Három nap telt el mindössze a zeneakadémiai koncert óta. Így most friss élmény helyett az látható, ennyi idő után mi maradt abból a tíz kis zenés jelenetből, amelyet egy hét alatt az Európa több pontjáról az Erasmus programra összegyűlt fiatal diák-zeneszerzők, zenészek, színészek közös workshopja közben készítettek el. Én élveztem a programot.
Az előadás 3 részben zajlott, majdnem négy órán keresztül és akik eljöttek péntek este, két VB negyeddöntős meccset kellett, hogy beáldozzanak miatta. Teltház volt. Miután tizenegykor lett vége, így sokan valószínűleg a hazajutásukra is gondoltak, emiatt nagyjából huszan ha maradhattunk olyanok a teremben, akik nem kötődünk szorosan a Zeneakadémiához. Kicsit azért sajnáltam, hogy emiatt a "rendes" Carmen-bemutatóról lemaradtam és így nem láthattam néhány kedvenc énekesemet "élesben" is a főpróba után. Ugyanakkor idén mindig felfrissültem az Almási-Tóth-produkcióktól (lsd. a legutolsót, a vizsgát). Mivel a tíz zeneműből az első hármat ő rendezte, felé billent most a mérleg. Jó élmény volt a görög mitológia Ovidius által megírt történeteit újracsomagolva látni. Friss, néhány hete írt zeneműveket hallottunk sok helyről (Lengyelország, Románia, Olaszország, Horvátország, Belgium) összeverbuvált zenész-hallgatók előadásában. Az Ovidus szöveg angolul hangzott el a szintén nemzetközi színészgárda tolmácsolásában, három különböző rendező segítségével.
A tíz jelenetre egyben visszatekintve egyértelműen a "játékosság" jut eszembe. Helyenként a rendező kitalált egy párhuzamos helyzetet, amellyel a mai világba tudta helyezni a mitológiai történetet - lsd. Almási -Tóth András a legelső blokk első történetében (Nicola Menci: Orpheus and Eurydice - The desperate junkies) az alvilágba lejutó és onnan visszatérő Orpehust egy drogos srácnak képzeli, akiről filmhiradó részletet forgatnak, melyben a rendőrség szóvivője is megszólal, tőle tudjuk meg a részleteket. Látszik, hogy van ebben logika, az más kérdés, hogy miután két hete láttam egy szintén drogos Tannhausert, most ez a megoldás engem nem villanyozott fel igazán. (De az értelmezés logikusnak tűnt, azt meg kell hagyni, míg a Tannhausernél nagyon nem.)
Néhány esetben a történet részben olvasva, lényegében narrációként hangzik el, és ezek közül nekem leginkább Tornyai Péter Narcissus és Echo című alkotása volt érdekes Borna Baletic zágrábi rendező és két zágrábi színész elővezetésében. Nagyon kifejező, amikor áll egymással szemben két hosszú zöld kabátos férfi egy-egy kottaállvánnyal és mintha egymás tükörképei lennének, úgy mondják hol felváltva, hol egyszerre a szöveget. Egészen az a benyomásunk, hogy a szöveg is a zenemű szerves része, és csodák csodája, elhisszük a két színésznek a történetet, azt, hogy beleszerettek saját magukba. Ez esetben szinte elfelejtettem, hogy ez nem opera, hanem koncert, és a zenére játszanak prózai színészek. (Nem túl gyakori műfaj....)
Van persze olyan helyzet is, amikor a történet illusztatív módon elevenedik meg. Az est második részben Pyramus és Thysbe történetében a szintén zágrábi színészek a Solti György terem jobb illetve bal oldali falához tapadva beszélnek, majd haláluk jelenetében málnát dörzsölnek szét magukon, amely a vért hivatott jelezni. Sajnos a málna az első sorból nagyonis "civil" málnának látszott, sőt átható szaga állítólag még a hetedik sorban is érződött. Nem zárnám ki, ha esetleg más is elkalandozott volna ennek hatására az eredeti történettől.
Borna Baletic látnivalóan törekedett arra, hogy mindegyik történetéhez kicsit másként nyúljon hozzá (ahogy a másik két rendező is). A Callistóban a címszerepet megjelenítő színész leginkább a karmesterrel létesít kapcsolatot, aki Jupiterként is jelen van. Moldován Blanka (Marosvásárhelyről) több történet főszerepét is megkapta, de három nap után úgy érzem, hogy ebben és a harmadik részben, Salmacis és Hermaphroditus történetében volt a legerősebb. Utóbbiban Salmacisként, a tó nimfájaként üldözte szerelmével a szerencsétlen ifjút. Patkó Éva rendezése roppant szellemesen oldotta meg ezt a nem túl színpadszerű szituációt. A színpad egyrésze lesüllyesztve ugyan száraz maradt, de mivel a földszinti nézők csak a deszkák fölé emelkedő egy-egy kivillanó testrészt látták, így meglehetett az az illúziónk, mintha valóban a tóban zajlana a jelenet és nem csak az árokban rohangálna a két színész. A tetőtől talpig esőkabátba, mosogatókesztyűbe öltözött nimfa megjelenésével is éreztette, hogy ez a jelenet inkább humoros lesz, mint tragikus. Miután ez már a nyolcadik különböző történet volt, ránk is fért a nevetés. Ebben az utolsó blokkban láthattuk a legoldottabb, legjátékosabb szituációkat. (Fogalmam sincs, hogy a jelenetek sorrendje előre kötött volt-e vagy sem, de érezhető volt ez a lazulás a végén.)
A Pygmalion végre semmilyen szempontból nem volt tragikus, láttunk egy kockás takaró alól előbújó párt, a szobrot és a szobrászt. Utóbbi néhány kellék segítségével felékesíti választottját, aki szemmel láthatóan belé is szeret és kicsit gyorsabb tempóban, meg is válik ezektől a pótszerektől. Szép volt, kifejező a két szereplő egymásra találása.
A lezáró jelenet, Orpheus halála igazi jelképes játékká vált. Balogh Máté zeneszerzőként és az első színészként is közreműködött. Orpheus halálát a zene leállása jelentette volna. Míg a mitológiai történetben a zenétől meglágyult sziklák nem akarták agyonkövezni a dalnokot, addig itt egy "I am the bad guy" feliratú pólóban virító fickó próbálta megszerezni az énekes kottáját. Ez sikerült, de a szereplőhöz mindig újabb kottapapír-galacsinokat dobtak (kövek helyett), és így folyamatosan folytatódhatott a történet. Aztán egyre több "I am Orpheus" került elő, végül már az összes színész ezen ügyködött, hogy a mű ne szakadjon félbe. A zsinórpadlásról lehulló kották tettek pontot a történetre, amely Orpheus halála helyett inkább azt a pozitív megerősítést hordozták, hogy a zenének/művészetnek sosem lesz vége, akárki akármit is tesz. Ez a végkicsengés nem esett rosszul este 11-kor, amikor abban a tudatban mentem haza, hogy most már tényleg vége az évadnak. Szeptemberig - ha jól megy minden -, már csak egyetlen előadást tudok megnézni, és utána már elkerülhetetlenül jön a leállás...
