Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

április
25.

Erkel Színház - "Mia Gilda" - Kolonits Klára - Primavera `15

Rigoletto - Miskolci Nemzeti Színház |  MakkZs  |  2 komment

Eredetileg azt terveztem, hogy egyetlen bejegyzésben kiemelem a megnézett négy Primavera-előadás csúcspontjait, azaz nem írok mindről külön. A kolozsváriak Bizáncát megtekintve egészen indokolt volt ez a koncepció, mivel ha ajánlanék is egy ilyen produkciót, úgysem lenne megnézhető többet, másrészt az előadás kevéssé hatott rám. Nehéz lenne megmondani, hogy miért, mert Selmeczi György zenéje nem volt kellemetlen, sőt, de az egész nekem együtt nem működött mégsem. (Azt nem említem szempontnak, hogy ki olvasna el arról négy oldalt, amikor nézni is alig jöttek. Ha erre gondolnék szinte csak a független előadásokról és Alföldi rendezéseiről írnék, mert azt olvassák el a legtöbben.)

Ma a miskolciak Rigolettóját nézve (rendezte: Szőcs Artúr) viszont azt kellett megállapítanom, hogy ebben több olyan mozzanat is volt, amely figyelmet érdemel. Nem árulok zsákbamacskát: döntően Kolonits Klára laudációja következik, ugyanis olyan mértékben túlragyogta az egész mezőnyt, hogy számomra az előadás egyértelműen Gildáról szólt a mai napon. Az ő története elevenedett meg, az vált érdekessé. Az opera és a színház már csak ilyen: farkastörvények uralkodnak. Azzal KELL mennünk, akinek erősebb a jelenléte vagy-és jelentősebb az énekesi teljesítménye.

Gilda az operairodalom egyik legártatlanabb és egyben legpechesebb szereplője. Anyja korán meghalt, apja (Laborfalvi Soós Béla) minden éjjel meglátogatja, de semmit nem mond el neki az életéről. Bezárva tartja egy házba, ahonnan elvileg nem juthat ki. Ez a titkolózás, hazudozás egészen megmérgezi az életét, de van benne némi életösztön és csak kimegy a házból a házvezetőnője társaságában (Seres Ildikó játszotta - jó volt ebben a kis szerepben, nem rossz teljesítményt nyújtott nem operaénekesként).

Kolonits Klára alakításában benne van az ártatlan fiatal lány, aki nem sápkóros, hanem alapvetően életvidám teremtés. Ha normális környezetben lenne és látna maga körül férfiakat, akkor nem szédülne meg  a felületes és nem különösebben érdekes és nem diákos alkatú herceg (László Boldizsár)  udvarlásától és hazugságaitól. Az apai tiltás és a herceg manőverei együtt ártanak neki. Az, hogy még a tetejébe el is rabolják - egészen felesleges, de a közérzetén feltétlenül ront. A herceg is visszamehetett volna elcsábítani. Gildának mindenki hazudik és ő elhisz mindent, amit hall. És amikor lelepleződnek, még akkor is ragaszkodik hozzájuk. Nem képes arra, hogy kiszeressen valakiből, hiába válik méltatlanná. (Legalább látunk valakit, aki nem méricskél, nem számító.)

Nagyon jó az a pillanat, amikor a herceg udvarában először látja a bohócnak kifestett apját. Eddig minden Rigoletto előadásban azt láttam, amint az apa számonkérő pillantásokkal méregeti az elcsábított lányt. Most nem, most inkább az apa megszégyenülését érezzük. Gilda inkább a herceg szerelmének elvesztését sajnálja, nem azt, hogy a herceg ágyába került.  A darab nem ad magyarázatot arra, hogy a herceg végül miért nem tartja maga mellett a lányt hosszabb ideig, miközben egészen meggyőzően hallottuk arról beszélni, hogy e lány mellett kitartana. (Az évad folyamán látott korábbi Rigoletto előadásban a herceg az elsőtől az utolsó gesztusig egy hazudozót játszott, de László Boldizsár ma mintha valóban őszintén, belső meggyőződésből szólt volna, emiatt erősen logikátlannak tűnik, hogy egyetlen éjszaka ezzel a lánnyal is végzett. Nem ő az első herceg, aki ebben a felfogásban játssza, de így talán kevésbé szerencsés. Erősebb, ha mi nézők végig tudjuk, hogy Gilda szándékosan át van verve.)

Nem könnyű eljátszani, de Kolonits Klárának elhisszük, hogy van ilyen ember, aki eredendően jó és akkor is szeret, ha biztos benne, hogy kihasználták csak. Nem bosszúálló. Viszont nem csodálkozhatunk azon, hogy ebben a nem neki való világban inkább meghal - ráadásul "hasznosan", megmentve szerelmét, minthogy továbbra is kitegye magát a manővereknek. Persze sokkal életszerűbb lenne és talán inkább vágynánk arra, ha a kocsmai beszélgetést kihallgatva ráborítaná az asztalt a hercegre. De Gilda nem ilyen. Hagyja a herceget a saját életét élni, nem akar semmit számon kérni rajta. És a darab végkimeneteléből kiindulva mi nézők tudjuk, hogy neki van igaza és csak a felületen látszik lúzernek. Ha nem ilyen közegbe kerül, akkor ezzel a hozzáállással lett volna esélye boldogságra. Ezzel szemben ott a kontraszt: Rigoletto erőtlen, a bosszúvágya különösen értelmetlen, hiszen egészen ő is a herceget támogatta és belőle élt. Nem hihető, hogy van ereje végigvinni a szándékát. Nem is lesz.

Szőcs Artúr rendezésének központi eleme a forgóra szerelt díszlet. (tervező: Boros Lőrinc) Mivel ez vendégjáték, nem tudhatjuk egészen pontosan, hogy miként működött Miskolcon. Ma este nem volt fennakadás annak ellenére, hogy sok idő nem maradhatott a kipróbálásra. Egy faemelvényt látunk, amely félkör alakú és egyik oldalán rácsokkal ellátott tolóajtó van, amely mögül néha kikukkant Gilda, sőt ki is lép. Az emelvény tetején van Gilda padlásszobája, amelyben felállva a tető felé magasodik. Ez talán a hang érvényesülése szempontjából sem rossz, illetve a lány szabadságvágyát ez a gesztus ki is fejezheti. Ami kár: elkerülhetetlen a lépcsőzés. Túl sok lesz, és még ária-éneklés közben is muszáj az énekesnőnek a koncentrációját megosztani a meredek létra és a koloratúrák között. Megoldja, de én például aggódtam, hogy ne essen le. (És ez az aggódás nem Gildának, hanem az énekesnőnek szólt, civil érzés - ez megzavar abba, hogy azonosuljunk a szereplővel.)

Kolonits Klára áriái az előadás legerősebb részei, de a duettekben is érezhető, hogy emeli partnereit, a herceg is akkor a legjobb, amikor vele énekel. Az énekesnő most is átélheti, amit a Hunyadi László minden estéjén: annyira tapsol a közönség, hogy szinte abba sem akarja hagyni. (Ez azért csak ritkán fordul elő az Erkelben, nagy dolog.)

László Boldizsárnak érezhetően jobb lett volna, ha olasz nyelvű az előadás. Jobban hangzik még a nagy áriája is, nem csoda, hogy legalább egy kicsit átvált olaszra. A közönség soraiban nem egy embert hallottam, akik azt mondták, hogy nem értették pontosan a szöveget. Tavaly a tanítványaim közel negyven százaléka panaszkodott a miskolci Don Giovanninál ugyanerre, hogy miért van magyarul. Ha olaszul lett volna, akkor legalább lett volna felirat. Erre szükség lett volna ma is. Az ováció erősségéből ítélve én azt hiszem, hogy sokan lehettek olyanok, akiknek ez volt az első Rigoletto élménye és maga a mű is hatott rájuk. (Az, hogy egy vidéki vendégjátékra telt ház van, óriási dolog, részben az opera nagy népszerűsége is magyarázza. De lehettek sokan, akik Kolonits Klára nevére mentek be, aki sajnos nem énekli a pesti előadásban ezt a szerepet, pedig egészen az övé. Ma lehetett erről meggyőződni.)

Tavaly és idén is az Erkel Színház saját előadásában Gábor Géza Sparafucile alakítása fogott meg a legjobban, így egy ennyire erős elő élmény után kevés esélyt adtam, hogy Rácz István bérgyilkosa majd ezt el fogja homályosítani. Hát nem is tette, de el kell ismerni, feltétlenül egy autentikus és magas színvonalú alakítást láttunk. A közönség megfelelően díjazta is. Ez a bérgyilkos nem tűnik alvilági gyanús figurának, hanem inkább egy mesterembernek, szürke polgárnak. Ha elmennénk mellette az utcán, nem félnénk, nem lennénk óvatosak a társaságában. Beleolvad a közegbe, ez sikerének a titka. (Ahogy Rigoletto is, ha épp nincs kifestve. Ugyanaz a szürke az alapszínűk. - Jelmeztervező: Szakács Györgyi) Hiteles, amikor szakmai tisztességről beszél - a megbízóját nem akarja meggyilkolni. Az, hogy ebbe hogy férhet bele, hogy nem a célszemélyt öli meg, homályban marad. Rácz István ezért nem hibáztatható. Szépen kitartja viszont a "Sparafucile" utolsó hangját, ez jól is esik.

Nagyszerűen sikerül az utolsó felvonásban a kvartett, amelyhez a fent említett énekeseken kívül kellett Bódi Mariann Maddalenája is. Fontos ez a szerep, nyomatékosítja, hogy a herceg udvarlási módszerei hatnak az összes nőre, a legtapasztaltabbra is, nemcsak az ártatlan Gildákra. (Ennek a hercegnek nem éreztem a varázsát, mint ahogy eddig minden herceg - nekem - csak részlegesen oldotta meg a szerepet. Biztos létezik azért olyan tenorista, aki diákosan fiatal, minden ízében hozza a figurát és emellett még el is énekli a szerepet.)

A kisebb szereplők közül Baranyai Anett, mint Ceprano grófné emlékezetes volt.Valami rejtélyes okból kifolyólag, ő is vonzódik a csábító herceghez. (Sajnos ez a Rigoletto azt is üzeni, hogy a legnagyobb szélhámos is sikeres lehet, mert a többi férfi ennyire nem udvarol...Annak a kevésnek, aki viszont próbálkozik, jól megy. Ez lehet a tanulság.)

Az utolsó felvonást éreztem a legsikerültebbnek. A herceg áriájához megfelelően asszisztált a színház balettkara, némi humoros színezet is került ebbe az alapvetően komor hangulatú operába. (Koreográfus: Duda Éva)

Már a tavalyi miskolci Don Giovanniban megkedveltem a kórus néhány szereplőjét. Most a debreceni férfikarral kiegészített kórusról elmondható, hogy nagyon "egyben voltak", jól szóltak, viszont szerencsésen eltérő karakterükkel színesítették az előadást, nem "masszaként" léptek színre. (A jelmeztervező is rásegített erre, nem kapott mindenki egyforma öltözetet.) Jó a szöktetési jelenet: zseblámpával világítja meg ki-ki a saját arcát, ide is becsempészett némi humort szerencsére a rendező.

Összességében egy jól működő, sikeres zenés színházi előadást láttunk. Arra ugyan végig nem jöttem rá, hogy a színpad közepére telepített helikopterszerű fatákolmány micsoda, és olyan sok szerepe nem is volt, de ettől még élvezhető volt az előadás. Ez nagy mértékben múlt a zenekar szép teljesítményén is, akik csak egészen ritkán nyomták el a gyengébb hangú szólistákat. A színház zenei vezetője volt most is a karmester, Cser Ádám.

Mostanában egészségesen gyakran nézek miskolci előadásokat, a múlt heti Figarócska és Illatszertár is jó élmény volt és remélem az lesz a jövő keddi Parasztopera is, amely az Átriumban vendégszerepel a Parasztopera-fesztiválon. Várom.

 

 

 

 

 

 

Címkék: Miskolc Opera Rácz István Erkel Színház Rigoletto László Boldizsár Kolonits Klára Cser Ádám Seres Ildikó Bódi Mariann Baranyai Anett

2 komment · 1 trackback

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr327388008

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Rigoletto négyszer! 2015.05.04. 00:57:05

Verdi egyik legismertebb és legtöbbet játszott operáját egyszerűen nem lehet megunni.Az elmúlt négy évben épp négyszer volt hozzá szerencsém. 1. Magyar Állami Operaház, talán 2011A Szinetár-rendezés és pompás szereposztás, Rigoletto Fokanov Anatolij ,...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Benke Péter · http://zene.blog.hu 2015.05.04. 00:59:36

Üdv. Belinkeltem ezt a posztot, a trackbackem viszont nem jelent meg.

MakkZs 2015.05.04. 01:06:34

@Zene Krónikás: Ezzel kapcsolatban tippem sincs. Technikai analfabéta vagyok...:-)