Legutóbb októberben írtam A rózsalovag előadásáról, nem is keveset. Beharangoztam ezt a két júniusi eseményt, amely módosított szereposztással került színre. A csütörtökiről írok, aki még gondolkodik, sokáig nem teheti, június 10-én, kedden lesz az utolsó lehetőség a megtekintésére. Jövőre nem, aztán pedig ki tudja, mikor? (Az Operaház nyilván hosszú távra tervez, ők tudják, hogy most a fesztivál után meddig pihentetik a darabot. Jövőre csak az Ariadné és az Árnyék nélküli van kitűzve.)
Ezt a csütörtöki előadást vártam talán a legjobban az összes Strauss közül, különösen azért, mert az októberi annyira tetszett. Lehet, hogy emiatt törvényszerű volt a csalódás, az, hogy ugyan a három női főszereplő mindegyike kifejezetten optimális volt, az előadás összességére mégis az energiaszegény jelzőt tudnám alkalmazni. Nem éreztem ki belőle azt a dinamizmust sem, amely számomra meglepő módon még az általam kevésbé szeretett Ariadnéban is benne volt két nappal korábban. Ahelyett, hogy feltöltődtem volna, ezúttal inkább lemerültem és ezek után teljes négy napig hagytam magam sodortatni a körülményektől, nem mentem színházba sem és csak az utolsó Elektra előadásra fogok visszaülni az Operába legközelebb. Lehetséges, hogy munka mellett nem lehet büntetlenül ennyi Strausst megnézni, túlságosan is fárasztó. Bár ilyen tüneteim korábban nem voltak, nem zárom ki, hogy a hiba az én készülékemben (is) van. Nagyon sok részlettel elégedett voltam, de elkapott a darab alaphangulatába rejtett melankólia is. Az összbenyomás vegyes képet mutat.
Mi az amit érdemes a korábbi bejegyzéshez képest még megemlíteni, lehetőleg az ismétlést kerülve?
Straussnak ez a műve is a szerelmi kapcsolatok kezelését tekinti egyik központi kérdésének, és a fesztivál hat darabját így együtt nézve ez még érdekesebb, mert van mihez viszonyítani.
Amíg a Salome a szerelmi szenvedély elhatalmasodásának veszélyeire hívja fel a figyelmet (többek között), az Arabellában ütközik a realitás és a romantikus szerelem ideálképe, amely ez esetben két házassághoz vezet. Az Árnyék nélküliben a házastársak viszonyának megromlása van a központban. Az Ariadnéban a szerelmi viszonyok bemutatása hol tragikus, de annál inkább komikus színben kerül terítékre. Nem kell ezt az egészet olyan komolyan venni… (Ehhez képest az Elektra igazán távol van, talán e két darab között feszül a legnagyobb távolság.)
A Rózsalovag felületen szintén az Arabella laza erkölcsű Bécsét mutatja, a közeg azonos. A kapcsolatok létrejönnek és felbomlanak, minden dráma nélkül. „Könnyű szívvel kell tartani és elengedni (a szerelmest)– akik nem képesek erre, azt megbünteti az élet.” (nagyjából ezzel a szöveggel van benne ez a gondolat a műben) Ebben a közegben az egyik szereplőt, a Tábornagynét (Bátori Éva) mégis megérinti az elmúlás hangulata. A darab szerint 32 éves szereplő ráébred egy mámoros éjszaka után, hogy a 17 éves Octavianhoz fűződő szerelme nem tarthat örökké. Erősen úgy néz ki, hogy az a kilátás, hogy a boldogság nem tarthat örökké, önmagában is képes megmérgezni a jelent. Az a gondolat, hogy hamarosan a szeretett személy hiányával kell számolni, képes az együtt töltött időt is megkeseríteni. Ez a jelenség valószínűleg általános, nem Strauss hősnője az egyetlen, aki egy ilyen csapdába esik, ha időlegesen is.
Octavian most is Mester Viktória, mint sokszor korábban, aki hazaugrott Freiburgból, hogy két Kékszakállú között ebben az előadásban lépjen fel. Idén őt négyszer láttam Juditként és most másodszor ebben a szerepben. Hozzászoktam a korábbi évadokban, hogy rendszeresen fel-feltűnik a műsorban, mint Carmen vagy Rosina és nézzük. Jövőre egyáltalán nem játszik itthon. Kár. Most betegen vállalta a fellépést. Ha nem mondják be, hogy ez a helyzet, sose jöttem volna rá az alakításból, hogy problémái vannak a hangszálaival. Bízom benne, hogy a holnapi előadásra már felgyógyult, bár az eltelt négy nap alatt volt egy további előadása Juditként is. Nekem Mester Viktória Octavian, nem is vágytam másvalakire ebben a szerepben soha.
Hasonlóan kissé betegen énekelt Hajnóczy Júlia, aki egyébként beugrásként kapta meg ezt a szerepet néhány nappal az előadás előtt. Ugyan többször énekelte, de jó néhány hónap eltelt a legutóbbi előadás óta, azaz sok ideje nem lehetett a felkészülésre. Sem éneklésén, sem játékán nem éreztem most sem mást, mint a korábbi alkalmakkor, amikor láttam: átlelkesíti a szerepet. Nem hagy hiányérzetet most Sophieként sem, ahogy idén Paminaként vagy Susannaként sem hagyott. Inkább jó ránézni egy színlapra, ha ki van írva a neve. Mi is csak azt kívánhatjuk, amit Octavian mond neki a II. felvonásban: maradjon mindig ilyen.
Ugyan fontos és nagy is mindkét szerep, a legnagyobb súlyú ezen az estén (is) a Tábornagyné, azaz Bátori Éva jelenléte. Az első felvonásban végig ő áll a középpontban, megjósolja saját magának Octavian közeli hűtlenné válását, a harmadik felvonás végére pedig visszatér a veszteséget emelt fővel nyugtázni és tudomásul venni a visszavonhatatlan tényt: a fiú, aki szerelméről biztosította, első látásra beleszeretett egy fiatal lányba. A Tábornagyné úgy tűnik, hogy képes méltóságát megőrizni, személyisége nem esik szét, tartja a társadalmi státusza is. Rangjának és családjának mégiscsak tartozik annyival, hogy nem omlik össze és nem csinál féltékenységi jelenetet. Talán ő a legbölcsebb női Strauss-karakter, aki sokat tud az életről és már nincsenek illúziói. Úgy tűnik, hogy benne megvan az a ritka képesség, hogy úgy szeresse a fiút, ahogy az annak jó, és elfogadja olyannak amilyen, az új szerelmével együtt is. A harmadik felvonás tercettje most is a fénypont, amikor ezt hallottam, akkor a korábbi „energiaszegény” jelző már nem jutott eszembe. Ez nagyon hatott most is. Bátori Éván kívül korábban Szabóki Tündével és Sümegi Eszterrel láttam még az előadást. Meg kell állapítanom, hogy ez a szerep talán éppen Bátori Évával a legoptimálisabb, ő az, akinek a legjobban elhiszem a Tábornagyné összes karaktervonását. Elhiszem, hogy frivol, azt is, hogy mélyen szerelmes, racionális és törődik a körülötte élőkkel. Eljátssza a már kissé hervadó, de még vonzó asszonyt. Egy ”nyerő hármas” legerősebb eleme volt ezen az estén.
Az előadás végén kilátásba van helyezve a fiatal pár boldogsága, de ahogy apró utalásokból érzékelhetjük, annak is erős a valószínűsége, hogy ez a háromszög meg is fog maradni ebben a formában, nem vehetjük annyira biztosnak azt, hogy egy végleges szakítást láthattunk a Tábornagyné és Octavian között….sőt.
A férfi szerepek közül kétségkívül Kurt Rydl az, Ochs báróként, aki a legtöbb figyelmet igényli. Annak idején, jó 25 éve a bécsi opera éppen Rózsalovaggal vendégszerepelt nálunk és abban is ő volt már a báró. Emlékképeim szerint rám az az előadás egyáltalán nem hatott, húsz évesen kicsit sem fogott meg az elmúlás gondolata,vagy a felvázolt szerelmi viszonyok. Az egész darab túl felületesnek, súlytalan vígjátéknak tűnt és majdnem olyan unalmasnak, mint a Figaró. Azóta ez-az megváltozott…
Kurt Rydl játékán látszott, hogy ezerszer énekelte már a szerepet és a bárót zsigerből hozza, él az alakítása. Minthogy én operák esetén hangsúlyozom, hogy színházi szempontú a megközelítésem, ha következetes akarok lenni, akkor most elmondhatom, hogy Kurt Rydl színészileg nagyszerűen megoldotta ezt a hálás szerepet. Ugyanakkor nem tudom nem leírni most is, ahogy októberben is megtettem: nekem Gábor Géza az igazi Ochs, akinek jelen állapotában sokkal szebb a hangja, mint a már pályája vége felé járó híres énekesnek. Ez a tény a darab szellemével azonos módon az elmúlást juttatta eszembe: a nagy énekesek hangja is csak megkopik, semmi nem tart örökké. Korrektnek éreztem Kurt Rydl énekesi teljesítményét, de nem varázsolt el.
Március óta nem láttam színpadon Fekete Attilát, aki már kezdett hiányozni. Most az olasz énekes szerepében látnivalóan más felfogásban játssza a szerepet, mint Boncsér Gergely tette ezt októberben, aki annak idején perfekt alakítást nyújtott.
Fekete Attila egy nevetséges karaktert, egy „számlás énekest” játszik, aki hakni-fellépésként jön a Tábornoknét szórakoztatni. Ez a jelenet, amelyben a híres énekes fellép és alig figyeli valaki, hiába énekli a mű legszebb áriáját, tanulságos. Mindig érzem benne az utalást a művészet kiszolgáltatottságára. Fekete Attila nem is első vonalbeli énekest mutat nekünk, hanem egy piperkőcöt, aki magára mindenáron fel akarja hívni a figyelmet. (A felvonást záró tapsrendnél is szerepben maradva jön ki meghajolni...) Néhányszor a hangja is elbizonytalanodik, mintha nem sikerült volna egészen hibátlanul az ária – ugyanakkor ez a szerepformálás részének is elfogadható. A hangja így is van annyira szép, hogy kiemelkedő pontja marad az előadásnak. Nemsokára jön, mint Hunyadi László, akkor majd több tere lesz a kibontakozásra.
Az előadásról vegyes benyomásokkal tértem haza, szinte már éreztem, ha nem is lehettem benne biztos, hogyan nem fogok tudni eljutni néhány más Straussra sem a hétvégén. De aki teheti, holnap adjon egy esélyt mégis ennek a Rózsalovagnak (az utolsó eladás mindig a legjobb), vagy a szerdai Elektrának. Vagy ha nem érdekli Strauss, akkor jönnek a Wagner-napok, ha az sem – akkor lesz az említett Hunyadi László. Hamarosan pedig itt a nyári szünet, Carmennel, Aidával – kinek mit sikerül bevállalni.
