Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nő a múltból és Titkos házasság - a miskolci színház két előadása, melyeket tegnap láttam. Összeköti őket, hogy mindkettőben előkerül a főszereplő férfi régi nagy szerelme és felhánytorgatja a szerelmi eskü meg nem tartását. Ebben a bejegyzésben a délután megnézett prózai előadásról lesz, míg az esti operáról külön bejegyzés készült.

körítés érdeklődőknek

Tegnap péntek 13 volt. A vonathoz rohanva az ellenkező irányban szálltam be a metróba és ugyan elértem volna az IC-t még így is, de már rég tele volt, így a sebes vonattal tudtam csak menni és Miskolcon mindössze pár percem maradt az ötös előadás kezdetéig. De nagyjából ennyivel megúsztam. Nem esett. Mindkét előadást érdemes volt megnézni. Miután a korábbi Miskolcon látott előadások kapcsán (lsd. Don Giovanni, amely május végén ismét lesz, ezúttal olaszul illetve Figarócska, ismét: április 15-én és 29-én) már eleget emlegettem, hogy a "ritorno alla patria" érzés mindig elfog, ha akár csak öt vagy nyolc órára is visszatérek szülővárosomba, most mindössze csak megemlítem, hogy tegnap sem volt ez másként. Igazán vicces, hogy épp a színházi élet miatt akartam mindig Pesten élni, sikerült és jelenleg igazi sátoros ünnep, ha Kiss Csaba színházának akár egy előadására is beülhetek. Ha már a színház ajánlójánál tartunk, akkor jelezném: április 24-én lesz a miskolci Rigoletto az Erkel Színházban.

Konkrétan az előadásról

A Játékszínben ment az előadás. Ez a miskolci színház legkisebb tere, ahova az ország összes színházától kértek székeket a nézőtér berendezéséhez. Én történetesen az Ódry Színpad egyik bársonyszékéről néztem. Nem volt tele, mint megtudtam, ez volt a szeptember végi bemutató óta az első ilyen alkalom. Hiába, a péntek délután öt óra lehet, hogy túl korai. (Az előadás kilencven perces, azaz időben haza lehet érni, vagy - ahogy én tettem - be lehet ülni még egy másikra is.)

Roland Schimmelpfenning darabjával ez volt a harmadik találkozásom. Ez nem rossz arány, tekintve, hogy összesen négy magyar nyelvű bemutatója volt. Gáspár Ildikó fordította, az Örkény Színház dramaturgja. Ezt a szöveget először a 2006 márciusi Ascher-rendezés használta, amely a magyarországi ősbemutató volt egyben. Miután a darabban van nem egy csavar és fordulat, érdekes dramaturgiai húzásokkal operál (előre és vissza ugrálunk az időben, látunk nem egy beszélgetést kétszer is), az első találkozás igazán emlékezetes lehet. Szinte minden szereplőre emlékszem (Széles László, Für Anikó, Kerekes Éva, Czukor Balázs és Járó Zsuzsa). 2012-ben a szegedi színház vendégjátékát láthattam a Tháliában, amelyről valamivel elmosódottabb emlékképem maradt - Kárász Zénó és Szabó Gabi azért még előttem van, illetve néhány zene és képsor foszlány a Bodalay Géza által rendezett előadásból.

Harmadszor nézve a darabot, ezúttal Szabó Máté rendezésében kicsit az volt már az érzésem, mintha egy erősen ismerős úton mennék végig, de más évszakban, mint ahogy korábban. A darab nagyon sok mindenben megköti a rendező kezét és az időugrások miatt precizitást is igényel, ugyanakkor hálás színészi feladat mindegyik közreműködőnek. Nem kell senkinek statisztálnia, mind az öt szereplő fontos és egyéniségként jelenhet meg.

A látványt szintén a rendező tervezte. Egy lejtős színpadot látunk, kék-fehér csíkos linóleum borítja. A csíkok a háttérben elhelyezett bejárati ajtótól indulnak ki sugárirányban és engem egy cirkuszi porondra emlékeztettek, semmiképpen nem lakásra.(A jelenetek pontos megismétlése némileg technikai bravúr is, akár mutatványként is felfogható.) Az ajtón kívül papírdobozokat látunk, abból sem sokat - hiszen mint megtudjuk, a család másnap messzire költözik, 19 év után. A régi életüknek vége. Értelmezhetjük ezt a látványt akár jelképesen is: helyzetjelentést látunk egy lejtőre jutott és kiüresedett életről, amely a résztvevők számára természetesnek tűnik így. Menne minden a maga útján, férj és feleség, szinte felnőtt fiúk új életet kezdenének más városban, új kapcsolatokat szőnének. És ekkor jön a zavaró tényező, közbelép egy nő, mégpedig a férj első szerelme, akinek 24 éve örökké tartó szerelmet ígért. A nő, Romy most követeli, hogy a férfi meg nem történtként tekintsen az elmúlt éveire és folytassák ott, ahol annak idején abbahagyták.

Ez a felvetés sok szempontból is érdekes. Részben a nézőben óhatatlanul is előhívja a saját tapasztalatait és ezek a mindenkinél más és más előélmények biztosan befolyásolják a befogadás folyamatát. Valószínűleg a jelenlévők nagy többsége egynél több alkalommal volt szerelmes és ez által meg kellett, hogy élje mind azt az érzést, amikor a szerelem valóban öröknek  tűnik, de azt is, hogy mégis elmúlik. Ez a kettősség nyomasztó is lehet, ha tudatosan gondoljuk végig, még azokra a pillanatokra is rávetül a fájdalom, amikor egyébként boldognak éreznénk magunkat ("Legédesebb percünkbe is vegyűl  / Egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak, /Talán sejtjük, hogy az ily perc - virág, /S így hervatag." - mondta ezt már más is, szebben...)

A görög tragédiákban gyakori, hogy a bűnre szükségszerűen következik a büntetés, nem lehet megúszni, nincs pardon. Aki esküt szegett, az rendszerint halállal lakol. Egészen apró botlásoknak is nagy az ára. Egyetlen kő eldobása is következményeket von maga után. Ebben a darabban ütközik a modern környezet a sorstragédiával, amely így is elkerülhetetlen. A sejtelmesség és végzetszerűség az elejétől fogva belengi a mű hangulatát, ugyanakkor a jelenetek ismétlődése által közben elég sokat nevetünk is. (Egy idő után persze kezd automatikussá válni ez a megoldás, a vége felé már inkább siettetnénk a történet haladását.)

Dönthet-e egy férj 19 év házasság után úgy, hogy mégis a hirtelen felbukkanó első szerelmét választja? Eleinte képtelenségnek tűnik, de aztán van a darabnak egy pontja, amikor mégis így lesz. Ráadásul meggyőző módon. Ez a jelenet a III. Richárdra emlékeztetett, mégpedig a híres Anna-jelenetre. Egy friss özvegyet férjének gyilkosa meg tud győzni arról, hogy őt kell választania. Most a nő érvel és hasonló módon, a férfi hiúságára akar hatni. "Te különb vagy, mint a többiek" - egy ilyen mondat szinte elég is a meggyőzésre. Még azt is eléri ezáltal, hogy a férfi a már leélt életét meg nem történtnek kívánja. (Ezen a ponton eszembe jutott a Kékszakállú is, ebben is az fáj Juditnak, hogy Kékszakállúnak előtte is volt már élete, fontos és értékes kapcsolatai, amelyek nyomot hagytak benne. Nem tiszta lap a férfi, akire rajta kívül senki sem hatott.)

Látjuk a fiút is a barátnőjével, aki már most tudja, hogy ugyan szerelmes, de az élet még annyi mindent fog hozni számukra és most éppen egy szakaszt kell lezárnia.

Az, hogy a darabnak a filozófiai síkja hat ránk és utána hazatérve még elgondolkodunk a történteken, a színészeknek köszönhető. Valóban a szerepek mögé teszik személyiségüket  és az elmúlt éveket is érzékeltetik. Györgyi Anna és Varga Zoltán 19 év alatt fokozatosan kihűlt házassága belengi a kiürült lakást. Két ember, akik már csak megszokásból vannak együtt, automatikusan, mert másként nem is lehetne. Érezzük, hogy a régi örömök már felejtésbe merültek és egyikük sem foglalkozik már a kapcsolat ápolásával. Ez túlságosan is gyakori jelenség, nem szenzációs. A fásultság talán a legerősebb jellemvonása Varga Zoltánnak, Györgyi Anna pedig meggyötört. A problémákat mindketten rejtenék, ez közös sajátosság. A férfit nézve nem is értjük, hogy mit remél a hirtelen megjelenő Romy, mit kaphatna ettől az embertől. A férj egy rövid ideig mégis feléled, közeledne a feleségéhez, amikor egy korábbi utazás emlékei felvillannak, majd később a másik végletbe csap át: hajlandó lenne mindent odahagyni és vállalná az új életet Romyval. Ullmann Mónikát legutóbb jó régen láttam, a Zsótér-féle Az öreg hölgy látogatásában többször is. Ez a történet egyébként is behívja ezt a Dürrenmatt párhuzamot magától is, ugyanúgy egy nő kéri számon a múltat, akinek a szerelme nem tudott meghalni. Láthatjuk, hogy az is tragikus, ha egy szerelem elmúlik, meg az is, ha nem.

A fiatalok (Dénes Viktor és Simonfi Adrienn) számomra ismeretlen színészek, még bőven pályájuk elején vannak. Ők is meggyőzőek. Működik ez a szereposztás, minden elemében.

És ekkor még nem is tudtam, hogy Hábetler András Titkos-házasság átiratát egy mennyire hasonló motívumra építette. Egy nap két nővel is találkoztam, aki szerelmi esküt hánytorgat. Ezek után mindenkinek - elsősorban a férfiaknak, akik a célkeresztben vannak - csak azt javasolhatom: csak óvatosan az örökre és a soha kifejezésekkel. Látnivalóan ők fogják a rövidebbet húzni!

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: Miskolc Szabó Máté Varga Zoltán Györgyi Anna Ullmann Mónika Nő a múltból Dénes Viktor Simonfi Adrienn

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr757267849

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.