Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Íme egy bejegyzés Rost Andrea jubileumi koncenrtjéről. A művésznő 1989-ben az Erkel Színházban debütált Gounod Rómeó és Júlia című operájában, Júliaként. Ez adta az esemény apropóját.

Rost Andreáról én 1994-5 táján hallottam, amikor már virágzott a nemzetközi karrierje. Abba az iskolába jártak gyermekei Budaörsön, ahol én is tanítottam és igazi szenzációként emlegették a tényt a kollégák.De látni ekkor még nem láttam színpadon. Lehet, hogy nemigen lépett fel akkoriban Budapesten?

Elvileg pedig már a debütálásának is tanúja lehettem volna, hiszen 1988 óta Pesten élek és a színházi eseményeket nagyvonalakban azóta követtem. Operába is eljártam, de csak úgy, ahogy normális mezei nézők, havi egy-két alkalommal, nem hetente háromszor. A Gounod-darab azóta is kimaradt és Rost Andreát igazán sokszor nem hallottam énekelni. Amikor már igen, akkor már valódi megbecsült sztár volt, akinek a nevére fogytak a jegyek. 

A mai estén is az ő nevére lett teljesen tele az Erkel, vélhetően többnyire azokkal, akik jól ismerik és sokat hallgatták. Nyilván voltak olyanok is, akik kíváncsiságból jöttek és most láthatták azt, hogy mennyire széles az a repertoár, amelyben otthonosan mozog a művésznő.

A koncert rendezője Alföldi Róbert volt. Aki nem volt ott - most nyilván azt hiszi, hogy ez azt jelenti, hogy valami rendkívüli dologgal lett felturbózva a program. De nem, én, aki Alföldi munkásságát aztán tényleg szorosan követem, semmiféle olyan jelet nem véltem felfedezni a látottakon, amely különleges rendezői beavatkozásra utalna. Az, hogy egy bronzfalon (díszlet: Zöldi Z. Gergely) vágott ajtókon jártak be az énekesek, és a színpadon kisebb-nagyobb mozgásokat végeztek, nem igényel egy Alföldit, ezek a tapasztalt művészek - esetleg némi játékmesteri közreműködéssel - maguk is kisüthették, hogy az általuk fölényes magabiztossággal ismert szerepnek milyen mozdulatok állnak jól. 

A zenekar a megszokott magas színvonalon teljesített. (Kesselyák Gergely vezényelt.) Ha meggondolom, hogy ma volt egy délelőtti főpróba és este előadás, ez minden közreműködő számára komoly igénybevétel lehetett. Az énekeseken nyoma nem volt a fáradtságnak, annak, hogy ez a terhelés kihatott volna előadásuk minőségére.

A két részből álló műsor első felét a már említett Gounod-darab kezdte (Rost Andrea énekelt), majd több részletet hallottunk a Carmenből. A Prelude után a művésznő kor- és kartársa, akivel egyszerre kezdte pályáját a bécsi operaházban, Vesselina Kasarova a Seguidillát adta elő a Carmenből. Törékeny, szőkés nő - nem kifejezetten Carmen-alkat, ugyanakkor a hangi adottságait érzékelve annyira nem csodálkozunk, hogy húsz évvel ezelőtt nemzetközi pályára tudott állni. Ehhez nyilván szerencse, merészség is kell, de azért a jó hang sem mellékes egy énekesnél. Számomra helyenként eltért az ária ritmusa attól, amihez szokva vagyok, de mivel nem vagyok szakember, nem is elemezném a művésznő énektechnikáját. Azt megállapítottam így is, hogy mind ebben a számban, mind a későbbiekben (Offenbach: Hoffmann meséiből énekelt még Rost Andreával, majd a második részben Cherubino leghíresebb áriáját, és később még Delila áriáját is, tehát összesen négyet), hogy egy szép hangú énekesnőről van szó, akinek azért itt-ott már vannak apró nehézségei, amelyek érzékelhetőek akkor is, ha nagyjából jól tudja ezt leplezni. Összességében nem volt rossz élmény, de tudnék mondani olyan magyar mezzót, aki nála jobb benyomást kelt. Lehet, hogy nem is egyet. A személyes kapcsolódás feltétlenül indokolta, hogy mégis ő léphessen fel Rost Andreával. (És valljuk be őszintén: nem jó érzés azt nyugtázni egy befutott sztárt látva, hogy azok az énekesek, akiket folyamatosan nézünk legalább ilyen jók? Nem megnyugtató ez? Ugyanakkor a változatosság sem árt. Néha nem rossz új arcokat (is) látni az operaszínpadon.)

A Seguidilla után a Torreádor-dallal a szintén nemzetközi színpadokon mozgó és nálunk kevésbé ismert basszbariton, Nagy Zoltán következett. Nem volt rossz, de nem volt rendkívüli sem. Valószínűleg más hatása lett volna ennek is, amennyiben nem koncertszerűen hangzik el, hanem egy igazi, jól megcsinált Carmen-előadásban. (Ez a fő bajom a gálákkal, nagyon kivételes az, amikor egy szólóval vagy akár egy duettel igazán megteremthető a szituáció, színházzá válik a produkció akár öt percre is. Azért néha összejön, erről idén több koncert kapcsán is beszámoltam (Szabadság Gála, Gregor Emlékest), megtörténhet a csoda is. )

A Carmen-blokkot a művésznő meghívottjának, Luciano Gancinak a virágáriája zárta. Ez viszont még nekem is, akinek megvan a megszokott Don Josém, átütötte azt a bizonyos határt...- ebben a számban is, a többiben is, összességében is tetszett ez a tipikus olasz tenor. Később a végén, a tapsrendnél az is kiderült, hogy van humora, amikor kicsit viccelődött a testmagasságán, illetve amikor bohóckodott a virágcsokrokkal... Ennél is fontosabb, hogy minden duettben jó partnere volt az est főszereplőjének, nem csodálkozom, hogy Rost Andrea őt választotta  partnernek.

Egy tenornak amúgy se rossz név a Luciano. Gancinak kifejezetten szép a hangja. Jó lett volna, ha inkább pl. a Traviátát adják elő teljes egészében az évforduló kapcsán. A három részlet nyomán kifejezett vágyat éreztem, hogy ezzel a két énekessel lássam azt a művet, amelyet már jó ideje nem is hallottam, sőt eszembe sem jutott, hogy kellene. Ez a rész volt az egyik legjobb - szerintem - a programban, rám legalábbis hatott. (Ezért idéztem ebből a címben - igen, "szinte a mennyben" érezte magát az ember közben. -  Ha nem is a mennyben, de erősen felpörgetett állapotban, ahogy az jó esetben egy Traviátán a nézővel meg is történik...)

A második rész a Figaro házasságával indult. Van egy érzésem, hogy áprilisban mind az öt alkalommal megtekintem Rost Andrea Grófnéját, amelyből most kaptunk némi ízelítőt (egy áriát). Meglátjuk, hogyan fog a többiekhez illeszkedni, jelenleg így önmagában hatott az ária. 

Pénteken egy sajtótájékoztatón kiderült számomra is, hogy a meghívott bolgár mezzoszoprán rengeteget énekelt Cherubinót, tehát nem csoda, hogy az apród leghíresebb áriája most is elhangzott. (Egyébként is, közönségbarát ez a program, nagyon sok ismert ária van, amelyeket egy átlagos operalátogató örömmel hall újra meg újra. ) A második részre a művésznő ruhát váltott, vörösből lett egy ezüst estélyi ruha, amely némileg furcsa hatást keltett, mert ennek ellenére apródot játszott közben. Egy nadrágkosztüm valószínűleg optimálisabb lett volna, de ennek ellenére értékelni lehetett, hogy az ária közben az énekesnő kifejezetten kereste a nézők tekintetét, szemkontaktus létesítésére törekedett az első sorokban ülőkkel. 

Egészen nyilvánvaló, hogy ehhez választották Figaro áriáját, mégpedig ezúttal is a legismertebbet talán, amely az apródhoz szól."Vége van, vége van a szép időknek..."  (Az én időmben ez benne volt a középiskolai tankönyvben is, muszáj volt énekelni. Az ismertsége talán ezen is alapulhat.) A nem rövid programban - sajnos - ez az egytelen basszus-ária, viszont annál jobban szól Cser Krisztián tolmácsolásában. Sugárzik belőle a Figaróknál alapvető magabiztosság, önbizalom. Ez a Figaro diadalmas, ahogy a hang is az. (Nemrég láttam egy operabeavatót éppen a Figaróból, amelyben történetesen Cser Krisztián gróf volt...De Figaro ő, ez nem is kérdés - és lesz is ugyanabban a szereposztában, mint amelyikben Rost Andrea hallható majd legközelebb.)

Az ária végén a rendező már behozta a mezzoszopránt, aki statisztál Csernek. Ennek persze az lesz a következménye, hogy mivel a művésznő már bent volt, és várt a saját számára, az énekes tapsa óhatatlanul is lerövidült. Pedig a műszak nagyon a helyén van, nem nyitják ki az ajtót, hiszen pontosan tudják, hogy még nem időszerű az, hogy a művész elhagyja a színpadot. Elég nagy a bravózás, de Cser Krisztián nem használja ki, nem ünnepelteti magát, hanem sietve távozik. 

Nagy Zoltán még jobban járt, ő a Bajazzókból énekelhet egy duettet Rost Andreával, és ez teljesen megérdemelten nagy sikert aratott. Talán azért is, mert e jelenetben a szerelmesek viszonya egészen élővé válik. A férfi nem biztos abban, hogy a nő viszonozza az érzéseit, de a végére minden a helyére kerül, megbeszélik a randevút, bár mi tudjuk, hogy a végzetük felé masíroznak.

A hivatalos programot a Pillangókisasszony három részlete zárta, ezt is Luciano Gancival énekelte Rost Andrea. Ahogy a Traviáta, ez a blokk is igazán hatott, idén ebben az operában is nézhető lesz a művésznő.

A koncert nagyszabású ünnepléssel zárult. Az egész Erkel állva tapsolt a résztvevőknek. Ritka élmény ez, már a teltház ténye - emelt helyárak mellett ráadásul - óriási dolog volt. De 25 évig ezen a pályán sikeresen működni az szintén említésre-ünneplésre méltó.

És ekkor egy ráadás után jött az igazi meglepetés: láthatjuk Rost Andrea teljes családját, amint vele együtt fellépnek. Haraszti Miklós zongorán kísérte lányát, Haraszti Esztert és feleségét, az est hősnőjét, amint a Macskaduettet énekelték. Ez az, amire azt mondtam, hogy szédületes.

Rost Andrea évtizedek óta folyamatosan énekli a drámai hősnőket, jellemzően "komoly" szerepekből áll a repertoárja. Nekem itt és most esett le, hogy milyen jó humora van, jól állnának neki a vígoperai szerepek is. Sőt, kellene is, hogy ilyeneket kapjon.  Ez után a revelatív élmény után távoztam és örültem, hogy ott lehettem.

Címkék: Alföldi Opera Erkel Színház Rost Andrea Cser Krisztián Nagy Zoltán Vesselina Kasarova Luciano Ganci

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr286885625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.