Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

február
25.

Milano - Barbablù - Cser Krisztián rejtett kertje

Auditorium di Milano - 2015. febr. 20. és 22. |  MakkZs  |  Szólj hozzá!

Az idei pesti szezon egyetlen Kékszakállút sem ajánl fel, sem szcenírozottat, mint a szörnyűséges "függönyös" rendezés volt legutóbb, sem koncertszerűt, (tavaly tavasszal egy ilyet legalább láthattunk).

A nyár folyamán erősen foglalkoztatott a darab, másra se vágytam Vietnamban, mint éppen egy igazán jó Kékszakállú-előadásra. És lám, öt hónap sem telt bele, és nézhettem egyet, sőt a múlt hétvégén ismét. (Néha az ember álmai teljesülnek és mégsem csalódik.) Az utóbbi élményről lesz most szó e bejegyzésben, fókuszban egy IGAZI Kékszakállúval, Cser Krisztiánnal. (Milánóról, az utazás személyes vonatkozásairól készült egy másik írás. ) Mindenki, aki továbbkattintani készül, hat oldalra számítson - két koncertről. Amíg írtam, olyan volt, mintha még tartana az élmény - nem akartam gyorsan túl lenni rajta. Másik Kékszakállú pedig nincs a láthatáron.

Szeptemberben Cser Krisztián 15 perces részletet énekelt a Kékszakállúból a Bartók Béla Emlékházban egy zongorakíséretes vizsgakoncerten. Az ajtók kinyitásáig nem jutottak el, de olyan szuggesztív volt az alakítása, hogy arra inspirált, hogy a darabról kialakult benyomásaimat összegezzem. (Ezt igyekszem most nem ismételni.)

Cser Krisztián hercegét látni és hallani egyszerre intellektuális és érzéki élvezet, minden rezdülésén átüt az a szenvedély, amellyel a szerepbe belép. Ez a bensőséges kapcsolat még a felvételeken is érzékelhető, az élő koncerteken még annál is inkább. Többféle interpretációját látva pedig az is világos, hogy ez a Kékszakállú él, alkalomról alkalomra változik, a partnerektől függően is. A művész nem merevített ki egy bizonyos értelmezést. Ugyanakkor az, hogy vérévé vált már ez a szerep nem jelenti azt egyúttal, hogy rutinosnak érződik az alakítás. Minden alkalommal átéljük az egyszeriség élményét. Sok színe van, de nincs vége a folyamatnak, remélhetőleg még sokszor lesz alkalma énekelni és újabb Juditokkal találkozni, akik mind tovább növesztik birodalmát, még inkább kiteljesítik majd ebben a - jelenleg - legfontosabb szerepében.

Ez a szenvedély és bensőségesség a 15 perces részletben is érvényesült, ennek a bűvöletében mentem utána Kijevbe is, az ukrajnai ősbemutatóra. Ez az előadás szintén volt annyira meggyőző, hogy kiutaztam a milánói két fellépésére is. (színlap) (((Cser Krisztián operaénekesként éppen Olaszországban debütált 2008-ban, Don Magnifico szerepében. Most "magnifico basso"-ként tért ismét vissza...)))

A blogírásom céljai kapcsán idéztem már Nagy László sorát, amelyet régóta a saját mottómnak tekintek: "ha reménytelen a lehetetlen, elbukásunk is ünnepély". Ez nemcsak arra igaz, hogy mennyire esélytelen vállalkozás egy előadás hangulatának visszaadása, de a Kékszakállú alaptémájára, a férfi-nő viszonyra is. Bartók operájában a zenébe van kódolva a két szereplő (szólam) közötti áthidalhatatlan távolság, csak pillanatokra jöhet létre összhang, rendszerint akkor, amikor egyikük sem énekel...(Az egymásra rátalálás rövidke pillanatai viszont annál emlékezetesebbek, ezeket őrizheti meg kapcsolataiból egy életre a herceg, ebből táplálkoznak virágai is.)

Eddig még akárhányszor Kékszakállút néztem, jutott eszembe valami új(nak tűnő) a darab kapcsán, rendszerint az emberi kapcsolatok törvényszerűségeiről - most is. Ezek miatt az asszociációk miatt is érdekes újra és újra meghallgatni és nézni, bár a zene élvezete is elég indok lehetne önmagában.

Egyedül vagyunk és egyedül is fogunk maradni, minden próbálkozás ellenére - vési be bizonyosságként a mű. NEM képzelhető el boldog vég. Hiába ülünk be nyitottan az operára, remélve akár azt is, hogy most nem nyitják ki az összes ajtót, hanem az ötödik után boldogan élnek kettesben, a két szereplő mégis  minden alkalommal eljut a férfi titkainak, lelkének feltárásához, és aztán az ebből törvényszerűen bekövetkező elváláshoz. Megismerés nélkül nincs esély az együttélésre, csak azt szerethetjük, akit ismerünk - mondják, de megismeréssel sincs. Hiszen ott a vér-motívum, Judit mindenhol látja ezt és nem tudja említés nélkül hagyni, nem tud átsiklani felette még a kincsesház és a virágoskert esetén sem. Erősen azt sugallja a darab, hogy nincs középút, nem is lehet. Kár. A néző persze ellenkezhet Bartók véleményével és mondhatja azt is a saját életében, hogy a virágok véresen is szépek, vagy azt, hogy "legyen csukva a két ajtó".

A két szereplő minden előadás esetén végigmegy az úton, és a végkicsengés szükségszerűen azonos. Ami nem az: a kiindulópont, a két szereplő kezdeti viszonya és az sem, ahogy menet közben ez formálódik. Az út maga az érdekes, a közösen töltött élet- darab - aztán jöhet a kapcsolat vége, a szerelem halála. Ez a folyamat az, amelyik előadásonként változik és ezért érdemes újra és újra megnézni.

Még az előadás előtti hajnalban, az éjszakai buszokon újra meghallgatva az operát, jutott eszembe az alábbi - talán leghíresebb - Pavese vers kezdősora: Verrà la morte e avrà i tuoi occhi... Jelen esetben a megvilágosodás jön el, ha akarjuk, a halál helyett a nap, de a túlzott fénnyel sem lehet együtt élni. (Magamban módosítottam a sort: Verrá il sole, e avrá i tuoi occhi-ra)

Nézzük konkrétan a két előadás körülményeit:

Az első előadás nagyszerűen kezdődött. Gaetano d`Espinosa, a karmester "hangolót" tartott és egy órán keresztül beszélt a Kékszakállúról. Én még soha senkit nem hallottam ilyen szenvedéllyel beszélni a műről, így jó előkészítésnek számított. A magyar színházi hagyományról és Bartókról beszélt, megemlítve, hogy csak német nyelvű kottákat talált a műről. Részleteket is bejátszottak. Nem magyar énekesek voltak, az akcentusból megállapítható volt - nekem. (Előzőleg egy videó-bejátszáson már láthattam, hogy mennyire vágyik a darab interpretálására a karmester, ezt a 3,5 percet most is érdemes meghallgatni.) A Kékszakállú előtt két Mozart-darabot vezényelt az 1400 fős koncertteremben (a K.16-os és a K. 466-os műveket, utóbbit egy zongoraművésszel - Davide Cabassival). Számomra ez az első óra valóban "elő-zenének" számított, igyekeztem kicsit lenyugodni és ráhangolódni arra az egy órára, amelyikre nagyjából hat hete folyamatosan készültem. Sikerült.

A közönség mindkét alkalommal jórészt bérletes, idősebb emberekből állt és különösen péntek este elég nagymértékben megtöltötték a házat. A jegyek árára (15-45 euró) olasz ismerőseim azt mondták, hogy nem sok, de ha valaki a Scala 180, 490, sőt premierek esetén 2000 eurós csúcshelyárait nézi, akkor ezt mi is beláthatjuk. (Vannak ugyan kedvezményes jegyek is, 11-50 eurós nem-látóhelyek, de ezeknek a beszerzése kétszeri sorbanállással történik, személyi igazolvány is kell hozzá. Bonyolult, rá kell szánni az előadás előtti délutánt.) Az Auditorium di Milano kedvelt hely, de nem formális, az eleganciát jellemzően kedvelő olaszok nem voltak egyáltalán kiöltözve. (És most végre meggyőződtem arról is, hogy miért harcolnak a pesti opera jegyszedői az olasz turistákkal: ingyenes ruhatár mellett sem szeretik az olaszok beadni a kabátokat, megszokták, hogy beviszik magukkal.)

A Kékszakállú előadása közben a színpad két oldalán kivetítették a szöveget nemcsak olaszul, hanem magyarul is. Magyarul hárman tudhattunk biztosan a közönség soraiban és mindkét énekes szövege követhető volt felirat nélkül is, így a mai napig sem értem, miért volt még a magyar feliratra is szükség. (Még nekem sem jutott eszembe azzal szórakozni, hogy a fordítást hasonlítgassam az eredetihez a koncert közben.)

Az előadás elkezdése előtt brutális csengőhang kíséretében bemondták, hogy kapcsolják ki a telefonokat. És ez mégsem volt elég. Amennyire jól kezdődött az este, annyira rosszul végződött - nem pusztán azért, mert mégis kinyílt a hetedik ajtó és szakított a két szereplő: volt egyetlen néző, aki a mobilját mégsem kapcsolta ki és az utolsó, legfeszültebb pillanatokban az megszólalt, valamiféle popzenét játszott és ezáltal igazán sikeresen tette tönkre a hatást. (Egy olasz, aki később írt is a koncertről személyesen üvöltötte le a tapsrend közben a renitens öregurat, a közönség többi része helyett is. Történnek hasonló esetek a pesti operában is, nem egyről beszámoltam én is, de ennyire rosszul időzített mobilhívást életemben még nem láttam. Elképzeltem a szoprán énekesnőt, aki ezen az este énekelte először a darabot, milyen lehetett neki ez, mint első tapasztalat. Mint egy hideg zuhany.) Vasárnap hasonló csak a két Mozart közötti átszerelés közben történt, és azt a nézőt a környezete gyorsan elintézte. Bartók zenéje akkor nem sérült, a vasárnapi előadás zavartalanul ment le.

A karmester úgy döntött, hogy a prológot kihagyják - és csak helyeselni tudtam. Nem szerencsés megoldás magával a Kékszakállúval elmondatni, magyarul az olasz közönségnek. Éppen elég, ha az idegen szöveget hajlandóak zenével megemészteni.

Ugyancsak kimaradt a vár sóhajtozása, amelyhez leginkább a zenekar tagjait hasznosítják. Valószínűleg jóval több próba kellett volna ehhez. Nem hiányzott különösebben.

A két Kékszakállú előadás jelentősen eltért, nemcsak azért, mert másodszorra jobban sikerült, hanem azért is, mert markáns különbség volt Cser Krisztián színészi alakításai között. Az énekes változtatott annyit a szerepfelfogásán, hogy egészen más színben tűnt fel ezáltal az egész mű is, a két szereplő kapcsolata is.

Elmondhatom, hogy két hónap leforgása alatt háromféle hiteles Kékszakállút is láttam a basszistától, minden esetben koncertszerű előadásban. A nézőnek egy idő után az lesz az érzése, hogy valóban az "igazi" Kékszakállút látja. Nem tudom eldönteni, hogy mi jobban járnánk-e, illetve jobban járna-e Cser Krisztián egy szcenírozott változattal, vagy sem. A koncerteken egészen biztosan minden alkalommal a saját pillanatnyi Kékszakállú értelmezését játszhatja el, nincs rendező által korlátozva. (A szereppel sokszor találkozott már,mint utaltam rá az elején, én arra emlékszem, amikor 2009-ben Szombathelyen, 2010-ben pedig Miskolcon NEM láthattam, mert nem tudtam megoldani az utazást.)

Ha csak ezt a két milánói előadást nézem, akkor is megállapíthatom, hogy a két előadásban megvalósulni láttam azt, amit évekkel ezelőtt az Operaház tűzött ki célul, amikor egy estén ugyanazokkal az énekesekkel két különböző rendezésben,elvileg külön férfi illetve női oldalról játszatta el a darabot. (Igazából a műben szinte azonos súllyal szerepel a férfi és a nő is, mindkettejük igazságának EGYIDEJŰLEG kell megjelennie ahhoz, hogy működjön, bár rendszerint a néző törvényszerűen valakinek a pártjára szokott állni azért, érzékeny az egyensúly, szükségszerűen elbillen valamerre. (Bartók részrehajló volt és így jellemzően a Kékszakállú az, akivel inkább rokonszenvezünk, az a tapasztalatom. Én Kijevig minden alkalommal egyértelműen KSZ-pártinak mondhattam magam, de aztán Szántó Andrea maga mellé állított és Judittal még inkább azonosulni tudtam.)

Itt most Milánóban azt éreztem, hogy az első előadáson inkább Judittal, a másodikon inkább Kékszakállúval "lehetett együtt menni". A különbségek valószínűleg csak a darab alapos ismeretében mérhetőek, de számomra kétségtelen, hogy Cser Krisztián játéka, apró rezdülései, tekintete a két előadáson mutatott olyan lényeges eltérést, amely önmagában is képes volt arra, hogy a két szereplő viszonyát átértelmezze.

JUDIT, JUDIT...

A "professzionális" Kékszakállú mellé Milánóban egy kezdő Judit jött el, Dshamilja Kaiser személyében. A német származású, Grazban dolgozó operaénekes hangját hallgatva, gesztusait, mimikáját nézve elmondhatjuk, hogy minden szimpátiánk az övé. Valaki, aki nem beszél magyarul, megtanulta az egész szöveget, de persze még alkalmanként látszik a küzdés, az, hogy nagy energiákat kell mozgósítania, nem megy könnyedén. De gyönyörű a hangja, és egy átélt Juditot látunk így is, a kottaolvasás látványával is. (Az a kottaállvány azért nagy akadály, nem hagyja sokszor felnézni a művészt.) Előzőleg féltem, hogy az akcentusa zavarni fog, de nem így lett. Külföldi Juditot képzeltem el már előre.

A két énekes szereptudásának a szintje között hatalmas a távolság, és anyanyelvük különbözősége miatt biztosra vehető, hogy ilyen magától értetődően nem is fogja tudni a német énekesnő Juditot hozni, amennyire ezt Cser Krisztián valószínűleg próba nélkül is, akármikor megtehetné. De ebből a különbségből jelen esetben értelmezés is születhetett, hiszen a darab szerint van egy tapasztalt, érett férfi, akinek már legalább három korábbi szerelme volt, és egy igazán fiatal, a szerelmet most először megtapasztaló nővel van dolga.(A kotta megléte illetve hiánya utal a szereplők érettségének eltérő szintjére, így is felfogható.)

Juditnak a Kékszakállú a második férfi, aki hatott rá - az elhagyott vőlegényével való kapcsolatáról semmit nem tudunk meg. Ő az, aki kapaszkodik a Kékszakállú után, ő hoz érte áldozatot mindenféle garancia nélkül. Kockáztat. Dshamilja Kaiser küzdése a szöveggel egy olyan Judittá formálja, aki képes még a nyelvi-kulturális gátakat is átlépni, amelyek által a két ember közötti szakadék még a szokásosnál is nagyobb. De a mozgósított energiái azok meg még annál is látványosabbak. Ez a gesztus, hogy a Kékszakállú nyelvét is megtanulja, kifejezi áldozatkészségét, kifejezi azt, hogy mennyire elszánt, mindenre képes azért, hogy megnyerje a férfit. Végig látszik a félelem, érződik a vállalkozás halálugrás jellege. Nagyon akarja a Kékszakállút, meg is ismerné, de nem elég erős, hogy azt az embert fogadja el, amilyen a férfi ténylegesen. Él benne egy kép a legendás Kékszakállúról a mendemondák és a néhány felületes beszélgetés alapján, és az ajtók kinyitásával, ahogy egyre több mindent megtud róla, ezt a képet folyamatosan nem módosítja. És persze a sietés sem tesz jót neki, nem hagy magának időt arra, hogy a látottakat megeméssze. Nem tudja olyannak elfogadnia herceget, amilyen az a valóságban, minden ajtó kinyitásával így inkább távolodik tőle, ahelyett, hogy közeledne. Mivel már egyszer hozott egy döntést, csak azért is végigmegy ezen az úton, pedig az ötödik ajtóig sem lenne érdemes eljutnia.Ha a harmadik, negyedik és ötödik ajtó feltárulásának láttán a fény nem homályosítja el a vérfoltok látványát, akkor ez biztos jele annak, hogy a nő a Kékszakállú legjobb oldalát sem tudja értékelni, sem lelkének gazdagságát, sem szépségét. Az ötödik ajtó, amely végképp bebizonyítja, hogy milyen nagy formátumú személyiség, akinek igazán nincs támaszra sem szüksége, kerek egész önmagában, végképp eltávolítja. Ez az a pont, amikor feltétlenül abba kellene hagynia a nyomozást, hiszen hiába szerelmes, már azt sem tudja feldolgozni, amit eddig talált. Ezek után már csak önkínzás az utolsó két ajtó kinyitása, teljességgel értelmetlen. Ez a Judit sem tudja elfogadni azt, amit egyetlen Juditnak sem sikerül soha megemészteni: a hercegnek volt élete korábban is, nem felejtette el korábbi szerelmeit sem, sőt ápolja az emléküket, sőt: kész arra, hogy most nélküle lépjen tovább, akár a végleges magányt vállalva. A legszebb: saját maga provokálta ki ezt a szembesítést. (A néző megkérdezheti magától közben: biztos, hogy meg kell ismerkedni a régi asszonyokkal?)

A grazi énekesnőnek MOST MÉG nem állt módjában az, hogy sokat változtasson a szerepfelfogásán két előadás között - neki egyszerűen jót tett, hogy alkalma volt másodszor is énekelni, és már vasárnap látszott a lazulás, oldottabb Judit volt, kevésbé merev. (A legjobban akkor járt volna, ha sorozatban énekelheti el, öt-hat alkalommal.) Bízom benne, hogy fog további esélyeket kapni, hiszen már betanulta. Nagy igazságtalanság lenne a sorstól, ha ekkora munkát mindössze két fellépés miatt kellett elvégeznie.

Dshamilja Kaiser Juditja mindkét alkalommal egy hozzá nem illő Kékszakállú miatt erőlködött, emberfeletti energiaforrásokat mozgósítva, de voltaképp - ha magának is bevallja - egészen feleslegesen. Bízom benne, hogy a történet vége után ez a Judit tanul a kudarcából és először alaposan megismeri a következő kiválasztottat és csak aztán fog belelkesedni. Az énekesnő által megformált Juditot nézve erősen remélhető, hogy számára nem lesz mindig is éjjel, képes lesz a továbblépésre.

A HERCEG...

Az első koncerten Dshamilja Kaiser Juditja mellett Cser Krisztián fölényes és magabiztos Kékszakállú volt, aki elég hosszan képes rejteni saját bizonytalanságát és önmagával való elégedetlenségét. Szánalomra méltónak, akit bárkinek is dédelgetnie kellene, semmiképp nem tűnik. (Az ajtókra vonatkozó "nem tudod mi van mögöttük" sor eléneklése közben ez azért átjön, élete minden vonatkozására nem büszke ez a férfi, talán még van olyan is, ami miatt szégyenkezik. Túl szigorúan nézi és nem szereti eléggé magát, meglehet.)

Ez a pénteki Kékszakállú rezzenéstelen, némileg kíváncsi , de csak minimális érzelmi bevonódottságot mutatott. Valószínűleg felkelthette érdeklődését az érdekes és szép nő, de nem érintette meg mélyen a találkozás. Semmi nem utalt arra, hogy kicsit is nyomást gyakorolt volna Juditra, hogy elhagyja miatta a vőlegényét és a családját. Ez a Kékszakállú nem ígért semmit, egészen biztosak lehetünk abban, hogy csak eltűrte a nő kezdeményezését. Lehet, hogy unalomból, lehet, hogy azért, mert hízelgett a nő érdeklődése, de azt semmiképp nem érezhettük, hogy vágyakozna utána. Nem, és igazán nem is bízik abban, hogy ebből a kapcsolatból bármi igazán fontos is lehetne. Éppen a távolságtartó és hideg Kékszakállú értelmezés miatt még inkább megsajnáljuk Juditot, aki olyan nagyon szeretne közel kerülni a Kékszakállúhoz. De minden áldozat is kevés, ezt az elején már tudjuk. Meg lehet valakit a sajnálaton keresztül is kedvelni, de ebből még nem lesz mindent felülíró, nagy szerelmi szenvedély. (Na jó - aki most az Othellóra gondol, igaza van, lehet. De abból is mi lett?)

A herceg a rázúduló figyelem hatására mégis enged, mégis odaadja sorban a kulcsokat, villanásokra mégis a nő hatása alá kerül. De csak pillanatokról van szó, és ebben a hiúságán esett sérelem is szerepet játszik, hiszen amint látja, hogy a nő még sincs elvarázsolva, sőt egyre elégedetlenebb, azonnal hajlandónak mutatkozik, hogy most ő tegyen bele a kapcsolatba energiát, és ő közeledne Judithoz. Kívülről szemlélve a két szereplő viszonyát, mégis egészen reménytelennek tűnik a helyzet, túl nagy a távolság, Judit is egy elképzelt Kékszakállúért rajong, a valóságossal nem tud mit kezdeni. Kékszakállú pedig igazán már az elején sem hitt abban, hogy ez a Judit lenne az igazi. Kerek egész önmagában, próbálkozik, hogy valakit bevonjon az életébe, de nem töri meg a magány.

Az előadásról való gondolkodás közben merült fel bennem, lehetséges, hogy a Kékszakállú-figurában és történetben is éppen ez a legvonzóbb számomra: itt van valaki, aki az egészen biztosra vehető kudarc ellenére mégis küzd. Egy igazi "heroikus pesszimista". (De ugyan nem ez lenne a jó üzenete a Kékszakállúnak? Nem kell-e próbálkozni minden áron, akkor is ha elhanyagolhatóak az esélyek?)

Ha valaki elolvasta a kijevi előadásról írottakat, akkor jobban megérti, miről beszélek. Abban az előadásban két azonos felkészültségű énekes egyenrangú felekként tudta felmutatni a szereplőket, mégpedig úgy, hogy mindketten szerelmesek, akik óriási energiákkal és reményekkel kezdenek hozzá a vár felfedezéséhez és végül egy valódi közös élet esélye veszett oda. Most pedig azt láttam, hogy Judit és Kékszakállú között nem jött létre igazi kapcsolat, két egymáshoz nem illő ember nem maradt együtt. Mindkét verzió kerek, egész Kékszakállú-értelmezési lehetőség, amely szervesen kapcsolódik a fellépő művészek alkatához, csak éppen egészen más a kicsengése. (Minden Kékszakállú-értelmezés azon múlik elsősorban, hogy a címszereplő mennyire igyekszik a várát ostromló nőt beilleszteni az életébe. A Juditok jellemzően eredendően akarják a kapcsolatot, másként a kiindulópontig sem jutnának el, nem áldoznának fel vakon semmit.)

A milánói második, vasárnapi koncert Kékszakállúja az említett kettő között helyezkedett el valahol félúton. A herceg nem olyan lelkes és bizakodó, mint Kijevben, de nem is annyira távolságtartó mint, pénteken volt. A különbség néhány mozdulat által kifejeződik, abban is, ahogyan és ahányszor Cser Krisztián a partnere felé néz. Nem kell igazán sok változtatás, de mégis alapvetően átértelmeződik a kapcsolat. Ezeket az apró finomságokat, amely által az énekes egész szerepfelfogása egészen más színben tűnt fel, különösen élveztem. Ezekért a rezdülésekért volt érdemes igazán mindkét koncertet megnézni. (Az énekesnő mozgásterét a kotta bekorlátozza, de amikor tehette, ő is igyekezett egy-egy igazán varázslatos pillantással is az ajtók kinyitásának ügyét előmozdítani.)

Míg az első estén abban reménykedtem, hogy Judit rájön, hogy felesleges a reménytelen helyzetében a hozzá nem illő Kékszakállú után kapaszkodni, és majd  észreveszi magát, "kiszáll", addig vasárnap, a második koncerten Cser Krisztián Kékszakállúja annyira  felragyogtatta a 3.-4.-5. ajtókat, és mutatott is elég érdeklődést is a nő iránt, hogy ekkor már neki drukkoltam, hogy szeressék így, fogadják el így, a vérfoltjaival együtt. Elégedjen meg Judit ezzel, amit lát. Megjelent előttünk a kincseskamra, a vár rejtett kertje és elárasztott a fény mindent. Meggyőzött arról, hogy elég ez, amit adni tudna a Kékszakállú.

A mű dramaturgiája persze nem teszi lehetővé, hogy efféle vágyaink a happy endre teljesülhessenek, óhatatlanul bekövetkezett a vég. Míg Kijevben ez mindkét szereplőt egyaránt sújtó tragédiának érződött, hiszen akkor igazán esélyesnek tűnt a szerelem, az első milánói koncerten némi megkönnyebbülés hangulat is beleszűrődött (hiszen pontosan láttuk, hogy nem alakult ki a két ember között igazi kapcsolat már eredetileg sem, felesleges lett volna tovább kínlódni). A vasárnapin pedig leginkább a Kékszakállút sajnálhattuk, hogy már megint sikerült valaki olyat kiszemelnie, akivel a kedvenc "vesztes-vesztes" játszmáját végig tudja játszani, aki gyengébb, mint amilyennek hitte magát és aki hiába ígérte, mégsem tudja elfogadni olyannak, amilyen. Képtelen a hideg kövek megmelegítésére. Ismét elmondhatja, hogy igaza volt, nem kellett volna mégsem senkit a várába hívnia és bebizonyította magának, hogy mégis jobb ha egyedül marad.

A három különböző Kékszakállú után nem érzem azt, még mindig nem, hogy további árnyalatok ne létezhetnének. Nagyon bízom abban, hogy a következő évadban, szeptember 26 után, amikor a Bartók-örökösöknek se fizetni nem kell, se igazodni hozzájuk, "mindenhol" ezt a darabot fogják játszani és ez esetben . mások mellett - remélhetőleg Cser Krisztián ismét megmutathatja Kékszakállú-mivoltát a hazai színpadokon is.

- - -

És végül jutalmul egy kép, amelyiken mindenki boldog és örül a "sucesso strepitoso"-nak, azaz a zajos sikernek... (és zenének pedig  itt van 4 perc egy 2010-es felvételből, Rálik Szilviával - az ötödik ajtó: https://www.youtube.com/watch?v=6Vq_euRVDlE)

 

 

Címkék: Opera Milano Kékszakállú Cser Krisztián Szántó Andrea Dshamilja Kaiser Gaetaneo dEspinosa

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr67195867

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.