv alapján erősen úgy tűnik, hogy ideális férfi-nő kapcsolat nemigen létezik. Lehet, hogy ez valóban így van, túl sok művészeti alkotás sulykolja ugyanezt. Vesztemre a könyv nyomasztását egy előadással gondoltam feloldani, és nem bírtam kivárni az este nyolcat (jobban járok, ha ezt megteszem), és még beiktattam a Két Korea újraegyesítése elé a temesváriak két és fél órás Tesztoszteronját is. Más stílusban, más dramaturgiai megoldásokkal és művészi eszközökkel, de mindkét előadás éppen a könyv üzenetét erősítette fel. Hát így jártam május első vasárnapján. A könyvet olvassátok el, ha még nem tettétek meg,  a két előadás tanulságairól pedig most következik néhány gondolat. Először a Szkénéről, majd külön bejegyzésben a Katona előadásáról is.

 "Csak a pillanat számít" - Tesztoszteron

Andrzej Saramonowitcz számomra ismeretlen, Pászt Patrícia által fordított darabjának százötven perces előadásából vettem ezt a közhely szerű idézetet. Idén ez volt az ötödik estém a Szkénében. Ha a korábban látottakhoz viszonyítok (I. Erzsébet, Rosencrantz és Guildenstern, Züfec, Anyám orra) akkor ez azoknál kevésbé sikerült, viszont mivel temesvári vendégjáték, megvan az az óriási előnye, hogy olyan színészeket nézhettem, akiket a saját játszóhelyükön sosem láthatnék és ráadásul ugyanők fognak szerepelni a holnapi Parasztoperában is (az Átrium Parasztopera-fesztiválján). Holnap már másként fogom nézni őket, ismerősebbek lesznek.

Ez a lengyel darab hordoz valóban jó pillanatokat, de mivel a hét férfi felváltva meséli el élettapasztalatait (erősen tanító jelleggel) egy meghiúsult esküvő utáni ivászaton, így a darab korántsem olyan feszes szerkezetű, mint amilyen például az említett Parasztopera, vannak benne kevéssé érdekes részek, üresjáratok is, sok az ismétlődés. (Ez önmagában nem lenne baj, de az érdeklődésemet nem sikerült a rendezőnek végig fenntartani - aki nincs a színlapon felsorolva sem, csak egy művészeti koordinátor említődik: Kedves Emőke. A látvány az előadáshoz alkalmas: esküvőre megterített asztalok. Jól szállítható díszlet, ez az előnye megvan. (Látványterv: Pawel Walicki, Albert Alpár)

Ami viszont az előadás nagy erőssége: a hét színészből összeáll egy zenekar és alkalmanként dalra fakadnak az asztalok mögött, egy tükörfalon túl. Jó ezeket a betét-számokat hallgatni, számomra ezek mentik meg az előadást, várom, hogy mikor jön a következő. (Az egyik színész fel is sóhajt, valami ilyet: "ezt kéne még csinálni." Igaza van.) Elhangzik a "Már megint itt van a szerelem", A hajtók dala (Hobo) és még néhány másik ismertebb opusz. Jó ha egy színész tud hangszeren játszani és a most jelenlévők tudnak és mi nézők ezt élvezzük.

A színészek nem tehetnek arról, hogy a darab laza és nem olyan sűrű, mint a holnapi Parasztopera (például), amelyet jóval hálásabb is játszani. Az nem kezdődik ennyire lassú felvezetéssel, amelyet nehéz felizzítani. A hét szereplő mindegyike magára tudja így is húzni a karakterét és az előadás nagyobb részében hiteleseknek tűnnek. Csak ritkán éreztem, hogy egy-egy színész mintha (!) kiesett volna a szerepéből. (Annyira nem tesz jót az előadásnak, hogy ledőlnek az egymásra tornyozott székek, nem mindenki tud azonnal reagálni a helyzetre. Van, aki igen és ez jól is jön.) Balázs Attila örömapaként a kiinduló helyzethez képest még egy fiúhoz jut hozzá a mű folyamán. Eleinte nekem túlságosan harsány, amely lehet egyszerűen annak a következménye, hogy nagyobb térben játsszák az előadást Temesváron és ahhoz állította be magát.

Nekem a pincér szerepében fellépő Asztalos Géza volt az, aki legelőször megtetszett, akinek a gesztusait a darabot nyitó csapat tagjai közül a legtermészetesebbnek találtam. A vőlegényről (Kiss Attiláról) elhisszük az elmesélt kalandját a lengyel miniszterelnökkel és el tudjuk azt is képzelni, hogy elhitette magával, hogy egy híres énekesnő beleszeretett. Magabiztos és vesztes alkat egyszerre. Ő is és testvére (Bandi András Zsolt) igyekeznek normális családi életet élni és nem követni nőcsábász apjuk mintáját és tanácsait. Molnár Bence, újságíró figurája hozzá hasonlóan konszolidált alak, ellenpontozzák jelenlétükkel a "nagy kanokat". Utóbbiak közé tartozik a zenész is, Molnos András Csaba, aki megkapja a szerzőtől azt a lehetőséget, hogy elárulhatja az esküvő meghiúsulásának valódi okát. (Ahogy néztem a mai alakítását, már látni véltem benne a holnapi Idegent is. Az a szerep is egészen testhez álló lesz neki, talán mindenki másnál alkalmasabb rá kora és alkata miatt, akikkel eddig láttam.)

Minden szereplő a nőkhöz fűződő élményeiről, személyes tapasztalatairól (csalódásairól és hódításairól) beszél, kivéve a vőlegény mikrobiológus barátját (Kocsárdi Levente), aki folyamatosan az állatvilágból veszi a párhuzamokat. Kicsit sok a példa (van minden, pintyek, fecskék, delfinek, mókusok), bár a tájékozatlan és a biológia iránt mégis érdeklődő néző számára annyira nem terhesek ezek, különösen azért, mert a színész hitelesen hozza a nőkkel szembeni örök vesztest. Igen, mindenkit az ösztön hajt, a nők hetven százaléka megcsalja a partnerét (a férfiakról nem tettek említést) és többször is elhangzik: nem vagyunk különbek az állatoknál.

Ennyi érv súlya alatt meghajlok, különösen így, hogy délelőtt Grecsó Krisztián regényét olvastam és az is ebbe az irányba mutatott. Valószínűleg van ebben valami. Ha a szerelem valami betegségszerű, kétes dolog is, pusztán kémiai reakció a szervezetben, hasonló, mint a drog, akkor is csak lesz valami velünk. Mégis van zene és színház. Ha más nem is, de ez legalább kiemel minket az állatvilágból. (Ahogy mind tanultuk még általánosban: a munka, a beszéd és a gondolkodás az, ami a legfőbb eltérést jelenti.) Ennek a tudatában, a ráadás szám után távoztam a színházból, bízva abban, hogy a nap nem ért véget, a Katona József Színház előadása majd átbillenti a nap mérlegét és nem fokozza az egy napra jutó kiábrándulás-adagot, amely már így is elég volt...

Címkék: Szkéné Temesvár Kiss Attila Balázs Attila Bandi András Zsolt Kocsárdi Levente Asztalos Géza Molnár Bence Molnos András Csaba

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr137428026

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.