Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Alföldi Róbert musicalt rendezett az Átriumban, én pedig ennek a főpróbáját néztem meg. 17 hónapja ugyancsak egy Alföldi-előadással kezdtem a nyilvános blogomat és ez azóta az 526. bejegyzés. Minthogy Alföldi tevékenysége első rendezése óta érdekes számomra, sőt mi több, előadásai számos esetben (a blog indításon túl) a magánéletemben meghozott döntéseimre is erősen hatottak, így ez esetben is fokozott várakozással néztem az előadás elé, bár a musical műfaját egyáltalán nem kedvelem, azaz itt rögtön le kell szögezni: ennek a darabnak nem én vagyok az elsődleges célközönsége.

Az előadás vegyes benyomásokat keltett bennem és ezekről kell beszámolnom. Ahelyett, hogy most a „muszáj kényszerének” fognám fel a helyzetet (saját játékszabályaim alapján minden megtekintett előadásról írok valamit), élvezem a „a lehetőség örömét”, hogy az évad vége után még van valami, amiről beszámolhatok.

Az előadásból is kiderül, hogy sokszor csak szemlélet kérdése az élet, ugyanaz a cselekedetünk eleinte a lehetőség örömeként indul, aztán csak később lesz belőle a muszáj kényszere. A kapcsolataink is sokszor hasonlóan alakulnak, melegednek aztán kihűlnek. Talán mert túlságosan gyávák vagyunk, vagy nem értékeljük eléggé azt a figyelmet és szeretetet, amit kapunk. („Mert ritka, hogy valakit érdekel, hogy mit teszel, és mit csinálsz…”- idézem az egyik dalszöveget.)

Ilyen kérdéseket is feszeget Alföldi legújabb rendezése, amely május eleje óta immár a negyedik a sorban, röpke két hónap leforgásán belül (Előttem az élet, Platonov, Iphigeneia után). Az Őrült Nők Ketrecében nyilatkozataihoz híven valóban beszél a hitről, a szeretetről és a reményről is. Meglehetősen pozitív üzenetet mutat fel, úgymint: „Szeress úgy, ahogy lehet” és fogadd el, hogy vannak másként gondolkodó és élő embertársaid is. Nem kevéssé didaktikusan teszi ezt, ahogy azt a mindenféle operettektől és musicalektől megszokhattuk. A másság elfogadására biztat, bár kötve hiszem, hogy azt a közönséget, amelyik beül az előadásra, meg kellene győznie.

((Én az elmúlt húsz év alatt viszonylag gyakran találkoztam külföldi utazásaim során vállaltan homoszexuális párokkal, mind férfiakkal, mind nőkkel, akik több esetben napokra is vendégül láttak minket, sőt közöttük vannak olyanok is, akikkel több mint tíz éve folyamatosan kapcsolatban is maradtunk és mi is visszahívtuk őket a saját otthonunkba. Miután csakis és kizárólag kellemes tapasztalataim vannak ezekről az együtt töltött napokról, estékről, nekem például nem kellett ez az előadás ahhoz, hogy a véleményemet formálja.))

De most vissza az előadáshoz:

A színházi üzem sajátossága, hogy nagyjából célszerű egy évre előre tervezni, emiatt feltehetően ki volt már tűzve ez a bemutató az ősz folyamán, ha nem korábban. Mégis, a hangsúlyai még annál is jobban kiemelődtek és kifejezetten aktuális lett a darab üzenete most, néhány hónappal Kerényi Imre hírhedtté vált állásfoglalása után, amelynek a „megtermékenyítő hatását” jó néhány más előadás (Művház, Kurátorok) kapcsán már észrevételeztem. Most ugyan direktben nem mondták be, hogy a „buzilobbi bemutatja”, de ennek ellenére is érződött, hogy Alföldi a művészet eszközeivel erre válaszol. (Nyilatkozatában a rendező elmondja, hogy Kerényinek ajánlja az előadást.)

Minthogy én ténylegesen nem kedvelem a musical műfaját, ezért csak kivételes alkalmakkor szoktam mégis egy-egy ilyen előadást megnézni (idén összesen kettőt láttam, az Elfújta a szél és a Karnyóné volt a két kiválasztott) és csakis a közreműködők kedvéért. Az Őrült Nőket sose láttam eddig. Ezzel magyarázható, hogy nem rendelkeztem semmifajta előismerettel, nem zavart meg más előadás emlékképe, nem volt mihez viszonyítanom. Fogalmam sincs, hogy Ugrai István fordítása mennyire tér el az eredetitől, mennyi a betoldás vagy húzás, csak azt tudtam megállapítani, hogy korszerű és élőbeszédszerű volt a szöveg. Dramaturgot nem látok feltüntetve a színlapon, ebből pedig arra következtetek, hogy amint az lenni szokott, a fordító annyira megszerette a darabot, hogy nem szívesen húzott belőle. Pedig muszáj lett volna legalább egy félórányit rövidíteni, voltak benne üresjáratok. Ráadásul az Átrium hűtése nem megoldott – vagy csak ma este nem volt az – és a zsúfolásig megtöltött nézőtéren nem feltétlenül élvezetes az előadás minden perce.

Összességében hullámvasútszerű érzésem volt, voltak nagyon szép pillanatok, és voltak olyan időszakok, amikor pusztán nézelődtem és vártam a következő csúcspontot, amely rendszerint meg is érkezett előbb-utóbb.

Miután ez egy kulturális ajánló blog, szokásomhoz híven azokat a mozzanatokat igyekszem kiragadni, amelyek megfogtak, ami miatt érdemesnek tartom az előadást a figyelemre. Nem mintha a legkisebb kétségem is lenne, hogy ez az előadás különösebb szervezői erőfeszítések nélkül is folyamatosan tele lesz, részben a téma (és a darab), másrészről Alföldi Róbert és Stohl András vonzereje miatt.

Az előadásnak a legnagyobb attrakciója számomra Stohl András rendkívül szuggesztív, nagy ívű ÉS részleteiben is kidolgozott alakítása volt. Emiatt kihagyhatatlannak ítélem a megtekintést, mert élmény látni, amikor egy színész kap egy nagy esélyt és jól ki is tudja használni. Stohlt idén a Bányavirágban, a Dantonban és az Illatszertárban néztem. Minden esetben a nagyjából húsz éve stabilan fennálló véleményem erősödött meg: Stohl András az igazi nagy és jelentékeny színészek közül való. Minthogy tévé nélkül más oldalairól nem tudtam eddig megismerni, meg sem zavar abban, hogy színészetét élvezzem. Én nem a celebet, hanem valóban csak a színházi alkotót látom benne. (Az más kérdés, hogy a jegyeket nagyrészt éppen a celebsége fogja eladni.) Nagyon sok színe van ennek a transzvesztita alakításnak. Először meglátva, igazi háziasszonynak tűnik, ahogy serpenyőt pucol és el van hanyagolva. Látjuk dívának, látjuk féltékeny nőnek, szerelmes asszonynak, később olyan nőnek, aki férfiként szeretne viselkedni, de nem tud. Majd az előadás vége felé lesz belőle már inkább férfira hasonlító személy, végül önmagaként is kilép a színpadra. Mindez sok árnyalatot jelent, és végig érezzük a létező kapcsolatot közte és a vele együtt színre lépők között. (Annyi opera után, amikor ez csak ritkán valósul meg, ezt is kiemelendő értéknek tartom. Amíg csak prózát néztem, ezt természetesnek vettem...)

Rendkívül nőies ez az Albin, ugyanaz jutott eszembe Stohl alakításáról, mint az Előttem az élet kapcsán Lukács Sándor transzvesztitájáról: több benne a nőiesség, mint amit én magamból valaha képes lennék kicsiholni. A tűsarkú cipőben való járásról már ne is beszéljünk, ami külön művészet lehet. (Jó, amikor férfi ruhában bizonytalankodik egy lapossarkúban…) Gyönyörű némely jelenet, melyekben rendszerint az élettársát játszó Hevér Gáborral van együtt. Elég széles skálán képes érzelmeit mindössze egy-egy pillantással, lényegében „eszköztelenül” kifejezni. Jelentése van annak is, amikor és ahogy lábát keresztbe veti, oldalra néz, fejét kicsit megbillenti. És akkor még nem is beszéltünk Stohl csendjeiről... Ezekért a rezdülésekért érdemes beülni az előadásra. Egy megrázó emberi sorsot látunk, a primadonna csillogása mögé rejtett bizonytalanságot és kétségeket. Stohl "Zaza, a sztárként" rendkívüli módon emlékeztetett Sümegi Eszterre. Az, hogy ez szándékos volt, avagy véletlen, nem tudhatom, de minduntalan ez az asszociációm támadt őt nézve. Ebből is látszik, hogy megártott az idei opera-túladagolás, ha egy varieté-dívában is egy opera-csillagot vélek felfedezni.

Nem kétlem, hogy akik a musicalt szeretik, azoknak a látvány mégis elengedhetetlen és nem feltétlenül az apró nüanszokra vevők. Az előadásban mindössze nyolc táncos lép fel, akik Gergye Krisztián koreográfiáját valósítják meg. Lehet, hogy van akinek kicsi az egyébként professzionális zenekar (zenei vezető: Csengery Dániel), kevésnek tűnik a három (kiegészítő) énekes és hiányolnák a nagyobb színpadot és nagyobb tánckart. Én azt mondhatom, hogy nekem az előadásnak ez a része éppen megfelelt. Alföldi tavaly az István a király rendezésével kellően bizonyította, hogy tömegeket is tud irányítani - most is az adottságokhoz igazodott. Egyébként is valószínűtlen, hogy egy elnyomott helyzetű night club-üzemeltetőnek az Átriumnál nagyobb színpada lenne...

A további színészi alakítások közül nyilvánvalóan első helyen Hevér Gáboréról kell szólni. A színész már főiskolás korában is nyilvánvalóvá tette, hogy vállán tud vinni egy egész előadást is, de hatásos kis karakter szerepben ugyanúgy. A Nemzeti Alföldi által fémjelzett korszakában ő volt az egyik, aki különösen jó lehetőségekhez jutott és sokoldalúan kibontakozhatott. Az ő esetében (ahogy Stohléban sem) kerülhet szóba az, hogy még most bizonyíthattak volna....Nekik nagyon jól ment a szekerük eddig is. Éppen ezért éreztem most azt, hogy ugyan a mulatótulajdonos szerepe igazán passzolt Hevérnek, el is játszotta, nagyban segítette, hogy Stohl ragyogjon, ugyanakkor neki talán nagy segítség lett volna, ha feszesebb a szövege. Kevesebb többnek hatott volna.

A szobalány-inas szerepkörben Józan László Stohl után a darab második leghálásabb szerepét kapta. Neki jó a "poén-sűrűsége", bár helyenként becsúszott egy-egy erőltetett is. Imponáló így is nőies mozgása, akrobatikus táncszáma, megjegyezzük. Mihályfi Balázs a merev képviselő szerepében csak a darab végén léphet színre. Kellően ellenszenves, de talán túlságosan is karikaturisztikus figura ahhoz, hogy elhihessük, hogy vannak ilyen vonalas alakok. Pedig nyilván vannak... Az a dramaturgiai fordulat, hogy a bárban való fellépésre kényszerítik, számomra sokat gyengített az előadáson, mert arra mutatott, hogy a "jó fiúknak" beállított homoszexuálisok hatalmi pozícióba kerülve éppen olyan agresszívekké válnak, mint azok, akik eddig elnyomták-üldözték őket. Töredelmesen bevallom, megszántam a szerencsétlen pasast, ahogy meg szoktam szánni Shylockot is A velencei kalmár végén...Ha ez volt a cél, akkor minden rendben.

Nem esett eddig szó a fiatalokról, a jövő nemzedékéről. Csobot Adél és Fehér Balázs Benő kellően naiv és fiatal, ártatlan és kompromisszumkész, könnyen befolyásolható. Előbbinek jellegzetesen szép hangja most is hasznosul egy dal erejéig. Mi lesz velük? Vállalni fogják önmagukat? Mernek majd a saját fejük után menni? - Jó lenne, ha ezekre a kérdésekre pozitív válaszokat adhatnánk....

 

Címkék: Stohl András Alföldi Mihályfi Balázs Csobot Adél Átrium Józan László Hevér Gábor Fehér Balázs Benő Az Őrült Nők Ketrece Ugrai István

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr926503879

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.