Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Igen, Lovas Rozit néztem ma a Tháliában a Vidéki Fesztivál keretében -  NÉGY otthon töltött este után.  A még júniusban kitűzött tervek szerint történt ez, hiszen se Miskolcra, se a POSZT-ra, sőt még a Városmajorba se zarándokoltam el az előadás után. (Utóbbi alkalmat eléggé el nem ítélhető módon egy Hunyadi miatt sztornóztam.) Most viszont a két hónapja várt Don Carlos sorozat első darabját hagytam ki. ( Minden vágya nem teljesülhet egy embernek, vagy legalábbis egyszerre nem, bele kell nyugodni.)

"Nekem olyan kevés gondolatom van, hogy mind ki kell mondanom" - hangzik el a szövegben a címszereplő szájából. Ezt a keveset most megosztom, ha kell, ha nem.

Még annál is több aktualitást éreztem A tanítónőben, mint amennyit a rendező felerősített. Nemcsak azért, mert történetesen középiskolai tanár vagyok, de most ráadásul egy háromnapos továbbképzés második estéjén mentem színházba. Nyilván feltétlenül jobbak a viszonyok az oktatásügyben, mint a darab írójának, Bródy Sándornak korában (1907 novemberében játszódik a történet), de azért párhuzamokat is bőven lehet találni. 

Az előadás közben eszembe jutott két korábbi előadás is. 1997 májusában Molnár Piroska első rendezése éppen A tanítónő volt a kamarateremben Kaposváron, ahova az első gimnáziumi osztályomat is elvittem, mégpedig osztálykirándulás keretében. (Arany idők! - velük voltam a kisvárdai fesztiválon is....) Szerettem azt a kaposvár előadást, korábban csak egy Ruttkai Évával készült felvétel élménye volt az, ami a darabhoz kötött. A kaposvári előadásból két mellékszereplő képe él bennem a legélesebben: Urbanovics Krisztina (kántorkisasszony) és Znamenák István (szolgabíró).

Már a blogomon is dokumentálva van a 2012. februári Novák Eszter rendezés,  még az Alföldi-féle Nemzetiben. Nagyon telitalálatnak éreztem és érzem ma is Szilágyi Csenge alakítását, aki a mai előadást megnézte. 

Lovas Rozi tanítónőjével is végig tudtam azonosulni, nem jutott eszembe, hogy Szilágyi Csengét kérjem rajta számon. A fiatal művész jó időszakot töltött Miskolcon, két egymást követő évben kapott egy-egy nagy lehetőséget, amelyeket jól kihasznált, sőt még díjakkal is elismerték. (A másik előadás: A vágy villamosa) Az idei évadban viszont a Magyar Színház behálózta, náluk Júliával mutatkozott be és idén már tag lett. Jól megy a szekere, és reméljük, még jobban is fog. A szünetben valaki megjegyezte, hogy Ruttkai Évára hasonlít. Lehet, hogy valamennyire igen, de elég jelentős távolság érezhető a két színésznő stílusa között. Ez már akkor is látható, ha csak azt hasonlítjuk össze, hogyan mondják el a mű nagymonológját. (Ruttkairól van felvétel, és a TV ezt a mait is rögzítette, így most már akár ez az összehasonlítás valóban elvégezhető.)

Ez a nagymonológ ( "Magának nincs fogalma arról, hogy mi az, ha egy fiatal lánynak egy férfi tetszik, először, igazán. "- kezdetű), a második részben hangzik el. Rozi tolmácsolásában ez a szöveg a legtermészetesebben illeszkedik be a darab egészébe. Egy életteli, szinte túlzottan is dinamikus, alapvetően optimista 22 éves lányt látunk, aki kész szembeszállni az összes rá váró nehézséggel. Az a benyomásunk, hogy akármennyire is uralja az erősen szájbarágós jellegű díszletet a vidékiesség (a kántortanító lakásának falait kukoricacsövek borítják), hiába jut eszünkbe, hogy az emlegetett és a röfögésük által szinte folyamatosan jelenlévő disznók mindent felzabálhatnak, szinte biztosnak érezzük, hogy ez a fiatal nő legyőzhetetlen. Valóban a lábai elé is hevernek a férfiak, de aztán sérett hiúságuk erősebb és ellene fordulnak. Adyra utalnak ("komp-ország" - hangzik el), de  mocsár vagy Halál-tó helyett itt nyilván bedarálja a tehetséget és az akaraterőt a helyzet, mint a kukoricát. Mindenki áldozat. A tanítónő nem tudja felemelni a falut, amely ellene fog össze.

A nyomorúságos közállapotok mellett a szerelem a másik erő, amely végül letapossa Tóth Flórát minden törekvésével szemben. Tudja és mondja is, hogy nem szereti a szerelmet, mert az teszi gyengévé. Elítéltetésének oka éppen a szerenádok sora, amelyet a falu nábobjának fia, ifj. Nagy István húzat minden vasárnap éjjel az ablaka alatt, és amely miatt a lányt tekintik erkölcstelennek éppen azok, akik meg akarták mindenáron szerezni. 

Az előadás fő problémája éppen az ifjú Nagy figurája: nem elég meggyőző címszereplőt találni, a szeretett férfiról is el kellene hinni, hogy különleges és van benne valami ellenállhatatlan. Akárki lehet egyedi, vonzó és pótolhatatlan egy másik ember számára, akár úgy is, hogy a körülötte lévők ugyanabban az emberben nem találnak semmi különöset. De a színház más: itt a nézőknek el kellene hinni ezt a kapcsolatot, és ehhez nem elég az egyik színész közreműködése. Ehhez két színész kell, sőt a többi szereplőnek is úgy kellene viszonyulni hozzá, hogy megérezzük a férfi egyéniségének varázsát. Akármilyen mintaszerű Lovas Rozi Flórája, ha egyszer nem olyan ifjú Nagyot kap, akiről pár másodpercen belül elhiszem, hogy a lányra kitörölhetetlen hatást gyakorolt. Ha pedig nem igazi  a szerelem, akkor annyira nem is nagy ügy az, hogy Flóra nem ment hozzá valakihez, aki biztos egzisztenciát nyújthatott volna számára.Még jöhet egy másik, hiszen elég szép.

Azt kellene éreznünk, hogy most az a tét, mint a Rómeó és Júliában. Szőcs Artur talán túlságosan is intellektuális alkat, túlságosan is szerethető, és nehezen nézhető ki belőle annyi önuralom, hogy 112 napig valóban nem ment a lány környékére sem. (A csokrok számából tudható, hogy mennyi idő telt el.) A különösen türelmetlen emberként jellemzett ifj. Nagy részéről elképesztően nagy energiákat kellett, hogy felemésszen ez a jellemével egészen ellentétes passzivitás. Azt, hogy képes lenne erre, Szőcs Artur alakítása nem valószínűsíti. (Az azonnal lánykérést igen.)

Ifj. Nagy gyengesége és összezuhanása a végén szintén kevésbé volt indokolt, de ebben a darab hibáját is kereshetjük. Nem éreztem igazán jól kidolgozottnak egyik felajánlott véget sem a háromból, a mű drámaiságából ez is levesz - de ez nem véletlenül. Lehetséges, hogy a szereplőválasztáskor a rendező Rusznyák Gábor már tudta, hogy így nem lesz igazi tragédia, nem fogjuk igazán bánni a házasság meghiúsulását. (Én a magam részéről nagyon kedveltem Nagy Zsolt alakítását még a Nemzetiben, benne megvoltak a Szőcs Artúrnál hiányzó kvalitások, áradt belőle a zabolázhatatlan őserő, nyugtalanság. A többi férfihoz hasonlítva feltétlenül igaz volt az a mondat, hogy ez az egy férfi van a vidéken. Ráadásul óriási volt a szülői pár szerepében Bodrogi Gyula és Molnár Piroska is. Szegedi Dezső és Nádasy Erika kettőse se volt rossz, de ők nem tudták feledtetni számomra a korábban látott két színész játékát, még két év letelte sem volt ehhez elég.) Miután Szegedi Dezsőt egész kisgyerek korom óta néztem a miskolci színházban, az mindig külön örömforrás, ha újra láthatom. Nem a kritikai észrevételek az elsődlegesek vele kapcsolatban, amelyek eszembe szoktak jutni. Mégis, amikor néztem a tárgyaláson, valahogy nehezen tudtam elképzelni, hogy az általa játszott öreg Nagy hagyná a lány meghurcolását. Annál tisztességesebb embernek nézett ki, szinte vártam, hogy közbelépjen.

Ha maradunk az összehasonlításnál: a Nemzeti előadásában Kovács Márton és zenészei kompenzálták azt, hogy az előadás kifejezetten hosszúnak érződött. Jelenleg repült az idő, a fel nem tüntetett dramaturg (a rendező?) jó szöveget csinált, a betoldások némelyike kicsit mohácsis, ahogy ezt már korábban is tapasztaltuk (Dandin György), de összességében Rusznyák Gábor ebből a száz évnél régebbi, néha avittasnak tűnő darabból pörgő színházat csinált, amelyen úgy sem unatkoztam, hogy jól ismertem a történetet. A számos mellékszereplő közül emlékezetes Kocsis Pál káplánja, akit egészen más szerepkörben szoktunk meg. Most ugyan mintha helyenként túlságosan is karikatúrára emlékeztetne ez a pap, aki Flóra után sóvárog, de elfogadjuk ilyennek. Kocsis Pál is sok kaposvári emléket idéz, fogalmam sincs hogy bírta az átültetést, az új közeget - de őt is jó volt látni. Két fiatal lány az, aki még kicsit kiemelkedik a mellékszereplők kamaraegyütteséből: Szabó Irén a kántorkisasszony szerepében, akinek a tanító iránti boldogtalan vágyódása óhatatlanul is megfog minket, illetőleg Simkó Katalin (Ilony), aki ugyan kevés szöveget kap, de jelenlétét így is folyamatosan érzékeljük. 

Az előadás remélhetőleg a tévében nem éjfélkor kerül majd műsorra, mint néhány színházi közvetítés. Engem lekötött, szórakoztatott. Hazatérvén pedig rögvest nekiálltam és a hatalmas dobozhalomból előkotortam azt, amelyben a magyar irodalom B-betűs szerzői kaptak helyet....

 

 

 

 

 

 

Címkék: Miskolc Molnár Piroska Kocsis Pál Bodrogi Gyula Thália Nagy Zsolt Szilágyi Csenge Rusznyák Gábor Szőcs Artur Lovas Rozi Vidéki Színházak Fesztiválja Szegedi Dezső A tanítónő Szabó Irén Simkó Katalin

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr426693567

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.