Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

március
21.

Erkel - Opera - "A négyszög sohasem kerek" - Don Giovanni - 2015. 03.20.

"Zerlina, giudizio!" (Masetto: Cseh Antal, Zerlina: Szemere Zita) |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

A címben idézett csodás megállapítást Leporellótól vettem. A darab elején mondja, amikor Don Giovanni kényszerhelyzetbe hozza:  Donna Elvirának kell elmondania mindent.

Nem egyszerű feladat az őszinte szembenézés a valósággal, de Leporello ebben a helyzetben mégis ezt választja, nem a sunnyogást, nem a taktikázást. Mindent megtudunk Don Giovanni viselt dolgairól, de - a zenének is köszönhetően - mégsem utáljuk meg mi nézők, Donna Elvira pláne nem. Ha jól játsszák a címszerepet, megmarad a karakter végzetes vonzereje, még akkor is, ha nem ilyen élettársat kívánnánk magunknak a mindennapokra. Most a tegnapi előadás kapcsán következik néhány gondolat. (Még van másik három is kitűzve a sorozatban, javaslom a megtekintését.)

Hosszas bevezetés a rendezésről, előélményekről (nem mintha annyira fontos lenne - de nekem igen)

Gianfranco de Bosio rendezésének 2011. novemberében, idestova négy éve volt a bemutatója. Kesselyák Gergely 2003-as előadását én erősen kedveltem és időről időre megnéztem - függetlenül a szereposztástól. Ez az új ahhoz képest ötlettelen, sivár és unalmas volt. Első megtekintésre - az eredeti első szereposztással - a düh, elkeseredettség, néhány szereplő énekes iránti szánalom kavargott bennem.(Egy évig nem láttam előtte operát élőben, csak MET-felvételeket néztem tucatszám, így a sokkhatás az egyik legemlékezetesebb volt.)

Azóta elég sokszor átéltem ezt a processzust, a felháborodást, elutasítást, aztán az énekesek miatti részvétet, majd végül azt, hogy több meghallgatás után megszoktam a hiányokat és az ürességet és igyekeztem a részértékeket megtalálni az előadásokban. Az énekeseknek kell nagyon jónak lenni, másként tényleg nincs értelme annak, hogy rossz rendezések nézésére töltsük el drága időnket. Ez a folyamat ráadásul szörnyen energia-igényes, legalábbis nálam. Hosszas vívódással tudom csak meggyőzni magam, hogy egy vagy több fellépő miatt tényleg muszáj odamennem. Ha csak igazán jó rendezéseket néznék az Operaházban, nem kötné le túl sok estémet. Aki rendszeresen olvassa a blogomat, az számos esetben megrökönyödve tapasztalhatja, hogy micsoda előadásokat néztem meg eddig kilencszer. (Vakká nem váltam idő közben, de sok választásom nincs, ha ezeket az énekeseket követni akarom. Mert süket sem vagyok.) 

Mindezt azért is írtam le most, mert most egy hasonló folyamat elején vagyok egy másik előadással kapcsolatban és még mindig nem vagyok benne egészen biztos, hogy bele fogom-e tenni az energiákat, hogy ahhoz is hozzászoktassam magam, vagy inkább a józan észre hallgatva nyúlcipőt húzok....(A Rajna kincséről van szó, holnap reggel posztolom a bejegyzésemet arról is.)

2011 őszén biztos voltam benne, hogy nincs az a pénz, amiért még egyszer visszaülnék erre a Don Giovannira. Aztán variáltak a szereposztáson kicsit, Szegedi Csabának is adtam egy esélyt (többre is ment a szereppel, mint elődje), majd az eredetileg Leporellóként fellépő Bretz Gábor Don Giovanniként lett kitűzve és persze muszáj volt ezzel az új helyzettel is szembesülni... Ráadásul az opera iránt kifejezett ellenszenvvel viseltető középső gyermekem egyszer csak váratlanul kijelentette, hogy AKAR egy Don Giovannit. Máig sem világos, hogy honnan jutott az eszébe. Majdnem olyan gyakran vágyik színházba menni, mint ahányszor napfogyatkozás nézhető. Így a műsort előszedve, a rendezéssel kapcsolatos minden ellenérzésemet leküzdve vettem három jegyet a 2013. március 9-én délelőtti előadásra.

Egy rossz (alkalmatlan, korszerűtlen, stb stb - a jelzőket variálhatjuk) rendezés olyan, mint egy akadálypálya, a fellépő énekesek segítség helyett valóban rengeteg energiát kell, hogy beletegyenek abba, hogy legalább NÉZHETŐ előadás legyen az eredmény. Így a mai napig csodaként tartom számon azt, amit az a szereposztás mégis létrehozott. Sokakkal találkoztam azóta, akik éppen azt az előadást látták (kétszer volt mindössze abban az összetételben), azóta érezhetően legendává vált. Mozart jóvoltából az előadás pillére mindenképp a Don Giovanni-Leporello páros, de annak az előadásnak a sikere nem kizárólag múlt az egymást jól kiegészítő Bretz Gábor és Cser Krisztián kettős óriási energiáin, hanem azon is, hogy a legkisebb szereplőig mindenki odatette magát. (Most jön jól, hogy Vilma aláírásgyűjtési akciói miatt megvan az eredeti színlap, hiszen neki is van katalógusa a megfigyelt énekesekről. Az opera honlapján ez a szereposztás már nem kereshető vissza, hiába linkeltem be annak idején. És most pótlólag ide is írom a neveket, akik abban szerepeltek: Miksch Adrienn, Szabóki Tünde, Keszei Bori - a női szakasz, és még: Berczelly István, Tarjányi Tamás és Gábor Géza, aki már a Kovalik-maratonban is volt Masetto és Kormányzó is.)

Ezt az előzményt csak azért volt lényeges megemlíteni, hogy világos legyen, egy "üres" rendezésről van szó, a legalapvetőbb helyzetek sincsenek kitalálva, sokszor egészen bizonytalannak tűnik az is, hogy ki hova tart és miért. (Szerdán egy nagyszerű operabeavatón éppen ezt a darabot elemezték, az után még nyavalyásabbnak tűntek ennek az előadásnak a hiányosságai. A rendező mégis a felületen maradt, akárhányszor is nyúlt korábban a darabhoz.) Ebben az előadásban minden az énekeseken múlik, ki hogy találja fel magát, mit tud beépíteni a személyiségéből a szerepbe. (Az is számít, ha valakinek van előélménye és a más rendezésekből tanultakat magával hozza.) Azon a bizonyos előadáson valódi emberi kapcsolatokat láthattunk, érezhetően mindent beleadtak a művészek és így csodaként éltük meg többen is. Azóta két év eltelt, ha végignézem az operai műsoromat, nagyon kevés kivételtől eltekintve csupa hasonlóan (vagy másképpen) rossz rendezéseket néztem a fellépő művészekben reménykedve és abban, hogy hasonló kaliberű csodát fognak csinálni. Ilyen mértékben nem emlékszem, hogy bárkinek is sikerült volna megemelnie egy előadást, de minthogy egyszer megesett, azóta bízom benne, hogy még egyszer megtörténhet. (Jövő decemberben megint lesz néhányszor együtt a Bretz-Cser kettős, érdemes már most betervezni.)

A titok nyitja ugyanis az, hogy a szereplők EGYÜTT kell, hogy jól érvényesüljenek, nem elég, ha X, Z és Y rendkívül jó formában van azon az estén, a nézőnek öntudatlanul is azt kell éreznie, hogy ezek az emberek nem külön élnek és mozognak, hanem egymással kapcsolatban. Ha ez nincs, akkor valóban csak azzal megyünk haza, hogy ez és ez az énekes milyen jól el tudta énekelni ezt és ezt az áriát. Akkor szó nem lesz katarzisról, nem történik meg a lényeg, csak némileg szórakoztatva vagyunk...(Néha persze az is elég, az is kell - "Io mi voglio divertir", lehetünk kis igényűek, ahogy a címszereplőnk.) Éppen a rendező az, aki ha a kapcsolatokat nem építi ki, lényegében esélytelen helyzetbe hozza az énekeseket.

A tegnapi Don Giovanni, ha csoda nem is történt, egészen sikeresnek mondható, mert nemsokára sok mindenkiről őszintén le tudom azt írni, hogy jól megoldotta a karakterét és a rendezés hiányosságain sokat tudott szépíteni. De a történet közegében szigetként érzékeltem a szereplőket, akik között nyilván a próbákra szánt idő szűkössége miatt is, nem épülhetett ki még szoros kapcsolat. DE ha nagyon akarom, és nem láttam volna másként is működni ugyanezt a rendezést, akár felfogható ez a világról szóló helyzetjelentésnek is. Itt vagyunk, mindenki a saját céljait hajszolja, jellemzően a körülötte élőktől függetlenül, sokszor azokat eszközként használva. Minden szereplő egy kis sziget, még véletlenül sem állhat ezekből össze egy lakható nagyságú földdarab...

Amíg éppen az általam látott legjobb Don Giovanni előadás esetében hanyagoltam el a szereplők részletezését,sőt felsorolását, most ugyanezt a hibát még egyszer nem követem el.

A címszereplő általam ismeretlen volt eddig, Gianluca Margheri. Semmit nem tudtam róla, viszont az alakításából egészen biztosra vehető, hogy sokszor játszhatta már a szerepet és van annyi rutinja, mint amennyi Don Giovanninak a nők elcsábítása területén. Nemes és ÚR. Van benne kellő elegancia, sőt arrogancia is. Számos esetben kiderül, hogy ha valamit nem kap meg azonnal, akkor könnyen ingerült lesz - ezt jól eljátssza. Felvállalja a konfliktusokat, tényleg nem gyáva, még az utolsó jelenetben is képes (számunkra látható) félelmét legyőzni. A többieknél kétségtelenül érdekesebb nekünk nézőknek, akik nem vagyunk az áldozatai. (Bár nem szívesen élnénk vele...)  Ez a Don Giovanni nem szerelmes, mintha nem is lenne elbűvölve egy nőtől sem, inkább csak a skalpvadászat érdekli. Játéknak, valóban szórakozásnak fogja fel az életet, amivel ki tudja az üres időt tölteni. Nem véletlen, hogy a szerző nem írt neki belső monológot, egyszer sincs "félre" szövege, ennyi ez az ember, amennyit látunk. Mintha mélységei tényleg nem lennének. Valóban a nők és a bor elég arra, hogy kitöltse az életét. (Közben egy nemrég látott hasonló karakter - Boncsér Gergely hercege - jut eszembe, a Dzsámiléből, akinek már a nők beszerzése, sőt előzetes megtekintése is terhes...) Mivel Don Giovanni az embereket csak használja, a szolgáját is, vele sem tesz kivételt (a menyasszonyát v. feleségét is elcsábítaná, ha módja lenne rá), a nőket pláne - egyáltalán senkivel sem épített ki tartós kapcsolatot. Látjuk az előadásban is, egyedül van. (Vendégként ez fokozottan nehéz is lenne Margherinek, de Don Giovanniként ez a kívülállás elfogadható.)

Leporello ezúttal Palerdi András. Palerdi ugyanabban a kosztümben van, mint annak idején Cser illetve legelőször még Bretz, de a mentalitása egészen más. Két éve egészen biztosan átjött, hogy Cser Krisztián Leporellója intenzíven vágyik ura életformájára, örül a szerepcsere lehetőségének és egyedül gyávasága az, amely megakadályozza, hogy ezt az életformát átvegye. (Meg persze a körülményei.) Tegnap Palerdi András Leporellója olyan szolga volt, aki alapvetően (ha éppen fizetnek és nem kötözik meg) jól érzi magát helyzetében, nem tervez változást. Fontos a ruhacsere előtti néhány perc. Palerdi András gesztusaiból látjuk, hogy előre sejti, mit akar tőle az úr és azonnal ingatja a fejét, még azelőtt, hogy a kérés elhangzik. Elege van a hasonló ügyekből, de amikor már benne van, akkor "lelkiismeretesen" átél. Ez a Leporello nem foglalkozik csak a pillanatnyi helyzetével, nemigen gondol előre, hogy mi lesz holnap. Szolgának született és nem lázad, nem vágyik többre. Kiegyensúlyozott ember, nem érezni azt az intenzív és nyilvánvalóan kielégíthetetlen sóvárgást, amely annyira áttüzesítette annak idején Cser Krisztián alakítását. Neki jobb az élete ettől az elégedettségtől. Margheri Don Giovannijához jól illik Palerdi, aki szintén nem annyira szenvedélyes, mint ugyanebben a szerepben Bretz volt. Most nem izzik ezer fokon a játék, viszont ebben a felfogásban is elképzelhető a történet. Kellemes Palerdi András joviális szolgáját nézni, aki egészen biztos, hogy boldogulni fog később is, nem kell aggódnunk miatta. (És az, hogy minden szava érthető, tisztán énekel nagyon jó, örülök, hogy nem kell a feliratot nézni, lehet az arcjátékára koncentrálni, amely külön élmény közelről.)

Donna Elvira az egyetlen olyan szereplő, akit Don Giovanni ugyan átvert, megalázott, elhanyagolt, ráadásul Leporellónak köszönhetően mindent tud róla, mégsem akar lemondani a férfiről, sőt. Elfogadja azt is, hogy nem ő az első és nem ő az utolsó annak életében. Ez keveseknek sikerül. Elképzelhetőnek tartja annak megreformálását. Itt a nagy tévedés, hiába mondta neki nagyon világosan a szolga: " A négyszög sohasem kerek". Don Giovanni vonzereje abban áll, hogy nem birtokolható, szabad ember - nemcsak módja van rá, de meri is a saját útját járni. Nem igazodik, nem ő csapja be a nőket (ahogy Margheri imitálja az udvarlást, abból bárki érezheti, hogy kamu a szöveg, nem őszinte), hanem a nők vágynak arra, hogy valaki szépeket mondjon, udvaroljon nekik, felemelje őket. Ezt kihasználja a férfi, aki nagyon úgy néz ki, hogy érzelmileg sosem vonódik be, csak megkívánja őket. Donna Elvira mindezt átlátja, és mégis remél. A hatása akkora, hogy Don Giovanni halála után ő az egyetlen, aki gyászol és aki úgy érzi, hogy egy ilyen formátumú férfi után nem tud mást szeretni. (Margheri alakítása nem rossz, de ez utóbbit nem tudjuk elhinni, ennyire nem különleges.Lehetett volna akár...ha ebben a rendezés is támogatja.)

Donna Elvira a legjobb női szerep, jellemzik a szélsőséges érzelmek, amelyekről több áriát is módja van énekelni. Fodor Beatrixot először Donna Annaként ismertem meg 2006-ban, azóta nézem, amiben tudom - legutóbb mindössze egy hete láttam remekelni a Titkos házasságban, Miskolcon. Akkor is, most is tapasztaltam sokadszor is, hogy színészként és énekesként is megállja a helyét. Különösen az utolsó áriája sikerül szépen. (A rendezés egyik érdekes vonása, hogy ugyan szó nincs arról, hogy bármely szituációt hitelessé tudta volna formálni a rendező, a nagy áriák után szinte minden esetben kiviszi a szereplőket, mielőtt kitörhetne a taps. Ha Fodor Beatrix bent maradt volna, sokszorosa lett volna az ünneplés annak, amelyben így része lett.) Leginkább arcjátékkal tudja érzékeltetni a benne dúló ellentétes érzelmeket, sok más választása nincs, neki aztán főleg nem találnak ki semmi fogódzót. Tetszett, amint Don Ottaviót hallgatta, mintha ő lenne az egyetlen, aki elég érzékeny lett volna a férfi érzelmeinek átélésére. (Vagy lehet, hogy kicsit Donna Anna szerepébe visszalépett?)

Don Ottavio szerepében még a Kesselyák-féle rendezésből is emlékszem Szappanos Tiborra, aki ugyanezt énekelte a Mozart Maratonban is. Ez a szerep a szememben már egészen hozzánőtt, érzem, hogy minden mondata belülről fakad, amit énekel. Szánni lehet ezt az érzékeny lelkű embert, aki a fojtott szenvedélyű Donna Annába szeret bele és ahelyett, hogy nyugodt és eseménytelen élete lenne, amilyenre vágyna, most elvileg a karakterével ellentétes cselekvésre (bosszú) kényszerülne. Nagyon nincs kedve hozzá, nagyon nem neki való.

Donna Annaként nekem újszerű Bakonyi Anikó. Neki nagyon szerencsés lett volna szintén, ha valamiféle használható instrukciókat kap. Egy dolog jön át: még friss benne mindaz, ami történt, egészen fel van dúlva és maga sem tudja, hogy mit is érez. Egy biztos, Don Ottavióhoz nem menne hozzá, de ezt neki sem meri bevallani. Vonzódna Don Giovannihoz? Nem derül ki...

Fried Péter kormányzóként sok lehetőséghez nem jut, nem is juthatna Mozartnak köszönhetően, hálátlan kőszoborként jelen lenni, és megmozdulni, de a hangja így is hat. Nagyon gagyi a párbaj, az énekest sajnáltam, hogy ennek a helyzetnek kitették.

Amennyire hálátlanok a fenti szerepek ebben a rendezésben, azt tapasztalom, hogy van, akit nem tudnak hatástalanítani. Masetto és Zerlina között mintha mégis lenne kapcsolat. Masetto most Cseh Antal. Ha végig gondolom, eddig minden Masettót meg tudtam szeretni, bár nagyon eltérő volt Gábor Géza és Kelemen Dániel is. Tavaly furcsa élmény volt úgy hazamenni az Erkelből (a miskolciak vendégelőadásáról), hogy éppen Masettót láttam az előadás legizgalmasabb alakjának. Amíg Kelemen Dániel tavaly komikusra vette a figurát, Cseh Antal Masettója nem szánalmas, nem nevetséges. Benne van a lázadó szellem, az ellenállás - kicsit mintha korábbi Figarójának lenne a folytatása. A különbség "csak" annyi, hogy most nem egy állhatatos Susanna van mellette, hanem egy könnyen befolyásolható Zerlinetta. Ennyin múlik a sorsa. Szerencse is kell az élethez.

Zerlinát hagytam a végére, akit tegnap először testesített meg Szemere Zita. Nemrég A sárga hercegnőben is nagyon tetszett, most pedig immár (számomra) a negyedik főszerepe után az is világos, hogy nagyon jó komikai érzéke is van. Talán ez a figura élt tegnap a legjobban. Ez a Zerlina eredendően jó, nem vágyna többre, elégedett az életével, örömmel nézegeti a szép cipőjét, ruháját. Minden rendben lenne, de ekkor betolakodik erőszakosan az életébe Don Giovanni. A korábbi Zerlinákhoz képest nem éreztem kikapósnak, sem túl hiúnak, nem akar mindenáron feltörekedni, de Don Giovanni hatását nem tudja nem érzékelni. Ő az, akit legintenzívebben csábít. Magunkba nézhetünk és megválaszolhatjuk őszintén: ha egy jóképű fiatal férfi egy ilyen "la ci darem la mano" - szöveggel és ilyen baritonnal próbálkozna, ki állna ellen? (Don Giovanni éppen azért hatásos, mert a férfiak ilyen energiákat nem vetnek be, takarékosak - és mintha erre mégis lenne igény.) Neki ezzel a józan Masettóval talán igazi boldogság is juthat, miután történetükből kiszállt a betolakodó.

Összességében mindenkinek javasolni tudom, hogy a még soron következő három alkalomból válasszon és azt is, hogy jövő decemberre tervezze be. Kifejezetten jó élmény volt, az énekesek és a darab most is diadalmaskodott a rendezésen. De jó lenne hasonló mondatot leírni a ma esti előadás után is...

ps. Káli Gábor debütált az Operaházban mellesleg, a jó formában lévő zenekar élén...Ez se maradjon említés nélkül.

 

 

.

Címkék: Opera Don Giovanni Erkel Színház Bretz Gábor Cser Krisztián Fodor Beatrix Cseh Antal Palerdi András Szappanos Tibor Fried Péter Szemere Zita Gianluca Margheri Bakonyi Anikó Káli Gábor

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr237288501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.