Bejegyzések

Mezei néző

Íme a mottó: Válassz! 1. A jelen múlttá válik, a pillanat nem maradhat örök. 2. A jelen múlttá válik. A pillanat nem! Maradhat örök.

Címkék

Friss topikok

Leírás

Creative Commons Licenc

Nagy Viktor 1993-as rendezése óta időről időre betolakodik az életembe ez a történet, ellenállhatatlan. Éppen úgy igyekszem ott lenni minden előadásán, ahogy a Wagner Társaság oszlopos tagjai. Nyolc éve nézem rendületlenül a MüPá-ban a Hartmut Schörghofer által színre állított víziót, sőt hét éve ugyanez a lendület elkapta a lányomat is, aki közben lassan általános iskolai tanulmányai végére jut.

Pedig sosem tetszett maga a színre állítás sok-sok eleme, különösen ebben az első két részben túl sok a dekoratív elem, a külsődleges megoldás, amely semmivel nem visz minket közelebb a mű szelleméhez. Emlékszem arra is, amikor a bemutató után felháborodva rohantam haza, mégis visszaültem utána az összes többi előadásra is. Mostanra ezeket a rendezői-díszlettervezői gesztusokat megszoktam, mondhatni észrevétlenné is váltak számomra. Már nem zavar az, ami még eleinte bosszantott. Ha többször néz az ember egy előadást, akkor ez óhatatlanul kialakul, másként nem bírtam volna idén néhány kifejezetten rosszul megrendezett operát többször is megtekinteni. (lsd. Mario, Kékszakállú – hogy az idei két legextrémebb kilengésemet említsem, bár van ennél több is…) Mi a titka a Ringnek, mi a vonzó benne mégis?

Az egyik válasz természetesen – mivel operáról van szó: a zenei megvalósítás magas minősége. Az eltelt nyolc év alatt megszerettem a Fischer Ádám által fémjelzett produkció állandó szereplőit. Két éven keresztül időről időre eszembe jutott, hogy majd jön Christian Franz és Walter Fink, milyen jó is lesz őket megint látni.

A másik és talán ennél is fontosabb magyarázat: a zene mellett, amely engem egyre jobban vonz, minél többször hallom, a történet is. Ahány néző, annyiféle gondolat ébredhet az előadás kapcsán, különösen így, hogy nem érződik a rendezői szándékokból egyéb, mint az, hogy minél több látványelemmel akarták feldobni a helyenként statikus cselekményű operát, hogy "beavatatlanok" is élvezzék. Az a cél, hogy minőségi módon megszólaltassák Wagner zenéjét, jó énekesekkel és közben a néző ne fontolgassa, hogy az egyik szünetben hazamenjen inkább. Egyéb szándékokat, valami üzenetfélét nemigen lehet kihámozni a rendezésből. Ennek az az előnye viszont megvan, hogy a néző saját tapasztalatainak, átélt életérzéseinek megfelelően szabadon kiemelhet egy-egy gondolatot.

Mielőtt rátérnék az énekesek és az előadás méltatására, megemlíteném, hogy mi az a legfőbb gondolat, amely tegnap és tegnapelőtt az első két rész kapcsán eszembe jutott.

A történet már ott kezdődik el, amikor a nagy világégés, a világrend teljes összeomlása elő van készítve. Alberich az arany elrablásával, amely csakis őrzőinek határtalan butasága miatt jöhet létre (ez is mekkora tanulság!), pusztán meggyújtja a zsinórt, de a robbanótöltetet nem ő teszi oda annak a végére. Az már ott van addigra.  A második képben az isteneket látva egészen világos, hogy a folyamat elején vagyunk, amely ideig-óráig fékezhető ugyan, de már nem állítható meg. (Az lenne persze a megoldás, ha senki sem foglalkozna az arany visszaszerzésével és hagynák az óriás-sárkányt békésen aludni a kincsen.) Loge az első este még kitalál valamit, de azonnal felméri az ügy reménytelenségét, a háttérbe húzódik. Marad a központban a nagy irányító, aki elvileg a leghatalmasabb, aki mindenkiről rendelkezhet, aki a törvény maga, és aki viszont áthágja a törvényt. Wotan hozzáállása magában hordozza a biztos bukást, jön a vég, csak idő kérdése. A morális rothadás a pusztulás kiindulópontja, nem sok kétségünk lehet felőle.

Wotan belekezd a nagy építkezésbe, hogy valamivel kárpótolja a feleségét a sorozatos félrelépéseiért. És még csak fedezete sincs, amiből az építőket kifizethetné. A Wallhalla ugyan készen lesz, de minek? Maga a Nagy Hazugság, a kirakat-otthon, ahol senki se boldog, és amely rendszerint üres is. Wotan nagyra vágyik, de az energiái egy részét méltatlan nőügyekre fordítja, egészen addig, amíg a felesége végül keresztbe nem tesz (rákényszeríti saját fia elpusztítására) és ez már valóban a vég. (A romvár kivetítése ebben a drámai pillanatban az előadásban is erőteljesen jelzi a fordulatot.) Wotan Siegmund után feláldozza legkedvesebb gyermekét, Brünnhildét is a nagy cél, a Gyűrű visszaszerzése érdekében, de ekkor már enervált, tudja, hogy kár a harcért.

Nagyon mai ízű a történet, ha nem is ilyen látványos módon, nagy gesztusokkal, de kicsiben nem egy ember teszi  ugyanezt. Kisebb-nagyobb mértékben háttérbe szorítjuk a szeretteinket személyes céljainak megvalósítására hivatkozva. A háromszög és sokszög történetek gyakoriságáról, a megcsalt feleségek és férjek tömegeiről meg nem is érdemes beszélni, annyira mindennapi jelenség. Az általános emberi tanulságokon túl mostanában aktuálpolitikai töltést is lehetne belevinni egy magyar Ring-előadásba, nem nehéz kapcsolódási pontokat találni. (De most szó sincs ilyen szándékról, sosem volt, 2007-ben sem.).

Wotan a teljes mű alatt jó döntést szinte nem is hoz, viszont „négy este alatt” valóban sikerül szinte mindent tönkretenni, amit felépített. A vár megépíttetése volt a történet idején belüli legelső látványosan rossz döntése. De mehetnénk messzebbre is: mi az ördögnek kell egy halhatatlan istennek megnősülni? Elég elborzasztó gondolat, hogy a mű világában egy olyan személy kezében van a világhatalom, akinek minimális önismerete sincs, mert ha lenne, akkor sosem vállal tartós kötelezettséget senki iránt, ha egyszer képtelen arra, hogy ezt megtartsa. Wotan alkatilag képtelen a hűségre, de közben igyekszik megfelelni az elvárásoknak, energiáit ez fel is őrli rendesen. Nem lehet büntetlenül megszegni a törvényt, különösen nem a törvény alkotójának. Ugyanúgy szedi áldozatait a hübrisz, mint a görög mitológiában. Wotan az, aki ahelyett, hogy felemelné, megbuktatja az isteneket, és pusztító hatással van a többi lényre is (mellékhatásként kihalnak az óriások például).

Ennyit a történet tanulságairól, és most legyen végre szó a csütörtökön és pénteken látottakról.

A Rajna kincse

Ugyan az imént leírt egy oldalból az a benyomása lehet valakinek, hogy Wotan a kulcsszereplő, ezen az estén a szálak kézbentartója, a fő mozgató Loge, a peremre szorult vándor-isten. Ő, akit nem fogadnak be egyenrangúként a többiek, ideig-órákig a válságmenedzselés feladatát kapja és elég sikeres. Alberichtől elrabolják az aranyat. Kisebb szépséghiba, hogy a Gyűrűt a törpe azért közben megátkozza. Az ennél nagyobb vétek, hogy az átoknak még akkor sem tulajdonít senki kellő fontosságot, amikor az istenek előtt zajlik le a testvérgyilkosság, Fafner megöli Fasoltot.

Az első estén az összbenyomásom az volt, hogy a figyelmet mindvégig magán tudja tartani Christian Franz Logeként, amikor csak a színen van. Most is szokásos fellépő ruhájában van, fekete hosszú ingben és fekete nadrágban. Ez a laza öltözet illik hozzá és természetes viselkedéséhez. Könnyen meglehet, hogy Christian Franz nem az átlényegülő művészek közé tartozik, saját egyéniségére húzza rá a szerepet. Az már néző függő, hogy kinek kell ez a Christian Franz-Loge, vagy máskor a Christian Franz-Siegmund vagy Siegfried. Én nagyon szeretem, amit és ahogy énekel. Nyolc éve nézem abban, amiben lehetett, örülök neki, jó ha itt van és lehet nézni.

A többiek közül rám a legmélyebb hatást Gál Erika Erdája tette, sokkal jobban megérintett most, mint a korábbi évek Erda alakításai. Mimeként Gerhard Siegel egészen tökéletes és ez a rövid jelenet erősen jelzi, hogy a két évvel korábbi alkalomhoz hasonlóan ma, a Siegfriedben is csúcsformában lesz. Hartmut Welker mindig is jött és ő az állandó Alberich a MüPa előadásaiban. Most 74 évesen sem vehető észre hanyatlás, átélten formálja meg a törpét. Érdekes lenne tudni, hogy nagyjából hányszor énekelte, de nem lepne meg, ha száz körüli számról lenne szó.

A két óriást az előadásban különösen figyeltem. Fafner: Walter Fink, aki évek óta kedvencem, és ugyan nem hosszúak a szerepek, amelyek jutnak neki, de énekesként és színészként is azt érzem, hogy igazi minőség az, amit nyújt. Gyönyörűen szól a basszus hangja ezen az estén is, tökéletesen megfelelt várakozásaimnak. Gábor Géza Fasolt, a „szerelmes óriás”. Miután tudható, hogy az Operaház jövő évre tervezett Rajnájában is énekel majd (a másik óriást), és egyébként is néhány éve követem már az ő pályafutását is, kíváncsian vártam, hogy miként érvényesül Walter Fink mellett. Meg kell állapítanom, hogy a két óriás közül feltétlenül Gábor Géza szerepe a hálásabb, amely egyébként jóval hosszabb is. Gábor Géza első megszólalása igazán elementáris hatású. Árad belőle a vitalitás. Érezzük, hogy valóban szerelmes Freiába és azt is, hogy ez a szerelem beteljesületlen kell, hogy maradjon, törvényszerűen. Emiatt is tragikus alak Fasolt, nemcsak azért, mert beleegyezik, hogy a szerelmet aranyra cserélje és aztán az osztozkodáskor még meg is öli testvére. Emlékezetes ez a Fasolt. Láttam nem egy „másik óriást” Walter Fink mellett, de most éreztem először, hogy valóban megszületett a kapcsolat a két testvér között, és a két énekes valóban egyenrangúként, azonos súllyal volt jelen a színpadon. Számomra magától értetődő lenne az, hogy a jövő évi Ringen is ezt a párost láthassuk együtt, jól kiegészítették egymást. Gábor Géza egyébként valódi óriás, éppen egy lépcsőfoknyival magasabb a produkció összes többi résztvevőjénél, ahogy ez a tapsrendnél szépen látszott…

Az istenek csapata az említett szereplőkhöz képest nem annyira domináns – gondolok most a férfiakra. Donnerként Oscar Hillebrandt lép fel. Vele kapcsolatban szokott eszembe jutni, hogy erre a rövid szerepre nem létezik, hogy ugyanilyen minőségű magyar énekest ne lehetne találni, sőt akár jobbakat is. (Walter Finkről még nem jutott eszembe, hogy helyette mást kellene meghívni arra a pár mondatra…) Nyári Zoltán Frohként szintén nyúlfarknyi szerepet kap (valami 17 ütem talán az egész), ugyanakkor őt erősebbnek éreztem. (És közben eszembe jutott, hogy milyen emlékezetes volt nemrég kétszer is a Saloméban.) Neki örültünk, amit ebből ki lehet hozni, kihozta.

Egils Silins egészen fakónak tűnt Wotanként, korrektnek mondható, amit nyújtott, de inkább hasonlított egy hivatalnokra a karakter, nem pedig egy szenvedélyes istenre. A házasság kötelékei már nagyon elszürkítették, az a benyomásunk. Az énekes a második este legutolsó jelenetében mutatta csak meg igazi képességeit, lehet, hogy kedvenc lányától való elbúcsúzásra spórolt végig. Az viszont olyan meggyőző volt, hogy a legszebb reményekre jogosíthat minket, hogy a mai Siegfrieden ismét ezt a formáját mutatja majd.

A két istennő Freia (Szabóki Tünde) és Fricka (Németh Judit) a férfiaknál jóval erősebb formában volt. Németh Judit az öntudatos, a feleség státuszához ragaszkodó nő szerepét évek óta hozza egyenletesen magas színvonalon, meggyőzően. Szabóki Tünde is ragyog, nemsokára a Tannhauserben fogja tudni képességeit megcsillogtatni (ahogy néhány napja még az Ariadnéban tette ezt meg).

Végezetül, de nem utolsósorban a három csodás, osztályon felüli sellő marad, akik még Az istenek alkonyában is vissza fognak térni. Pasztircsák Polina A Spiritiszták után nem okoz meglepetést. Fodor Gabriella 2006 óta nagy kedvencem, az első igazi Grófné (a Figaróban), akit láthattam (és eddig a szezonig megközelítőleg sem volt senki, aki a nyomába ért volna), sőt idén a Mefistofelében is hatalmasat alakított. Kálnay Zsófia még a diploma megszerzése előtt van, de a MüPá-ban már több alkalommal is fellépett (A hallgatag asszonyban, a Ligeti-koncerten) és az Operában Rosinát énekelt. Nagyon intenzív ez a pályakezdés, nagyon ígéretes és valahogy az az érzése támad az embernek, hogy pillanatok alatt őt is elviszi majd valamelyik külföldi operaház, komoly esélye van. A három sellő között érezni lehetett az összhangot, éppen úgy, ahogy tegnap A walkürben a nyolc énekesnő között is.

A walkür

A második este egy számomra tökéletes órával kezdődött. Az első felvonás Siegmund (Christian Franz), Sieglinde (Anja Kampe) és Hunding (Walter Fink) párbeszédeiből áll. Én azt éreztem, hogy a félig szcenírozott viszonyok ellenére a kapcsolatok felépülnek. Anja Kampe rendkívül meggyőző és megrázó volt Sieglindeként. Több rendezésben is játszotta a szerepet, megérett benne ez a női alak. Szemébe lógó, kissé gondozatlan haját, meggörnyedt vállait látva néhány perc alatt átérezzük, hogy mennyire megtört ez a nő, meggyötörte a kényszerházasság. Férje hazatérése után így is érezni a felvillanó dacot, a fokozatosan erősödő küzdőképességet. Már szinte el sem hiszi, de valóban eljött az, akire várt. Szenvedéseiért, tudjuk, Wotan a felelős, aki a Gyűrű visszaszerzése érdekében nemzette a testvérpárt és mindenféle megpróbáltatásnak ezért vetette őket alá. Férjével szemközt áll és mi érezzük a két összeütköző akarat keménységét és azt is, hogy az összeütközésbe ez a nő csak belebukhat. Rövid, egy éjszakányi boldogság az, ami jut neki, és aztán a terhesség kilenc hónapja… Anja Kampe néhány perc alatt magával ragad és nem enged minket el. Bízom benne, hogy nem ez az utolsó alkalom, amikor látom. Walter Fink Hunding szerepében leginkább egy mozdíthatatlan kőtömbre hasonlít, akinek megvan a szilárd elképzelése a világról. Sajnálatos módon a világ nem alkalmazkodik mindig hozzá, sőt a felesége engedelmessége mögött is érzi az ellenállást, amit helytelenít. Pokol ez a házasság, mindkét résztvevőnek. Christian Franz szánnivaló vándor, és jó partnere Anja Kampe-nak. Elhisszük nekik, hogy egy találkozás után is összetartozónak érzik magukat és ez nem kevés.

A második felvonásban a Wotan-Fricka házaspár intenzív vitája a központi jelenet, amely most is jó. Ha valaki belegondol, akkor embertelen a helyzet: egy asszony arra szólítja fel a férjét, hogy a rend érdekében szánja halálra saját (törvénytelen) fiát. A férj ebbe beleegyezik. Az első rész testvérgyilkossága után erre az estére is maradt némi horror a történetben. Brünnhilde lenne az az egyetlen szereplő a darabban, akivel ennek a többszörös apának igazi kapcsolata van, akivel őszintén beszélhet. Nem is csoda, hogy a feleség őt sem kedveli, hiszen részben az ő helyét tölti be.

Brünnhilde szerepében Iréne Theorin látható ismét, ahogy két éve is vele találkoztunk. A művészt egy próbán baleset érte, emiatt bottal tudott csak mozogni. Ez természetszerűen rokonszenvet keltett a közönségben, de akárhogy nézzük, jól elénekelte a szerepet az énekesnő, és nem volt igazán zavaró a bot. (Úgyis szerepelnek az előadásban táncosok, a legtöbb szereplőt ilyen módon megkettőzik. Más mozog és más énekel – alkalmanként. Nem mindig tűnik következetesnek a koncepció.) A legjobb az apjával folytatott utolsó jelenetben, ahogy már ezt Egils Silinsnél is említettem. A tűzvarázs előtt az a kettős üt.

A nyolc walkür csodás összhangban szólt, nehéz lehet ezt így begyakorolni. Nem érezni a megszólalásaikban a mesterkéltséget, a koncentrációt. Egészen olyan, mintha ez spontán jönne. A már megemlített három énekesnő (Pasztircsák Polina, Fodor Gabriella, Kálnay Zsófia) mellett álljon itt a másik öt is, akik „csak” walkürként vannak jelen a Ringben: Wittinger Gertrúd, Fodor Beatrix, Várhelyi Éva, Bakos Kornélia, Lehőcz Andrea. Közülük jobban csak Fodor Beatrix pályáját ismerem, akit szintén nyolc éve nézek kitartóan, illetőleg „a mi Xerxesünket”, Várhelyi Évát.

Összességében a két este után nem marad más, mint lassan csomagolni és elindulni ma is a MüPa felé, remélve, hogy hasonlóan szép esténk lesz, mint tegnap és tegnapelőtt is.

Címkék: Egils Silins Opera MüPa Fodor Gabriella Fodor Beatrix Nyári Zoltán Gábor Géza Szabóki Tünde Várhelyi Éva Fischer Ádám Christian Franz Ring Gál Erika Gerhard Siegel Pasztircsák Polina Kálnay Zsófia Németh Judit Walter Fink Hartmut Welker Anja Kampe Iréne Theorin

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr556300784

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.