Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Vasárnap este az Operaház nézőterén végigtekintve az volt a benyomásom, hogy mintha nagyjából ugyanaz a közönség ült volna be, mint előző este.Alig voltak, akik az épülethez öltöztek fel. Nem voltak külföldiek sem, amely a földszinten nagyon szokatlan, szinte csak főpróbákon fordul elő. A jegyszedőknek kissé meg kellett küzdeniük azokkal, akik a kólát és a perecet be akarták vinni a nézőtérre. Lehettek jó sokan, akik valószínűleg most voltak az Operában. Olyanok sokkal kevesebben lehettek, akik most voltak először KFT-koncerten. 

Számomra a KFT a 90-es évek legelejét idézi, életem egyik (ha nem) legboldogabb időszakát, amikor az ELTE Budaörsi úti kollégiumában laktam és a barátaimmal vasárnaponként rendszeresen jártunk Hobo Klubba (azt sokan szerették), jó párszor KFT-koncertre (mert egyikünk IGAZI Laár-rajongó volt, olyan), sőt nem egyszer Győrbe is elmentünk együtt, Győri Balettre - mert azért én rajongtam teljes intenzitással. (Az én esetemben ez a rajongó korszak velük kezdődött és velük is ért véget, furcsa visszagondolni.) Akkoriban nagyjából csak havonta egyszer fordultam meg az Operában, nem átlagosan hetente kétszer, ahogy a tavalyi évadban.

Az éveken át tartó KFT-hallgatás nagyjából 22 éve szakadt meg, azóta csak ritkán veszem elő a felvételeiket. (Karácsonykor azért a beidegződéseim még működnek, és ha itthon vagyunk, akkor a Macska az úton c. albumot mindig meghallgatom, ahogy korábban is.) Tegnap ez a múlt ismét előjött, és nyugtázhattam, hogy "minden megvan", a bevezető akkordok után legalább nyolcvanöt százalékban eltaláltam, hogy éppen milyen szám következik, még tudom a szövegeket. Visszaidéztem a régi koncertek hangulatát, amikor természetesen lazán végigálltuk őket. Még most is tudtam, hogy mi szokott lenni a ráadás és azt is, hogy a "Jójszakát" után kizárt, hogy még újabb szám következzen. 

Időutazás volt ez, valószínűleg nemcsak nekem, hanem a döntően negyvenes-ötvenes éveikben járó közönség többi tagjának is. Énekeltünk, azokat a részeket, amelyeket annak idején a koncerteken. Olyan volt számomra, mintha nem 22 év telt volna el, hanem esetleg csak pár hónap. Egészen valószínűtlen volt, hogy egyedül vagyok ott és többé már nem megyek vissza a 607-es szobába...

Jellegében a műsor első fele inkább hasonlított a megszokott koncertekre, bár néhány illusztratív színházi effektet abban is használtak. A második részben ezek az elemek kerültek túlsúlyba, hasznosítva az operaház statisztériáját és gyermekkórusát is (feltehetően). Többször átöltöztették őket az este folyamán például hajléktalanoknak, később balatoni nyaralóknak.  Sőt, volt takarítónőnek öltöztetett énekes, rendőrnek álcázott két balett-táncos is (Apáti Bence, Földi Lea). Ökrös Csaba személyében egy nagyszerű hegedűművésszel is kiegészültek egy szám erejéig. Megjelent az Operaház fantomja. Ő volt az egyetlen, akit álarcban is fel tudtam ismerni, hiszen 24 órával korábban láttam utoljára - maga a főigazgató lépett színre, sőt el is énekelte a "Szomorú szerelmek hercegét". Én ezt jó poénnak tartottam, nem csodálkoznék, ha ezzel a fellépéssel ifjúkori vágyát valósította volna meg. Az Operaháznak jelenleg is 195 szólistája van, sőt kórusa is, balettkara, jó sokan léphettek a deszkáira és a közönsége elé. Jóval kevesebben lehetnek azok, akik a KFT-vel együtt koncerteztek. Az már túlzott kedélyeskedés volt, amikor koncert közben selfieket csinált a zenészekkel, bár ma örültem, amikor ezeket a fotókat láttam. Hiába, egy igazgatónak mindent meg kell tennie, hogy intézményét népszerűsítse...És ez a koncert nem volt rossz ötlet. Ugyan kinek juthatott eszébe először? Laár András és csapata lehet, hogy sosem mert volna ennyire merészet álmodni, hogy az Operában is megoldható egy vendégszereplés.

A közönség az előadás végén jobban tombolt és tapsolt, mint amihez az Operaházban szokva vagyok.Sajnos Európa operaházai közül csak a pozsonyiban és a prágaiban jártam, lehetséges, hogy negyedórát vagy akár húsz percet simán tapsol állva a bayreuthi közönség is. Nekem csak a hazai viszonyokra van rálátásom és ez alapján elmondható, hogy impresszív volt a tegnap esti közönség látványa. Mert mindenki állt, a harmadikon, a földszinten és az összes páholyban. Nem rohantak el fél 11-kor az utolsó ráadás után, nem szivárogtak el a páholyokból sem taps közben, hogy egy korábbi buszt érjenek el. A taps mennyisége természetesen semmiképp nem jelent minősítést, más a műfaj, más beállítódással ül be valaki egy operára, mint egy KFT-re, pusztán érdekes volt látni ezt a lelkesedést.Az Opera ugyan nagyon passzolt a KFT albumához, a 30 éve kiadott "Bál az Operában"-hoz, másfelől a közönséget kissé elkényelmesítette. Konszolidált nézőkké váltunk, hol van már a régi vehemens ugrálás? "Forró vágyaink helyett meleg sál és sapka kell", hogy autentikus forrást idézzek. Eljárt felettünk az idő óhatatlanul, "mert vissza nem foly az időnek árja".  Jó volt tegnap ott lenni, jó volt az időutazás, de inkább hallgatom továbbra is a Figarómat.

 

Címkék: Ókovács Szilveszter KFT Opera

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr886681365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.