Bejegyzések

Aki esetleg ránézett véletlenségből ugyanerről az előadásról írt tavalyi bejegyzésemre, az bizonyára megütődhet és nem érti, hogy mi az ördög vehetett rá arra, hogy ezt a rendezést újra megnézzem, ha ennyire nem tetszett. A válasz most is a szokásos: a zene és a szereposztás. Gondoltam egyet, a Mario példáján okulva, „legyünk nyitottak” jeligével visszaültem, hátha valami kisül a kalandból.

A rendezéssel kapcsolatban mindössze annyit finomítanék: meg lehet szokni, vannak elviselhetőbb részei, illetve az énekesek teljesítménye annyira jó, hogy második nézésre határozottan nézhetőbbnek tűnik az egész is. A megszokás segít, nyoma nincs részemről már a felháborodásnak a helyenként finoman szólva is giccses ötletekkel kapcsolatban, helyette jön az elfogadás. Mert tényleg annyira jók az énekesek.

A korábbi véleményemhez képest mindössze az változott meg, hogy a filmbejátszás a nyitány és a zenekari betét alatt most másodjára kifejezetten tetszett, bár nem ez a típusú humor jelenik meg az előadásban, így nekem a produkcióhoz csak lazán kapcsolódó függeléknek tűnt.

Aminek előre örültem, a darab felületes ismeretében biztos lehettem abban, hogy ez a mai este nem fog olyan mélyen megérinteni, mint a Salome, vagy mint a tegnapi A mosoly országa, amelyek ugyan homlokegyenest eltérő szentenciát mondtak ki arról, hogyan kellene a férfi-nő kapcsolatokat kezelni, de mindkettő komolyan vette a dolgot. Ez most nem így van, a szerző egy óriási idézőjelet tesz Ariadné sírása köré, látunk egy másik nőt (Zerbinetta), aki képes lazán kezelni az ügyeket, „mint egy új isten jön az új férfi és csókja elvarázsol minket” – mondja, vagy valami hasonlót. És neki lesz igaza, hiába várja Ariadné a halált, helyette jön a mámor istene, Bacchus és kitör a happy end – még derékig érő műfű is nő az Operaház színpadán. Kapunk egy fricskát, de voltaképp kellemes ez, főleg ha a fesztivál többi operáját nézem, akkor nem esik rosszul a vígjátéki hozzáállás. Még akkor is, ha irónia hegyekkel, de mégis csak az jön ki az előadásból, hogy szép ez az élet és így kell örülni neki. Fogjuk fel üzenetnek, hogy még abból is kijöhet jó, ha egy kopár szigeten kiraknak. Ha épp valaki úgy érzi magát, ahogy Ariadné Naxosban, tessék bizakodni, bizonyára az isten se késik soká már.

Az énekesek a lényegesek most is. Hagyom a bombasztikus ötleteket, a nem mindig alkalmas ruhákat – tavaly kiéltem magam ebben a témában, most ezt nem ismétlem meg.

Két fontos szerepben is volt új beálló, mégpedig a csupán az előjátékban szereplő zeneszerző lett Vizin Viktória helyett Várhelyi Éva, akit én Xerxészként nagyon kedveltem. Erős az alakítása most is, és bár nem eléggé ismerem a művet, hogy az énekes teljesítmények kapcsán a legkisebb minősítéssel is próbálkozzak, annyit kijelenthetek, hogy most ebben az újabb nadrágszerepben megint jó. Ugyancsak kitűnő Julia Novikova Zerbinettaként, temperamentumos is és hitelesen játssza nemcsak a kikapós lányt, hanem az a jelenete is meggyőző, amikor őszintén megnyilatkozik valódi énjéről a zeneszerzőnek és szinte el is csábítja. Egyik áriája, melyben a férfiak (és a nők) csapodárságát kifejti Ariadnénak, nyílt színi tapsot is kap. (Mindig megjegyzem, hogy viseli magát a közönség – foghíjas a nézőtér, nem vagyunk elegen, de aki jött, az csendben figyel és a végén nagy a bravózás. Én is érzem néha a kényszert, hogy csatlakozni kellene, de valahogy nem megy.)

Szabóki Tünde Ariadnéja most is az előadás abszolút csúcspontja. Én jelenleg is egészen indokolatlannak tartom azt, hogy öregasszonynak maszkírozzák, de mit tehetünk – valakinek ez jó ötletnek tűnt. Voltaképp annyira jó Szabóki Tünde, akit már jó ideje figyelek, hogy szinte mindegy is, hogy mit visel, mit csinál – hat a hangja, erősen.

Az előadás női szereplőinél maradva: van még a három MÁV-kalauznő, akiknek annyi a létjogosultsága, hogy nyilván várják, amíg a zsinórpadlásról Bacchus nagy piros vonata megjön, addig meg énekelnek nekünk. Szemere Zita (aki új), Schöck Atala és Wierdl Eszter kellemes hármas, jól szólnak. A MÁV igazán felfigyelhetne rájuk, elbűvölőek lennének egy reklámban is.

Ugyan a női szólók vannak ebben az operában is túlsúlyban – Strauss mintha a női hangra jobban szeretne írni, még a férfi főszerepek egy része is nőkre íródott -, a színpadon mégis több a férfi. A férfi túlsúlyt erősítik a meztelen férfiszobrok is (lsd. részletezve előző bejegyzésben), akik vizuálisan uralják a terepet, de azért a valódi férfiénekesnek is jut feladat, ha összességében kevesebb is. Játszani való annál inkább.

Udvarmesterként Franz Tscerne mond rengeteg prózát és az előadást látva színpadiasan főbe is lövi magát. Megértjük. Élénk színfolt Szüle Tamás lakája, Gurbán János, mint zenetanár, Rezsnyák Róbert, mint parókakészítő. Thomas Piffka mint Bacchus nem tűnik sem túl izgalmasnak, vagy legalább pajkosnak, de minthogy Ariadné a halál istenének nézi, ehhez a tévhithez illik az alakítása. Kifejezetten jó Megyesi Zoltán, aki táncmesterként tolókocsiba kényszerül (de minek? – nem akkora a poén szerintem, de mindegy) és a komédiás-társulat, akik Zerbinettával az élen improvizálni kényszerülnek a komoly operában, hogy a megrendelő kívánsága szerint az egész programnak vége szakadjon este 9-re. (21.10-re tényleg vége is lesz az előadásnak, nem éreztem hosszúnak ma kicsit sem.) A trupp tagjai inkább kényszerülnek folyamatos statisztálásra ill. a rendező által nem túlságosan megtámogatva, valamiféle színészi tevékenységre. Keveselltem a részükre írt énekelni valót, Strauss szokás szerint most is csak a főszereplőire koncentrált. A csapat vezéregyénisége Szegedi Csaba, aki szemmel láthatóan rossz szemmel nézi Zerbinetta flörtjét a zeneszerzővel, a féltékenységet is, a birtokon belüli macsó szerelmest is eljátssza. A másik három tag (Cser Krisztián, Horváth István, László Boldizsár - utóbbi új beálló) azonos mértékben kap lehetőséget. Jól érzik magukat a szerepben, dinamikusak, energiát visznek a színre, élvezi a játékot. Horváth István a hatból négy Strauss-darabban lép fel, ez valószínűleg az egyik könnyebb-lazább feladata, amely talán fel is üdíti őt is.

Ha kihegyezték volna valamiféle aktuális mondanivalóra, ez a darab nagyon tudna szólni 2014 problémáiról, a művészek kiszolgáltatottságáról, a megrendelő végtelen primitívségéről, ostobaságáról és az igazodás kényszeréről. DE minderről ez az előadás nem szól. (Kivéve akkor, ha a néző teszi oda magát és mégis feldolgozza magában azt, amit az előjátékban hall.) A felszínen maradunk, vígjátékot látunk, némi iróniával és jó énekesekkel. Ez nem kevés. Aki gondolja, menjen el és nézze meg a szombati előadást. Aztán még lesz ez jövőre…Csütörtökön pedig irány A rózsalovag, majd nemsokára vár az Elektra.

Címkék: Opera Cser Krisztián Horváth István Schöck Atala Ariadné Naxosban Szabóki Tünde Várhelyi Éva Megyesi Zoltán Szegedi Csaba Wierdl Eszter Rezsnyák Róbert Julia Novikova

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://mezeinezo.blog.hu/api/trackback/id/tr996264391

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása