Régi vágyam, hogy egyszer, egyetlen egyszer élve maradjon Hunyadi az opera végén és a happy end ne Mátyás közelgő uralkodásának előrevetítését jelentse. Itt van egy tiszta ember, aki nem haszonleső, nem hatalomvágyó - és itt van egy "jó király", aki csak és kizárólag a rossz tanácsadók miatt hoz rossz döntéseket. Megmenthető lenne mindkét László egy mozdulattal... - Ma megtörtént.
Ez így bombasztikusan hangzik, de most, a blogírás pillanatában még valóban él Hunyadi, tekintve, hogy mostanában kezdődhet meg az előadás harmadik felvonása. Mi történt?
Szubejktív bevezető (átugorható fájdalommentesen)
Egy nagyon eseménydús nap után estem be az Erkelbe csak azért, mert előre gondoskodtam jegyről. Van ilyen, tudom, hogy a mezei nézők nagy része nem is találna időt egy-egy hétköznapi előadás besúvasztására, hiszen a munka, bevásárlás, főzés, a gyerekek elrendezése szinte kizárja ezt. Nekem ma - nagyon örültem neki! - módom volt az Operaház jövő évi műsorának kihirdetésén részt venni az új Eiffel-bázison (bejegyzés jön!), majd egy gyors tablófotózás után tanítottam, bevásároltam, elvittem a lányom orvoshoz, és ezek után jött a Hunyadi. Némi lelkiismeretfurdalásom akkor is lett volna, ha nem ülök be, másrészt itthon két beteg gyerek és hetven nyelvtan témazáró várt...És még így is megnéztem volna végig, ha egy malőr következtében nem késem le a második felvonás elejét talán két perccel. Eddigi fennállásom alatt egy toalett előtti sorban állás miatt egyetlen egyszer késtem egy Aida második felvonásáról, viszont az Operában a leghátsó sorba így is le lehetett ülni. Most viszont a Hunyadi kilencedik megtekintését nem akartam az emeletről folytatni, és az említett tényezők miatt a távozás mellett döntöttem, noha az első felvonás alapján egészen biztos voltam abban, hogy végignézem. Néha minden csak perceken múlik. Most örülök, hogy nem vagyok kritikus, így ezen a szubjektív blogon simán megtehetem, hogy ezt a fordulatot is beismerem. Felteszem, más nézővel is előfordul néha hasonló.
Most bárki megkérdezheti, hogy miért érdekes, minek ezt dokumentálni? (Nem jobb lett volna csendesen elsunnyogni...) Igazából mondható lenne egy rendezés második előadásáról is, hogy felesleges újra beszélni róla. DE nem. Minden előadás más és más.
KONKRÉTAN az előadásról
A szombati előadás nagyon jól sikerült, ha nem látom, most valószínűleg biztosan beülök a lépcsőre is. Jó előérzetekkel mentem a színházba. Nagyon sok diák volt és a nyitány előtti pisszegésből arra következtettem, hogy az operakaland hangulata fog visszajönni. De nem így lett. A nyitányt is meg lehetett nyugodtan hallgatni. A mai előadáson is jobb elől ültem, azaz ismét nagyon hatott a Cillei-V.László jelenet. Cser Krisztián ismét hozta a Cillei szerepében lényegében mindig erős csúcsformáját. Kicsi szerepnek tűnik, de a tapsviharból látszott, hogy az előadásnak ez az egyetlen kicsit is kevésbé hagyományosra rendezett bravúr-jelenete megfogta a nézőket. Meg az is, ha valaki valamit nagy szenvedéllyel akar. (Hiába, mégis megölik - mondhatja valaki. De legalább megpróbálta.)
Ami kifejezetten érdekes volt, és ami miatt írom ezeket a sorokat, hasonlóan a tavalyi második bejegyzésemben leírtakhoz, most is jelentős különbséget éreztem Szappanos Tibor alakításával kapcsolatban. A királyon rengeteg múlik, ma szombathoz képest sokat erősödött a király, magabiztosabb, mintha kicsit nehezebb lenne megvezetni. Mintha titkon tudná, hogy valójában senkiben sem bízhat meg. Éppen emiatt a határozottabb király miatt lett volna érdekes végignézni azt, hogy alakítja a többi szereplővel való kapcsolatát.
Érdekes megfigyelni, ahogy egy előadásban az energiák áramlanak. A Cillei-Király jelenet után nincs az az énekes, aki nyerő helyzetben lenne. A szerző ebbe a jelenetbe tette a legtöbb feszültséget és tudatosan oldja, mégpedig a címszereplő első nagy áriájával, "A van végre néhány nyugodt pillanattal". Fekete Attila most is végrehajtja a bravúrt és visszatereli magára a figyelmet, leköt minket. Óriási szerencsénk, hogy hangi kvalitásai által is domináns.
Szerettem azt a 2-3 percet ma nagyon, amikor Fekete Attila és Cser Krisztián kettesben álltak a színpadon és összemérték erejüket. Ebben a kis jelenetben is szikrázott a feszültség. Aztán jön a tömeg, jön megint az ostobán megrendezett oktalan vérfürdő. (Nem én vagyok az egyetlen, aki az énekes összemaszatolását feleslegesnek tartja, a felvonás után a körülöttem ülők is sajnálgatták a szereplőt, aki ma talán minden korábbinál több vérben volt kénytelen percekig feküdni. De minek? Ilyenkor esik ki a hangulatból a néző, többen is a mosodást emlegették... Simán elhisszük, hogy leszúrták, enélkül is. Ha ez a díszlet Nándorfehérvár, akkor a vért is a fantáziánkra bízhatják...)
Számomra happy enddel ért véget az előadás, az én képzeletemben Hunyadi és V. László boldogan lakomáznak még mindig, a nép pedig örül annak, hogy meghalt a cselszövő és vége most már örökre a magyar pártviszályoknak.
És most még mindig nem fogok hozzá a dolgozatokhoz, hanem a mai sajtótájékoztató kapcsán elhangzottakról írok néhány benyomást. Ez következik...
