Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Gyönyörű előadás volt, csúcspontja annak a négy napnak, amelyek nagyrészét a MüPá-ban töltöttünk Vilmával. Ez még így is igaz, hogy a lehető legmocorgósabb néző mellett ültem, aki három másodpercnél hosszabb ideig nem tudott az utolsó felvonás alatt mozdulatlanná válni. Számára a Vég igazi megkönnyebbülés lehetett. Én igazán boldognak éreztem magam így is, ha ezt akkor nem tudtam volna, így egy héttel később már igazán biztos vagyok benne. Részben azonos szereplőkkel lesz Ring jövőre is, már nem kell két évet várni rá.

Miről szólt nekem ez az előadás?

Már az első két este kapcsán kifejtettem, hogy igazán körvonalazott üzenet nem jön á rendezésből, mintha valóban csak az lenne a cél, hogy jó énekesek énekeljék el és a Wagner rajongók élvezzék azt, hogy milyen magas szinten szólal meg a zene. A rendezés az utolsó estére már kevesebb látványeszközt vet be, táncosokat már alig-alig alkalmaz, a kivetítések maradnak, amelyek hivatottak jelezni a történet leképezhetőségét a mai viszonyokra is.

Ebben az előadásban valahogy mégse Siegfried az, aki a legfontosabb, hanem „A” walkür sorsának alakulása az, amely az előadás fókuszába került. Ennek kapcsán ha valaki akar, akár a női szerepkörökön is elgondolkodhat...

A Ring három előadása folyamán látjuk kirajzolódni Brünnhilde sorsát, aki eleinte amazonlelkületű walkür, munkaköre a meghalt hősök lelkeinek begyűjtésére korlátozódik. Ha valaki azt a botorságot követi el, hogy elkezdi a történetet boncolgatni és felteszi a kérdést, hogy milyen hasznát látta Wotan végül ezeknek a lelkeknek, nehéz lenne rá jó választ találni. De ez a lány nem is fontolja meg, hogy apjának igaza van-e vagy sem, lojális hozzá. Egyedül Siegfried nagy szerelmét látva tér el a megszabott útról. A büntetést így sem kerülheti el, pedig voltaképp apja eredeti szándékát követte mindig. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az általa választott hősre várakozhat a tűzfal mögött, aki programszerűen meg is érkezik. És ekkor látjuk Brünnhilde teljes transzformációját. Mintha a páncéllal együtt saját eredeti egyéniségét is elveszítené, Siegfried mellett visszahúzódik és lényegében egy hagyományos feleség szerepet vesz fel. Nem tart a hőssel, hanem „otthon” (a lángok által körülvett sziklán) várakozik rá bizonytalan ideig, lelkesen, támogatóan. A XIX. század közepén ez lehetett Wagner szerint a mintaszerű női magatartás, így viselkedik egy igazi nő. Szerepe pusztán a férfi támogatására korlátozódik és nincs önálló élete. Brünnhilde egyetlen éjszaka után nagyvonalúan útjára engedi a hőst, nem korlátozza, de előtte azért örök hűséget esküsznek egymásnak. Igaz, hogy Siegfried egyetlen nőt sem látott korábban, de ezt mégis megteszi. Elgondolkodhatunk rajta, hogy később, amikor Gutrune (és később a három sellő is!) megtetszik neki, mennyire fogható ez a bájitalra, és mennyire magyarázható azzal, hogy a tapasztalatlan hős önkéntelenül is elszédül az élet által nyújtott rengeteg lehetőségtől, amelyekbe csak most kóstol bele. (Christian Franz Siegfriedje mintha nagyon szeretne élni, élvezi ezt a néhány napot, amit a törpe társaságától szabadulva eltölthet. Nem az az alkat, akit egy nő leköthetne, akármilyen ragyogó is.) Brünnhilde nagyvonalú, de egyben féltékeny is és nehezen tűr, ha átverik és megalázzák. Valami maradt még a walkürségből. És imádott hőse iránt érzett szeretetnél a hiúság mégis erősebb lesz, azaz sértettsége hatására elárulja Siegfried sebezhető pontját Alberichnek és kiszolgáltatja a szeretett férfit neki. Ezt a bűnét jóvátenni látszik halála, nem mintha Siegfrieden, aki egész életében tudatlanságban maradt és másoknak volt kiszolgáltatva, akármit is segítene, hogy szerelme máglyára veti magát és utána hal. Brünnhilde szeret, nem egészen úgy, ahogy ez hősének hasznára válna, de megértjük. Vele rokonszenvezünk.

Irene Theorin, aki egy próbán elszenvedett bokasérülés miatt mindkét előadásán, A walkürön és a tetralógia záró estéjén is bottal kényszerült mozogni és fájdalmak közepette töltötte budapesti napjait, így is átélhetővé tette ezt a figurát a maga összetettségében. Nem egyszerűsíti le. Átérezhettük erejét, szépségét, magabiztosságát, ugyanúgy mint Siegmund sorsa iránti szánalmát, később elragadtatását, szerelmét és büszkeségét, majd aztán igazán intenzíven a megaláztatását, amit Siegfried árulása idézett elő. Nagyformátumú alakítás, és csak sajnálhattuk, hogy Fischer Ádám ragaszkodott a szünnap nélküli előadás-sorozathoz, és így nem lehetett ő Brünnhilde mindhárom előadásban.

Markovics Erika a kezdetek óta megingathatatlan vetélytársa Gutruneként. Emlékezetem szerint hét éve minden előadásban ő kapta ezt a feladatot. Számtalan kisebb szerepben láttam az Operaházban az évek során, így idén is, kidolgozott és érzékeny játékát mindig kedvelni lehet. Ez a jelentősebb szerep egészen törékeny és finom karakterére illik. Ez a Gutrune csendben vágyakozik és szenved, kétségek között, a fivérei befolyása alatt. Annak ellenére, hogy nem az a nagyformátumú nő, mint a walkür, érezzük, hogy Siegfried számára is ugyanolyan fontos, az ő életét is kerékbe töri a férfi halála.

Ha már a női szereplőkkel kezdtem, egyértelműen elmondható, hogy ha mérlegre tesszük, egyértelműen magas színvonalon teljesítő gárdáról beszélhetünk. Elsőként érdemes kiemelni Marina Prudenszkaja jelenetét, aki Waltraute szerepében sajnálatos módon nem tudja meggyőzni testvérét arról, hogy praktikus lenne az átkozott gyűrűt visszajuttatni a sellőknek. Brünnhilde a gyűrűben nem lát már mást, csak Siegfried szerelmének zálogát és így az istenek világának megmentése érdekében nem hajlandó feláldozni. Erős jelenet lett a két walkür kettőse, ahogy hasonlóképpen hat az előadás elején a három norna (Gál Erika, Németh Judit, Pasztircsák Polina) is. Érezzük, hogy a világ sorsát érintő kérdésekről van szó, megadják az előadás komor alaphangját. Pasztircsák Polina duplázik, egy a három sellő közül is, akik ismét rosszul taktikáznak. Lényegében csak magukat hibáztathatják a gyűrű elvesztéséért  és most a nagy lehetőség elszalasztásáért is. Siegfried ugyanis egy kis kedvességért nekik adná ajándékba, de mivel ők felhívják a gyűrű veszélyességére a hős figyelmét, ezek után ő már gyávaságnak ítélné, ha óvatos lenne, így csak azért is magánál tartja, mert kihívásként értékeli a helyzetet. Ahogy a három sellő énekét hallgattam, köztük a friss tehetséget, Kálnay Zsófiát és régi kedvencünket, a sajnálatos módon mostanában keveset éneklő Fodor Gabriellát, nem is csodálkozunk, hogy elfeledtetik Siegfrieddel a frissen beszerzett feleséget is, akihez elvileg a bájital varázsa mindörökre hozzákötné. (Ennyit a férfiak hűségéről és a bájitalok hatékonyságáról.)

A nőknél valamivel halványabbnak éreztem a férfi énekeseket. Miután a MüPa új honlapján sikertelenül keresgéltem a régi szereposztásokat, és nem jegyeztem meg annak a külföldi énekesnek a nevét, aki néhány éve démonikus Hágen volt ugyanebben a rendezésben, most nem tudom pontosan megmondani, hogy kihez képest volt kevésbé erőteljes Kurt Rydl. Megint azt éreztem, mint A rózsalovag esetén. Tudja a szerepet, el is énekli, de hiányzik belőle valami olyan plusz, amit csak érez az ember, de nem tud pontosan megnevezni. Kicsit azt a benyomást keltette, hogy apja nyomására végrehajtja a programot, de a gyűrű megszerzésének a vágya igazán intenzíven mégsem hajtja. A héten még háromszor látható Hunyadi-sorozatban van valaki (Cillei szerepében Cser Krisztián), aki teljes mivoltát bevetve sóvárog egy másik gyűrű iránt és meg is szerzi azt. Ha ahhoz az egy jelenethez hasonló energiákat látnánk itt is áradni az énekesből végig mindhárom felvonásban, megfogna talán minket ez a szenvedély, amellyel a hatalomra vágyik valaki. Kurt Rydl intrikusa ennél megfáradtabb, talán nem is hisz igazán az egész projekt értelmében. Ez is lehet persze egy érvényes szerepértelmezés, én mindössze azt nyugtázom, hogy ez a Hágen nem hengerelt le minket, és nem vonta magára annyira a figyelmünket, mint amennyire ezt megtette korábban más.

Ha kicsit halványnak éreztem a főgonoszt, mi mondható el a szerepe alapján is bizonytalan, befolyásolható és nem túl karakteres Guntherről, akit Oskar Hillebrandt játszott? Megbízható, megvalósítja a szerep követelményeit, kellően tesze-tosza bábkirály, de éppen ezért kevéssé válik érdekessé. Hartmut Welker (Alberich) rövid jelenetében érezzük, milyen az, amikor valaki maximális energiákkal van jelen a színpadon. Bízom benne, hogy jövőre is visszatér és ismét láthatjuk.

A négy nap mérlegét megvonva, egyértelműen ezt az utolsót éreztem a legsikerültebb előadásnak, de ha felvonásonként kellene értékelni, akkor viszont A walkür első felvonása volt az, és azon belül is, Anja Kampe játéka, amely a legformátumosabbnak tűnt a rendkívül erős mezőnyben. Azt hiszem, hogy az ő nevét sikerült egy nézésre is megjegyezni. A jövő évi szereposztás még formálódik, viszont a jegyek már fogynak – akit érdekel a Ring, időben kell gondolkodni.

Címkék: Opera MüPa Fodor Gabriella Cser Krisztián Fischer Ádám Christian Franz Ring Gál Erika Pasztircsák Polina Kálnay Zsófia Markovics Erika Németh Judit Kurt Rydl Hartmut Welker Anja Kampe Iréne Theorin Marina Prudenszkaja

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr256407581

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KingofHell 2014.06.26. 01:25:28

Csak tudnám, miért ragaszkodnak Hillebrandthoz... jó pár éve, talán a második évben láttm a Ringet, és már akkor is ő volt.

Nekem annak idején szerencsém volt Hagennel, Matti Salminen talán még ma is reggelire megenné a fiatalabb basszusok jó részét.

MakkZs 2014.06.26. 01:32:06

@KingofHell: Tényleg, most már tudom, Matti Salminen csodás volt valóban. Mintha lett volna még egy másik jó Hagen is...A MüPa korábbi honlapján volt archivum, de most már nem bírtam visszakeresni, hogy ki volt még Hagen.